Amikor egyetlen táskával a kezében először szállt le a vonatról Tokajban, és itt még minden idegen volt, amikor ez a borvidék még több kérdőjel volt, mint álom és terv, Bodó Judit nem sejthette, hogy húsz év elteltével hatodik tokaji borászként érdemli ki a szakmától a Borászok Borásza elismerést. Ez az elismerés nem pusztán egy személyes sikertörténet csúcsa, hanem egy egész borvidék feltámadásának szimbóluma is. A tokaji borvidék, amely évszázadokon át a világ borkultúrájának egyik csúcspontja volt, mélyrepülésen ment keresztül, de Bodó Judit és a Bott Pince munkássága, valamint az ehhez hasonló törekvések újraélesztik és megerősítik a tokaji borok iránti bizalmat és elkötelezettséget.
A "Kerámia" új élete: Ahol a múlt és a jövő találkozik
A kezdetek nem voltak könnyűek. A régi tokaji kis pince, a Szerelmi pincesor, kinőtte a Bott Pince csapata. Öt-hat éve érezték úgy, hogy hely szűkében vannak, és elkezdték keresni az új otthont. Bodrogkeresztúron találtak rá egy épületre, amely a népnyelvben ma is a "Kerámia" nevet viseli. Akkoriban egy romhalmaz volt, de meglátták benne a maguk jövőjét. A felújítás évek munkája volt, amely rendkívül sok energiát és elkötelezettséget igényelt. Bodó József, a férj és a pince névadója, szinte alig volt látható a gyerekekkel, ha nem a traktoron ült a felújításon dolgozott. Amikor beleszerettek az épületbe, nem gondolták, hogy 42 kamionnyi törmeléket, szemetet kell elszállíttatniuk, hogy ez lesz majd életük legnagyobb kölcsöne. Azonban ma, benne élve is azt érzik, hogy ez egyszerűen kellett nekik.
Az épület eredeti elnevezése, a "Kerámia", egy gazdag múlthoz fűződik. Az Ulrich-féle kerámiagyár a háború előtti időkben indult, majd államosították, de Ulrich József megmaradt a vezetőjének. Több százan dolgoztak itt a faluból és a környékről, mindenki ismerte, törődött a munkásaival, foglalkozott velük, ezért még él az emberek emlékezetében. A pincében ma is láthatók azok a kis kerámiák, amelyeket a falubeliek hoztak a pincészet tulajdonosainak. Ezek a tárgyak rengeteg emlékét halmozták fel, és azt is jelzik, hogy befogadták őket a helyiek. A Bott Pince talán azért is tudott gyökeret verni, mert kicsit továbbmenti a múlt értékeit a jövőnek - még ha nem is kerámia készül, hanem borok. A borászat, a fogadótér nagyjából elkészült, de vannak még felújítandó épületek. A pandémia közbeszólt, ahogy sok mindenkinek. De a pincészet tulajdonosai hisznek a helyben, magukban, no és Tokajban.
A tokaji borok új arca: A száraz borok felemelkedése
Sokan még mindig az édes borokban látják Tokajt, ami részben rendben is van, az édes bor fontos és kihagyhatatlan. Azonban Bodó Judit és csapata azon dolgozik, hogy elhelyezzék a száraz borokat is ebben a térben. A piacon, ahol a rozé és az Irsai Olivér a mennyiségi eladásokat dominálja, nehéz furminttal versenyezni. Bodó Judit azonban úgy gondolja, hogy ez a négyszáznál is több vulkánnal megáldott terroir bőven többet jelent, mint könnyű, nyári fröccsbor. A fröccsöt ők is szeretik, de az itteni borok más polcon vannak. Talán éppen ezért az emberek nehezebben találnak rájuk és ezekre a borokra. Viszont amikor rátalálnak, akkor tapasztalják, hogy nehezen engedik el. Aki itt ráérez a borokra, ráérez Tokajra, eljön a borvidékre, elkezd beszélgetni a borászokkal - és szerencsére nagyon sok jó borász van, akik mind egyéniségek -, beleszeret és a részévé válik. Ettől lesz még izgalmasabb és megunhatatlan a Tokaji borvidék.
A tokaji borvidék nem a méltó helyén van - ezt sokszor hallani akár borászoktól, akár a borvidéken élő emberektől. Van itt fejlődés, csak észre kell venni. A helyieken jobban látszik, hogy néha elkeserednek, hogy elmúlt az életükből húsz-harminc év, és csak nem jött az a nagy áttörés, amit a kilencvenes évek elején nagyon vártak. A szőlő, a bor olyan, hogy bármit teszel, itt lassabb az ütem, mint mondjuk az informatikai piacon. Itt egy évben egy szüret van. Ezt nem tudja senki felpörgetni. Sokat dolgoznak, néha azt érzik, hogy belepusztulnak a munkába: traktorozol, hordót mosol, palackozol, tárgyalsz, bemutatót tartasz, kitalálod és megvalósítod mindegyik fázist, a család és az a néhány ember, aki velük tart ezen az úton. De nem szabad panaszkodni, hogy miért nem vagyunk ott a világ nagy borai között, ahol kiérdemelt helyünk lenne. Ez olyan önmagasztalás-ízű, és ezt nem szeretik.
Mit lehet tenni? Dolgozni és elfogadni, hogy itt lassabb a tempó, nem lehet erőltetni. Türelemre van szükség, ahogy a szőlőben is, meg kell várni, hogy minden összeálljon, és nem lehet siettetni semmit. Egyszer minden munka, minden izzadságcsepp, amit beletesznek, beérik. A Bott Pince nem felszínes üzeneteket akar küldeni, nem a pillanatnak dolgozik, hanem annál mélyebben szeretne megjelenni és megmaradni. Gondoljunk csak az aszúra! Van egy erős hagyományuk, és azt kell kitalálniuk, hogyan helyezik el ezt a világban. Hol van még egy hasonló termék? Ami legalább három évig készül, ugyanúgy szemezik, mint háromszáz éve, várni kell vele, türelmesnek lenni, vigyázni rá. Ez egy egyedi termék, egyedi tradíció hozta létre, és most egy dinamikus, nagyon pörgős piacon kell helytállniuk vele.
Az edukáció ereje: A személyes élmény fontossága
Az egyediséget megmutatni és elfogadtatni hatalmas munka. Az edukáció nagyon nagy meló, de kikerülhetetlen. A kisgyerekektől a felnőttekig mindenkinek el kell mondani a maga nyelvén, mit is jelent Tokaj. Amíg nem látja, nem érzi, nem jön el, amíg nincsenek meg a személyes élmények, nem az értékét nézi a palacknak, hanem az árát. Ez a szemlélet pedig nagyon nehezen összeegyeztethető mondjuk az aszúval. Csak az ár nem lehet mindent meghatározó mutató. De ha eljönnek hozzájuk ősszel, és egy nap alatt meg tudják mutatni a dűlőket, a szőlőt, aztán a bort, el tudják magyarázni, hogy mitől is egyedi, mi mindent jelent az a rövid szó, hogy aszú, akkor már el hiszik, és az ár másodlagossá válik. Ha meghallják, hogy 15 évjáratból hatszor sikerült aszút készíteni, két hektárról mindössze öt hordó kerül a pincébe, akkor ezt megértik. Akkor átmegy az üzenet, de ezt folyamatosan mondaniuk, mutatniuk kell.
Rendszeresen jönnek hozzájuk óvodások, kisiskolások. Kimegynek a szőlőbe, szedik a fürtöket, kipréselik, kapnak mustfröccsöt, kis palackokban a mustot hazaviszik, megmutatják a két kezükkel végzett munka eredményét a szüleiknek, ráéreznek arra, hogy a szőlőtermesztés mit is jelent. Ha utána az iskolában megtanulja a vulkánokat, valamit a talajról, esetleg a szőlőt, a fajtákat is, akkor nagy eséllyel az identitása részévé válik és természetes módon lesz értékközpontú a gondolkodása. Ez persze nem megy egyik napról a másikra, ráadásul rendkívül sok energiát kell ráfordítani. De hát fát is ültettek, az udvarban a diófa árnyékában biztos nem ők ülnek majd, legfeljebb az unokájuk, dédunokájuk élvezheti az árnyékot adó lombkoronát. Ha jól csinálták mindent, persze, mert ha nem, leveri a cégért, eladja az egészet, és valami másba kezd. De a fát el kell ültetni. Ez, úgy gondolják, hit kérdése, anélkül nem megy.
A múlt árnyékából a jövőbe: A feledésből való visszatérés
Volt időszak, amikor elszakították az embereket a szőlőtől, a bortól, egy egész kultúrát facsartak ki. Amikor bele lehetett kavarni a borba sűrítményt, cukrot, amikor a mennyiség számított, és mindent átvettek, de amit az ember levett a polcról, az már rég nem az volt, amit a sajátjának tarthatott volna. Hihetetlen nagy veszteség érte a borvidéket azzal, hogy megszakították a nemzedékek tudásának egymásra épülését, elszakították az embereket a hagyományaiktól. Ma, ha benézel az éttermekbe vagy a helyi családokhoz, a vacsorához sört isznak meg pálinkát. A borhoz nagyon nehezen térnek vissza, és nagyon hosszú az út, amíg újra hinni tudnak majd benne.
A szőlőt újra tudják telepíteni, a pincészeteket meg tudják építeni, de az emberek fejében változást hozni sokkal nehezebb és hosszabb munka lesz. Amikor megszakadt a szőlő és bor közötti kapcsolat, amikor az emberek eltávolodtak a bortól, akkor hiába volt meg a pluszpénz a Zsigulira, a szívekben nem maradt meg az érzés. A jövőjük akkor lesz biztosabb, ha tudnak a fiataloknak életpályát mutatni. Hogyan tudnak majd boldogulni? Boldogulni, ezt a szót mostanában nagyon szeretik, mert benne van, hogy nemcsak megélni kell, hanem boldogan kell megélni az életünket. Ezt nem mindig látják, és ezt kell megteremteni. Pedig fogékonyak rá. Dolgoztak tizenéves fiatalokkal, beleszerettek ebbe a nem könnyű munkába, csinálták végig, amit kellett, Józseffel, Judittal. És azt mondta mind, hogy tudná ezt csinálni.
Ez azért biztató, jó érzés. Irtózatos fogékonyság van, csak most még nem látják a folyamatot, hogy ez hogyan tud teljes értékű életpálya lenni. Sok időbe kerül foglalkozni az emberekkel, de szakítani kell rá időt, energiát, mert ha a folytonosság megint megszakad, akkor az olyan, mintha nem is csináltak volna semmit. Ha nem tudod továbbadni, akkor minek dolgozni vele? Akkor soha nem lesz úgy, mint mondjuk Franciaországban, hogy előveszik a családi kódexet, kinyitják 1896-nál és megvannak a szüreti adatok, a történések, a személyes történelem. Akkor lesz hiteles a borvidék és a munkájuk, ha majd 150 év múlva vissza tudják nézni, mit csináltak, honnan indultak. Ez fogja megadni az igazi hitelességet, és ezt nem lehet húsz év alatt megteremteni.
A Bott Pince sikere és a Borászok Borásza díj mögött
Nagyon büszkék a Borászok Borásza díjra, de amikor kérdezik, miért is kapták, nem tudnak válaszolni. Ha tudnák, mi a siker titka, felírnák a kéményükre, hogy messziről, sokan el tudják olvasni. Sok borász van, akik ez alatt a húsz év alatt náluk is edződtek kicsit, akikkel együtt kóstoltak, beszélgettek, metszettek és fejtettek. Mindent megmutattak, soha egy fillért nem kértek, és a legnagyobb öröm, hogy milyen egyéniségek lettek. Bátorságban néha túl is nőttek rajtuk, mint mondjuk Éles Tímea a Szólónál, de ettől nem lettek kevesebbek. Ő mindig, minden kóstolón felvállalja, hogy itt volt gyakornok, és büszkék rá. Hiszen az itt megszerzett tudást magába építve egy saját világot alkotott magának. A bor nem engedi meg a vállalati titkokat. Amikor ilyet tapasztalnak, mindig arra gondolnak, ott valami nem lehet tiszta a háttérben.
A furmint és a hárslevelű kérdésére válaszolva, Bodó Judit szakács lett a Covid alatt, elment, tanult, nagyon jó tapasztalat volt. Vannak olyan berögzülései, hogy például francia hagymalevest csak a Kulcsárral tud készíteni, ami hárslevelű, más nem is jutna eszébe. Máskor meg ugyanígy evidens, hogy furmintot választ. Nem tör pálcát egyik fajta felett sem. A szakácstanfolyamon azt tanulta, az ízesítés a só, a fűszerek, a fűszernövények - hát neki borban a furmint a só, és a hárslevelű a fűszer. Ráadásul mindig más, a löszös területekről teljesen mást tesz hozzá, mint a többi vulkanikus dűlőnkből. Aki csak megissza a bort, az ezekről a finomságokról lemarad, aki meg hajlandó több mindent magához engedni, annak hihetetlenül színes világ tárul fel. Akkor megérti, miért is nem lehet egyik fajta sem első vagy második.
Ami nagy kihívás, azt is mondhatná, küszködés, az a száraz muskotály, amit nagyon szeretne elkészíteni, de nem jön össze. 2020-ban lett egy félszáraz, alig 200 palackos tétel, ami majd a nagy családon belül elfogy. Az már majdnem olyan, amit szeretne, amit elképzelt. Legyen teste, mélysége - a talaj ezt mindig adja, ehhez kellene azt az igazi, nem erőszakos, hanem csak finoman csipkéző muskotályos illatot belevarázsolni, akkor lenne elégedett.
Identitás és örökség: A Felvidéktől Tokajig
Felvidéki származásúak mindketten, Bodó Judit és a férje is. Több mint húsz év után most már tokajinak vallják magukat. Tavaly karácsonykor a szülőfaluban volt kóstolójuk. Ott nagyon komoly ünnep a János-áldás, előbb a katolikusok megáldják a bort a templomban, majd a kultúrházban a reformátusok is, dupla áldás van a borokon, mire indul a mulatság. Ott tartott 250 embernek borkóstolót, pisszenés nélkül, és mondta utána a polgármester: „Juci, annyira jó, hogy vagy nekünk!” De akkor már rég itt laktak, előbb bodrogkisfaludiak voltak, most keresztúriak, és még csallóköziek is. Hisz abban, hogy egy embernek sok identitása lehet, neki három biztos van. Ő Bősről érkezett, Jóska Somorjáról, egyik sem nagy bortermő vidék. Persze nagyapának volt szőlője, bort is készített, de azt nem itták. Mosonmagyaróváron tanult, mezőgazdasági főiskolára járt, még ott sem nagyon volt a bor bűvkörében, viszont az utolsó két évben elmentek Jóskával Dél-Tirolba, intenzív némettanulás céljából. Ott azt mondták neki, hogy nincs szükségük további nyelvoktatásra, így hát elment szőlőt szüretelni, almáskertbe dolgozni. Onnantól kezdett bevonzani. Akiknél dolgozott, 1998-ban elkezdtek Tokajban befektetni, és meggyőzték, hogy jöjjenek el két-három évre, segítsenek nekik a beindításnál. Tokajhoz abszolút semmi kötéssel érkezett meg az esti vonattal, egyetlen sporttáskával a kezében 1999 decemberében. Két évig csak panziókban laktak, mert mindkettőjüknek elég erős a felvidéki kötődése, de aztán egyre erősebb lett Tokaj vonzása, és végül itt maradtak. Az első gyermekük 2005-ben született meg, dönteni kellett, maradnak-e vagy mennek, de igazából már nem volt kérdés, és akkor megvették az első saját területet is.
A Bott Pince ma kilenc hektáron gazdálkodik öt különböző dűlőben, olyan 15 ezer palack bor készül évente, a cél 25 ezer körül lenne. Minden szőlőterületet bioművelésben gondoznak, soha nem raktak sem élesztőt, sem enzimet a borokhoz. Vigyáznak arra, hogy a lehető legtermészetesebb borokat hozzák létre, a lehető legkevesebb beavatkozással. Így tudják valóban megmutatni, hogy Tokaj, a borvidék, a csodás, egyedülálló területek mire is képesek. Az eddigi 16 évjáratukból összesen kettő alkalommal, 2013-ban és 2017-ben tudták a teljes spektrumot elkészíteni. Akkor volt száraz boruk, késői szüret, szamorodni és aszú is. A száraz boroknál tudják közvetíteni azt a sokszínűséget, amit a dűlőik jelentenek, hiszen a talaj, a mikroklíma mindegyiknél más. A késői szüret a könnyedségről szól, azt a szüret utáni évben lepalackozzák. Ott egy könnyed, gyümölcsös, akár teraszon is fogyasztható édes bor a cél. És utána jönnek a hagyományos, botritiszes borok, a szamorodni és az aszú, ahol azért már olyan borok kerülnek palackba, amelyek igazán különlegessé teszik a borvidéket. A tokaji száraz bor stílusa hosszú ideje vita tárgya, alakul és változik is. Száraz borban legalább harminc-negyven év kell - elsősorban a dűlők megismeréséhez. Meg a klónok kiismeréséhez. Ahol nem megy, azt el kell engedni. Minden dűlőnek megvan a saját bora, csak meg kell találniuk. Ami náluk kiemelkedik a szempontok közül, az a jól ihatóság. Egy borból ne csak két-három centiliternyit kóstoljanak meg, ha nem érzik azt, hogy ebből jólesne egy második pohárral is, akkor ott valami nem stimmel. Bodó Juditot a borban az érdekli nagyon, hogyan alakítja a saját közönségét, hogy formálja a közösséget, milyen módon hat az emberekre. Hogyan lesz a vacsorájuk, az estéjük, az életképük szebb és jobb akár egyetlen palack bor által. Ami segít megnyílni. Ehhez pedig jól iható borok kellenek. A száraz bornak ilyennek kell lennie. Hogy melyik dűlőből és hogyan, ahhoz még tanulniuk kell, még nekik is legalább ugyanennyit, mint eddig. Vagy amíg csak bort készítenek. Ehhez kellenek nagyon a visszajelzések.
A lehetőségeken belül álmodva, a múlt értékeit a jelenben megőrizve, természetes életformaként tekint hivatására Bodó Judit. A bodrogkeresztúri Bott pincészet díjnyertes vezetője olyan szeretettel szövi történeteit a szőlőről, hogy önkéntelenül is közösség szerveződik a személye köré. Számára a jól megfogalmazott siker kulcsa: akkor is a jóért dolgozni, ha nem látják előre, mi lesz a vége.