Tavaly szeptemberben jelent meg Babarczy Eszter Néhány szabály a boldogsághoz című kötete, amely novellafüzérnek és két kisregénynek egyaránt tekinthető.
A könyv első története az ötvenes nők láthatatlanná válásáról, a változókor nem várt hatásairól és a magány elleni harc lehetőségeiről szól, míg a második történet bevallottan önéletrajzi ihletésű: egy fővárosi értelmiségi nő és egy általa támogatott vidéki roma lány kudarcos kapcsolatát beszéli el.
Babarczy szerint az önzetlen segítségnyújtás legfeljebb a szentek esetében lehet reális elképzelés, és arra is válaszol, miért adta a „rasszista történet” alcímet a kisregénynek.
Paul Auster: Baumgartner (Pék Zoltán ford.), 21. Babarczy Eszter: Néhány szabály a boldogsághoz.
Annie Ernaux : A hely / Egy asszony.
Michel Houellebecq: Megsemmisülni.
Moldova György: Ha elhagysz, veled mehetek?
Oravecz Imre: Alkonynapló.
Linn Skaber: A szél most a legigazabb - Időskori monológok.
Olga Tokarczuk: Hajtsad ekédet a holtak csontjain át.
Vámos Miklós: Sánta kutya (Egy élet).
John Williams: Stoner.
A hónap elején az EP-választás kapcsán a reményről és a remény hiányáról írok, különösen a fiatalok körében.
Az EP-választáson láttunk valamit, amit a remény diadalának lehet nevezni: egy hirtelen feltűnt jó svádájú fiatalember magával ragadta az ellenzéki szavazók jelentős részét.
Programot nem adott, jelentős újdonságot nem mondott, bár nagyon határozottan a centrumba helyezte magát, igényt tartott a nemzeti jelképekre és nem borult le a balliberális szent tehenek előtt.
Ez a siker egyben nagyon nagy pofon az ellenzék pártjainak.
A most már „hagyományosnak” nevezhető ellenzék főként Európával kampányolt.
Csakhogy egy fiatal magyar szavazó világképét ma nem az határozza meg, hogy milyen a viszonya Európával, hanem az, hogy milyen a viszonya a kialakult magyar kapitalizmussal.
Az EP-választás persze elvben Európáról szól, de a gyakorlatban belpolitikai szimpátiaszavazás.
Európa egy távoli bürokrácia, amelynek jótéteményeit már adottnak tekintjük.
Hogy mi történik az Európai Parlamentben, az láthatólag nem nagyon mozgatja meg a magyar szavazót.
A kapitalizmusunk viszont itt van, és meghatározza, hogy egy fiatal ember hogyan talál munkát, lakást, szolgáltatást.
A kapitalizmusunk állapota égető kérdés.
Erről azonban egyetlen párttól sem hall semmit.
Vannak kis baloldali csoportok, amelyek hagyományos baloldali retorikát használnak, és beszélnek általában a kapitalizmusról, de ezek a kis csoportok tipikusan a neomarxista irodalomban subalternnek nevezett, a peremre szorult emberekkel foglalkoznak, egyfajta erényfitogtató szociális gyámkodással azonosítják a baloldaliságot.
Arra a kérdésre, hogy mi a helye egy fiatalnak a mai magyar kapitalizmusban, ez az erényfitogtatás egyáltalán nem ad választ, hiszen elsősorban az az üzenete, hogy mindenki foglalkozzon többet a legrosszabb helyzetben lévőkkel.
Azokhoz a fiatalokhoz, akik elsősorban a jövőjüket szeretnék elképzelni, egyáltalán nem szólnak.
Az Orbán-kormánynak van elképzelése a magyar kapitalizmusról.
Van jövőképe, van víziója: egy erős, politikai és gazdasági mozgástérrel bíró ország, amelynek kiemelt kapitalistái pozíciókat tudnak foglalni a környező országokban, és talán még a mag-Európában is, s amely újraiparosít, kerül, amibe kerül.
A munka társadalma, amely növekedésre hajt.
Ugyan a növekedés mostanában nem jön össze és egyébként is van az egésznek egy enyhén sztálinista íze, úgy tűnik, a fél ország megvette ezt a víziót.
Ugyanakkor ez az erős ország nem elsősorban képzett emberekre támaszkodik, nincs szüksége magasan képzett tömegekre, ellenkezőleg, a magasan képzett tömegeket potenciális ellenfélnek tekinti.
Van néhány százezer fiatal, diákok, pályakezdők, fiatal értelmiségiek, akiket nem képvisel senki, s akik csak azt látják, hogy a kormány által pártolt kapitalizmusban nekik nem osztanak lapot.
Írtam a múltkor arról, hogy az általam tanított fiatalok egészen meglepően merev marxista közhelyeket tudnak időnként mondani.
Általában a kapitalizmus ellen fordultak, és nem is keresik már benne a helyüket.
Ha volna, aki szól hozzájuk, elmondhatná nekik, hogy a magyar kapitalizmus azért nem meritokratikus, mert nem a meritokratikus intézmények működtetik, hanem a politikai lojalitás.
Ez nem jelenti azt, hogy nem is lehet meritokratikus: a döntéseket és az intézményeket kell átalakítani hozzá.
Elmondhatná nekik, hogy a kapitalizmus nem szükségképpen ássa alá a szolidaritást és az állami szolgáltatásokat: éppenséggel vannak kapitalizmusok (főként északon), amelyek azért tudják finanszírozni az igen bőkezű állami szolgáltatásokat, mert jól működik a kapitalizmusuk és megtermeli az ehhez szükséges jövedelmet.
És elmondhatná nekik, hogy a kapitalizmus nem jelenti minden körülmények között azt, hogy a nagy cégek a maguk igényei szerint manipulálhatják a piacot és az államot, éppenséggel létre lehet hozni olyan nemzetközi szabályokat, amelyek akadályozzák, hogy a tőke a kivonulásával fenyegetőzzék vagy elmeneküljön adóparadicsomokba.
Az előző írásban tehetetlenségként írtam le azoknak a fiataloknak a politikai világképét, akikkel naponta találkozom.
A tehetetlenségnek azonban fontos összetevője, hogy sem a problémák nincsenek világosan megfogalmazva, sem a megoldásukhoz vezető utak.
Egy politikai elit azzal teszi az életet könnyebbé, hogy rámutat bizonyos problémákra, és kidolgoz megoldási ígéreteket.
Ha egy politikai elit erre nem képes, akkor elveszíti a szavazóit, mert bármennyire perszonalizálódott is a politika, bármennyire személyekhez kötjük is a politikai választásainkat, a személyben megtestesül az általa azonosított probléma megoldása.
Nem hiszek az ellenzéki térfélen elterjedt „ostoba fideszes szavazó” vagy „megtévesztett, leépült falusi” képében.
A választóknak megvan a magukhoz való eszük, el tudják dönteni, milyen problémában ismerik fel a saját problémájukat.
Ami az Orbán-kormány által bevezetett „biztonság” ígéretet illeti, nagyon erős ígéret, különösen Magyarországon, ahol a European Social Survey szerint az emberek többségének legfontosabb értéke éppen a biztonság.
Talán csak egy másik érték, a boldogulás értéke állítható melléje.
Ki beszél arról, hogyan lehet boldogulni Magyarországon?
Egy fiatal számára alapvetően fontos volna, hogy lásson maga előtt valamiféle pályát.
Ezt nagyon megnehezíti, hogy a legfontosabb készség a gyors alkalmazkodás lett, olyan tempóban jönnek a technikai újítások és a politikai ötletek.
Most éppen a generatív mesterséges intelligenciához kell alkalmazkodni, de két év múlva lehet, hogy valami új rendezi át teljesen az életünket.
És nem elég, hogy nem látnak pályát, de a hétköznapi cselekvések is bűntudattal terheltek.
Arról beszélnek, hogy tulajdonképpen nem léphetnek jót: ha bevásárolnak, szennyezik a környezetet, ha bekapcsolják a légkondit, energiát pazarolnak, ha gyereket vállalnak, terhelik a természetet.
Az ő jövőjüket szorítja be a klímaválság, és közben ők érzik a legjobban, hogy a mindennapi megszokásainkat is át kéne alakítani - csak nem tudják, hogyan.
Egy olyan országban élünk jelenleg, ahol a közéleti diskurzusban jórészt nincsenek megfogalmazva társadalmi és gazdasági problémák és megoldási utak, minden arról szól, vajon le lehet-e váltani Orbán Viktor rendszerét.
Ez primitív érzelmi mozgatórugókat mozgósít, de kikerüli az artikulált neokortexet. Elbutít minket.
A tehetetlenséghez pedig tehetetlenségérzés is társul: ha ennyire lejt a pálya, akkor nem tudunk tenni semmit, akkor marad az elvonulás a privát szférába, mint a Kádár-korban, vagy a forradalom.
Nem hiszek a forradalomban: az többnyire véres káosz, amelynek a végén egy erős vezető átveszi az uralmat, és esetleg tesz néhány engedményt, de minden erejével azon lesz, hogy elfojtsa a forradalmi erőket.
Nem is látom, hogy bárki hinne a forradalomban.
Egy jól azonosított probléma fókuszálja az elmét, és nem kell vért ontani az érdekében. Problémákat szeretnék látni.
Hová tűntek az egyedi hangok, a különleges nézőpontok és a valódi viták?
Egyre inkább hiányzik a közéleti, társadalmi kérdésekről való rendszeres párbeszéd, gondolkodás.
Ezért a Telexen mostantól minden héten egy-egy szerző jelentkezik majd véleménycikkével sorozatunkban.
Az induló négyes: Babarczy Eszter író, eszmetörténész, Rainer-Micsinyei Nóra színész, humorista, Szél Dávid pszichológus és Vonnák Diána kulturális antropológus és író.
A Wikipédia szerint Babarczy Eszter szerkesztő, kritikus, publicista, esszéista, műfordító, eszme- és művészettörténész, egyetemi oktató és kutató.
Mintha nem huszonnégy órából állna a nap számára.
Ebből a sok titulusból mégis arra a legbüszkébb, hogy tanár.
A Szelfiben Babarczy Eszterrel beszélgettünk depresszióról, boldogságról, a Z generációról, szétvert oktatásról, a hatalom gyakorlásáról.
Azt mondja: ha volna egy varázspálcája, megpróbálná megszüntetni az emberek közti óriási vagyoni különbségeket, egyéni szinten pedig csak arra vágyik, hogy súlyos műtétje után egy kicsit könnyebben tudjon beszélni.
Többször publikált a fiatalok problémáiról: egyetemi tanárként közvetlen kapcsolata van a Z generációval, és azzal együtt, hogy szerinte sokat lehet tanulni tőlük, a tapasztalata elég lehangoló: nagyon jellemző rájuk a szorongás, a kiábrándultság.
Szerinte az, aki a hatalom közelébe jut Magyarországon, óhatatlanul korrumpálódik morálisan.
A Fidesz-kormány normalizálta ugyanis, hogy a kitűzött célok fényében bármi elfogadható, fő üzenetük az, hogy a politikában nincs helye az erkölcsnek.
Ez nem változna egy ellenzéki választási győzelemmel sem, hiszen a kormány megmutatta, hogy ebben a térben már nincs helye a fair playnek.
Babarczy Eszter úgy látja, hogy az oktatás leépülése igazi magyar nemzeti tragédia: nem látni mögötte a célt.
Huszonkét novella.
Huszonkét nyomasztó, ijesztő, esetenként felemelő (Szülök), máskor irgalmatlanul (a szó szoros értelmében) nehéz és megrendítő (Anyu) élethelyzet.
Megint másutt halálpontos (újfent erős nyomatéka lesz a szavak jelentésének) lelkiállapot-elemzések (Nagymama, Nyaralás, Emlékpogácsa, Pushup, A pokol, A kisolló), a halálközelség, a halálhoz való viszony, a meghalás (Szép halál, Vigyetek haza) történetei.
Azután vannak az elsősorban testet, és ezen keresztül lelket megerőszakoló szexuális abúzust elmesélő eseménysorok (Az erőszak nyelve, Virágok, Itáliai utazás).
És miután így, tematikusan erőszakot tettem a történeteken, önkényes keretbe illesztettem őket, holott másképp is lehetne, például aszerint, hogy az „én” narrál-e vagy „másvalaki” (noha tudható, így vagy úgy, önélmény alapú mindegyikük), ki kell emelnem néhány valódi mesterművet.
Ezek szikár nyelven megírt, mégis nagy mélységig kibontott szövegek, kívülről felmérő tekinteten keresztül, kimerevített fekete fehér fotóként mutatnak be egy világot, s a kép mögé nem esik nehézünk odaképzelni a belső monológot (Nagymama).
Mindent elmond a szorongás keletkezéséről, az eltitkolt családi történések hatásáról, az értetlen szeretetlenségről.
A címadó novella, A mérgezett nő egészen a kötet végén összegezi a szörnyűségeket, kibuknak a mérgező családi titkok.
„Hősünknek el kell jutnia a forráshoz, fel kell tárja a sötét kutat”.
Ám a Nagymamával indul minden, és A harag születésével együtt kap keretet a novellafüzér: a családi örökség feldolgozása mintegy választ ad a kezdő novella főszereplő kislányának hangosan ki nem mondható kérdéseire, a megfoghatatlan szorongásra.
Babarczy Eszter olyan plasztikusan, mindenki számára ismerősen képes megmutatni, micsoda trauma, ha valaki nem érti maga körül az ok-okozati összefüggéseket, csak az érzelmi vihar erejét érzi, és áll, kiszolgáltatottan, önmagában keresve a hibát, ami azután megalapozza majd a szerző nevében megszólaló alteregók életét kísértő és kísérő bűntudatot.
A nagymama csak néz, a jelenetben nem szólal meg, az olvasó csupán a kislány gondolatait, reflexióit hallgatja/olvassa, ahogy a maga gyermeki módján értelmezni próbálja a szavakból felépülő világot, de „a gyerek nem érti…”.
A felnőtté érés élet-stációit különböző fajsúlyú rettenetek jelzik.
Emlékezetes a Nyaralás fogyókúrázó, végtelenül magányos kiskamasz hősnőjének undort hozó élménye a szétvert, vért hányó zöld siklóról és a vörös, szeplős fiúról, a bulimiás és anorexiás két testvér az Emlékpogácsában, ami persze nem hamuban sült, és egy életre a tarisznyában marad.
Hihetetlenül pontos kórrajz A kisolló és A pokol is, a kényszeresség beszippantó ereje, az önáltató és önfelmentő magyarázkodás, lám, ez lett a nagymama által megfélemlített kislány őszinte keresgéléséből.
De nemcsak azért pokoli, mert bugyra mély és örvényekkel teli, hanem mert az is átélheti, aki nem kényszeresen csatangol a polcok között a mesterséges fényben, hanem csak vásárol, pláne karácsony táján.
A szövegek akkor kiemelkedőek, amikor visszafogott indulattal, szárazon, látszólag szenvedélymentesen, mint egy teleobjektív, az adott pillanatot rögzítve mutatnak be egy helyzetet; a feszülést, érzelmi kitörést az olvasóra bízzák, megengedik neki, hogy a maga tempójában közelítse meg a helyszínt, engedje közel magához a történéseket.
„Nagy részben valóban önéletrajzi a kötet, illetve olyan szituációkat bont ki, amelyek az én életemhez kötődnek, de azért ezek fikciós történetek”, mondja egy interjúban a szerző.
Magánjellegű események formába öntése, események, amelyek időrendben követik egymást a kislánykortól a felnőtt nővé válásig, s onnan a harag megszületéséig, ami talán segít a feloldásban.
A lélek ilyen mélységébe bepillantást engedni önmagában is kínos lehet a mi kulturális éghajlatunkon.
Nem illik róla beszélni: olyan, mint a szex, olyan, mint a bántalmazás, bár az első lehet intim és meleg, persze üzletszerű és csupán csak testi is.
Az erőszak azonban nem lehet intim és meleg, mégis borzongató az a gerjedelem, ahogy a test reagál, etika és erkölcs nélkül, puszta ösztönből egy másik testre.
A mélységes megalázottságot érzi az olvasó is, és mert ez kellemetlen, bizony, meg is haragudhat a szerzőre, elvégre hogy jön ahhoz, hogy ilyen rossz érzéseket keltsen.
Másutt (Virágok) az erőszak olyan mélyen és szándékosan megalázó, váratlan, orcátlan és arctalan és elképesztő, hogy hihetetlen.
Hogy a zsákmány, az áldozat se hiszi el.
E „posztmodern életrajznak” én mint nőnemű olvasója, mint társadalmilag meghatározott testet öltött posztmodern identitás, úgy érzem, hogy nem egyenletes a kötet.
Két dolog járt az eszemben végig: a Grimm-összes és József Attila Szabad-ötletek jegyzéke.
Kíváncsian olvastam mind a kettőt.
