Borhi László, neves történész, új könyvében, melynek címe "Nagyhatalmi érdekek hálójában. Az Egyesült Államok és Magyarország kapcsolata a második világháborútól a rendszerváltásig", a kiemelkedően fontos és sorsdöntő kérdést vizsgálja: miért nem sikerült Magyarországnak elkerülnie a második világháború teljes kimenetelét, és milyen szerepet játszottak ebben a magyar politikusok, valamint a nagyhatalmak eltérő érdekei és téves helyzetfelismerései. A könyv, melyet az Osiris Kiadó gondozott, mélyrehatóan elemzi a magyar történelem egyik legkritikusabb időszakát, bemutatva a kis nemzetek küzdelmét a nagyhatalmi politika forgatagában.
A kiugrás lehetőségei és korlátai
A magyar történelem egyik legtragikusabb fejezete a második világháborúból való kiugrás sikertelensége. Borhi László kutatásai, akárcsak Randolph Braham korábbi felvetései, arra utalnak, hogy egy elhamarkodott lépés Németország részéről a megszálláshoz vezetett, ami pedig a Holokauszt elindításának egyik fő oka volt. A könyv részletesen bemutatja, hogy már 1942 nyarától kezdve Magyarország, valamint Románia, Bulgária és Finnország is igyekezett kapcsolatokat keresni a nyugati hatalmakkal, sőt a finnek még Moszkvával is felvették a kapcsolatot. A magyar vezetés számára a nyugati típusú kapituláció volt elfogadható, bár a szovjet opció is felmerült.
A tapogatózások nem korlátozódtak a britekre, ahogyan azt korábban hittük, hanem az amerikaiak felé is irányultak. Londonban és Washingtonban jól tudták, hogy egy elhamarkodott lépés Németország részéről a megszálláshoz vezethet. Emellett attól tartottak, hogy Sztálin, aki már korábban megtorpedózta a finnek kiugrását, nehezményezné, ha a nyugatiak a háta mögött alkudoznak, és esetleg ismét különalkut kötne a németekkel. Ezek alapján arra is gyanakodtak, hogy a béketapogatózások mögött valójában a németek állnak, akik össze akarják ugrasztani a szövetségeseket.
Egy idő után a kiugrásra vonatkozó ajánlatok egyre inkább az Egyesült Államokat vették célba. A nyugat akkor kezdte sürgetni a kiugrást, amikor az már beleillett stratégiai terveikbe, vagyis 1943 augusztusa után. Az oroszok is csak akkor tartották fontosnak a kiugrást, amikor biztossá vált, hogy a megadás csak feléjük történhet meg. Ekkor már minden eszközzel ki akarták kényszeríteni a kiugrást, akár német megszállás árán is.
A magyar vezetés kutyaszorítóban volt. A nyugatbarát elemek elfogadhatatlannak tartották az ország kitartását Hitler oldalán, és egy újabb Trianon is valósággá válhatott volna. A német győzelemben már csak a náci fanatikusok hittek. Ezzel szemben joggal féltek attól, hogy az országba bevonulnak a németek. Sokan bíztak abban, hogy Magyarország fontossága miatt a britek és az amerikaiak a Balkán felől érkeznek, de erre nem volt semmilyen reális esély. Az angolszász megszállás délibábját kergető magyar vezetés jelezte, hogy csak a szövetségesek jelzésére vár a kiugrás végrehajtására, és kilátásba helyezte, hogy a magyar hadsereg leteszi a fegyvert, ha a csapatok megjelennek a magyar határon. Antonescu román conducător még erre is rálicitált, ajánlatát azonban elutasították.
Valamikor 1943 októberében az amerikai és a brit katonai vezetés arra a következtetésre jutott, hogy akár német megszállás árán is ki kell ugrasztani a magyarokat, románokat és a bolgárokat. Közvetett bizonyítékok alapján tudjuk, hogy a döntésről tájékoztatták a szovjet vezetést, sőt egy irat alapján nem lehet kizárni, hogy a német vezetést is. E lépés lehetséges következményeivel azonban nem foglalkoztak. 1943 őszén titkosnak szánt katonai tárgyalások kezdődtek magyar és amerikai megbízottak között Törökországban, és ennek részleteiről valószínűleg több forrásból a németek is tudomást szereztek. E megbeszélések eredményeként érkezett Magyarországra a Veréb misszió, egy három amerikai tisztből álló csoport. Míg Horthyék arra számítottak, hogy egy különbéke részleteit beszélik meg, a jelek szerint az amerikaiak csak azért jöttek, hogy biztosítsák a magyar hírszerzés együttműködését a németek ellen. A misszió vezetője, Florimond Duke, később arra a következtetésre jutott, hogy küldetésük célja az volt, hogy kiprovokálják a német bevonulást.
A nagyhatalmak és a magyar zsidóság sorsa
A könyv kitér arra a rendkívül érzékeny kérdésre is, hogy a nagyhatalmak, különösen az Egyesült Államok, tettek-e bármit a magyar zsidóság megmentése érdekében. Tuvia Friling munkája dokumentálja, hogy a britek semmilyen érdeklődést nem mutattak, amikor a magyar zsidóság megmentéséről volt szó. Sok bírálat érte az amerikai vezetést is, amely elég későn reagált az Európában zajló népirtásra. Valójában azonban nem tehettek volna sokat, még akkor sem, ha nagyobb jóindulattal viszonyultak volna az embermentéshez. Lehetőségeik korlátozottak voltak, az amerikai hírszerzés balkáni hálózata, amely embermentéssel is foglalkozott, tele volt német kémekkel.
Vitathatatlan azonban, hogy nem igyekeztek megragadni minden alkalmat. Holott az amerikai és a brit vezetés is - és nem csak a legmagasabb szinten - tudta, mi folyik Európában. Nem menthettek volna meg mindenkit, de azokat sem igen próbálták megmenteni, akiket lehetett volna. Az angolok lesöpörték az asztalról azt az ajánlatot, amely életeket kínált volna hadianyagokért, arra hivatkozva, hogy az ajánlat nem őszinte. Ez lehet, hogy így volt, de legalább megpróbálhattak volna időt nyerni azzal, hogy elkezdenek tárgyalni. Erre sem voltak hajlandóak.
Az ember tragédiája - Ízeltő
Horthy Miklós szerepe és a magyar külpolitika
Borhi László könyve nem sok szót ejt Horthy Miklósról, de kiemeli, hogy ő irányította a magyar külpolitikát, és felelős volt annak jó és rossz döntéseiért egyaránt. Horthy vitte háborúba az országot, majd támogatta Kállay németellenes politikáját. 1942 után már nem volt mozgástere, csak rossz megoldások között választhatott. Honnan tudhatta volna, hogy az ország német megszállása a szövetségesek célja volt? Kállayról közismert volt németellenessége, Berlin folyamatosan követelte, hogy Horthy váltsa le.
Kállay maga is illúziókat táplált. Mint számos kortársa, ő is elhitte, hogy országa fontos lesz a bolsevizmus elleni harcban, tehát angolszász megszállás alá kerül. Horthy is elvesztette realitásérzékét, komolyan hitte, hogy az oroszok elkerülik majd az országot, és úriember akart maradni a német szövetségesek felé is.
Kérdés, hogy elkerülhető lett volna-e a Holokauszt, ha Horthy másként cselekszik? Le kell szögezni, hogy a németek egyik legfontosabb háborús célja az volt, hogy megsemmisítsék az európai zsidóságot. Ilyen totális népirtási programmal még egyetlen más hatalom sem állt elő. Az is igaz azonban, hogy 1944-ben már szorított az idő. Ha Horthy és az általa kinevezett szélsőséges vezetés megtagadta volna a német követeléseket, sok ember megmenekülhetett volna. Horthy felelőssége tehát hatalmas, hiszen nem használta fel még azokat az eszközöket sem, amelyek rendelkezésére álltak. Úgy szokott fogalmazni, hogy a német bevonulás nélkül nem került volna sor a magyar zsidóság nagy részének elpusztítására, de nem valósulhatott volna meg a németbarát magyar kollaboráns hatóságok aktív és gyakran lelkes támogatása nélkül.
Ami a nyugatot illeti: a szövetségesek számára a háború megnyerése volt a legfontosabb cél, és minden egyebet ennek rendeltek alá. Az 1944-es partraszállás sikere érdekében arra volt szükség, hogy minél kevesebb német egység legyen Normandiában. A könyvben részletesen kifejtett okoknál fogva tehát, a szövetségesek el akarták érni, hogy a németek máshová vigyék csapataikat. Úgy számoltak, hogy Magyarország megszállására 10-15 német hadosztályra lesz szükség. Ekkor vált érdekükké a magyar kiugrás sürgetése.
Az 1956-os forradalom és a nagyhatalmi politika
Borhi László a könyvében az 1956-os forradalom és szabadságharc kapcsán is hasonló párhuzamokat von. Rövid válaszként megfogalmazza, hogy ugyanaz érvényes a magyar forradalom és szabadságharc megmentésére, mint 1944-ben a zsidók esetében: a nagyhatalmak nemigen tehettek mást. Az amerikai külügyi vezetés eltűrte a SZER adásait, melyben az harcra buzdította a magyarokat, miközben mindenki tudta, hogy azok külső segítségre nem számíthatnak. Világos volt, hogy a szovjet vezetés fegyverrel is meg fogja őrizni háború után szerzett birtokait, és ha szembeszegülnek velük, szinte elkerülhetetlen egy nukleáris háború. Ennek a kockázatát nem vállalhatták, hiszen végveszélybe sodorták volna a magyarokat és egész Európát.
Amikor a CIA egyik vezetője szóba hozta, hogy dobjanak atombombát a kárpátaljai szovjet utánpótlási vonalra, Eisenhower elnök letorkolta, hogy nem akarja elpusztítani azokat, akiket meg akar menteni. Egyébként sem lehetett volna csapatokat küldeni, hiszen az egyetlen nem kommunista szomszéd Ausztria volt, a frissen elnyert függetlenség ára meg a semlegesség. Bécs nem engedte meg, hogy katonai gépek használják az ország légterét. Az USA európai szövetségeseire sem számíthatott volna katonai akció esetén.
Szokás arra is hivatkozni, hogy a szuezi válság, amely október utolsó napjaiban robbant ki, úgymond elvonta a figyelmet a magyar válságról. Ám Szuez nem befolyásolta érdemben a Nyugat magyarországi politikáját. Annál inkább a szovjetet: az a tény, hogy a britek és a franciák elkezdtek Egyiptom bombázását, szerepet játszott abban, hogy a szovjet vezetés október 31-én elszánta magát a forradalom fegyveres leverésére. Diplomáciai megoldásra nem voltak nyitottak a szovjet vezetők, hiszen 1955-ben Moszkva arra sem volt hajlandó, hogy tárgyaljon az amerikaiakkal Kelet-Európáról.
Fel szokott merülni, hogy John Foster Dulles Dallas városában elmondott beszédében, melyben arról szólt, hogy az USA nem tekinti lehetséges szövetségeseknek a magyarokat, szabad kezet adott Hruscsovnak. Ám itt inkább arról volt szó, hogy a washingtoni vezetés meg akarta nyugtatni a Kremlt: Amerikának nincsenek ellenséges szándékai, tehát van mód arra, hogy diplomáciai eszközökkel rendezzék a válságot.
A kis országok külpolitikája a nagyhatalmak árnyékában
Borhi László következetesen és meggyőzően érvel amellett, hogy egy olyan kis - és rossz helyen lévő - országnak, mint Magyarország, nemigen lehet önálló külpolitikája, hiszen azt mindig erősen befolyásolják a nagyhatalmak - nem ritkán eltérő, vagy egyenesen ellentétes - szempontjai és érdekei. Számukra fontosabb a stabilitás és a béke, mint egyes népek igényei és sorsa.
Pontosabban talán arról van szó, hogy egy kis ország külpolitikája nem mindig képes arra, hogy befolyásolja az adott ország sorsát a nemzetközi politikában. Ettől még egy külpolitika lehet jó vagy rossz, igyekezhet figyelembe venni a nemzeti érdeket vagy sem, adhat kielégítő vagy elhibázott választ egy helyzet kihívásaira. Románia ugyanúgy tagja volt a szovjet szférának, mint Magyarország. Nem léphetett ki a Varsói Szerződésből, nem léphetett a NATO-ba, nem veszélyeztethette a szovjet érdekeket. De mégis kialakított magának egy kis játékteret, ami egy darabig hasznot hozott számára. Walter Ulbricht képes volt rávenni a szovjet vezetést, hogy zárja le Kelet-Berlint, hogy fenntarthassa uralmát.
Az 1989-et megelőző időkben számos nyugati ország megijedt a gyors, kiszámíthatatlan magyar fejleményektől. Az osztrákok féltek kapcsolatuk megromlásától a szovjetekkel, a franciák saját nagyhatalmi státuszuk csökkenésétől, az angolok szintén megijedtek. A „történelem országútján” élő kis népek pedig naivul hittek nekik, vártak és mindig várnak tőlük valamit.
Bush elnök arról írt Gorbacsovnak, hogy ’mi ketten felszabadítottuk Kelet-Európát és egyesítettük Németországot.’ Ennek a fele sem igaz. A rendszerváltást, a kommunista tömb eltűnését és a Varsói Szerződés összeomlását a lengyel, illetve a magyar belpolitikai átalakulás idézte elő. Ez az átalakulás nem mehetett volna végbe Gorbacsov új irányvonala, reformjai nélkül, ugyanakkor a szovjet pártvezető nem szándékozott lemondani a Szovjetunióban betöltött szerepéről, és nem kívánta a szocialistának nevezett rendszerek összeomlását sem. Az amerikai vezetés sem kívánta a jaltai rendszer összeomlását. Hasonló volt az európai hatalmak álláspontja is. Ennek több oka volt. Elsősorban a szovjet viszonylat számított, és nem akarták, hogy a tömb esetleges elvesztése a szovjet reformok és Gorbacsov vesztét okozzák. Emellett felmerült, hogy a szovjet hegemónia helyett hatalmi vákum alakulhat ki, amely destabilizálódáshoz, helyi viszályokhoz, akár fegyveres konfliktushoz vezethet. Különösen a britek és a franciák tartottak a német térhódítástól. Paradox módon a VSZ megszűnése biztonsági problémát is okozhatott, hiszen megkérdőjelezhette a NATO létjogosultságát. Az addig ismert világ nem volt veszélytelen, de kiszámíthatóbb volt, mint a kialakulóban lévő új.
A provokáció és a következmények: a német megszállás esete
Borhi László 2019. március 18-án az Index.hu felületén publikált egy cikket hazánk német megszállásának évfordulójára. Ebben kifejezetten azt állította, hogy a szövetségesek szándékosan provokálták ki a német megszállást, stratégiai előnyök érdekében. Azt is állította továbbá, hogy erre nézve bizonyító erejű dokumentumokat talált egy washingtoni levéltárban. Állításai között szerepelt az is, hogy a magyar zsidóság várható sorsa nem igazán érdekelte a szövetségeseket.
Ezek az állítások vitát váltottak ki a történésztársadalomban. Laczó Ferenc, Ungváry Krisztián és Gellért Ádám részéről is érkeztek kritikák, melyek lényegében véve elutasítóak voltak, bár Gellért Ádám inkább óvatos fenntartásokat fogalmazott meg, főként a beígért új dokumentumokat hiányolva. Borhi László ezt követően még egy interjúban beszélt a kutatásairól és az inkriminált állításról, majd ezt még egy teltházas vita követte az ELTE Gólyavárban. A vita során tulajdonképpen Borhi László állt egyedül szemben Gellért Ádámmal, Joó Andrással és Ungváry Krisztiánnal.
Maga a felvetés nem tekinthető újszerűnek, hiszen már 2015-ben megjelent könyvében (Nagyhatalmi érdekek hálójában, MTA BTK TTI - Osiris, Budapest, 2015) Borhi az első fejezet elején ezzel a tételmondattal nyitott: „A második világháború egy mára már elfeledett fejezete, hogy az Egyesült Államok és Nagy-Britannia kiprovokálta Magyarország (és Románia) német megszállását.” Majd így folytatja: „A német haderő szétforgácsolásával akarták ugyanis megkönnyíteni a szövetségesek partraszállását Normandiában. E döntés meghozatalakor figyelmen kívül hagyták számtalan ember sorsát.” Ekkor még a sajtóban is bemutatták a könyvet, ráadásul éppen ugyanazon a felületen, ahol az idei vita is kirobbant. Amerika provokálta ki a német megszállást - így hangzott a 2015. augusztus 20-i cikk címe az Index.hu portálon.
Borhi még korábban, 2010-ben megvédett akadémiai doktori disszertációjában is hasonlóan fogalmazott: „Washington és London számolt azzal, hogy kiugrás esetén Magyarország német megszállás alá kerül, ám ezt katonai okok miatt mégis ki akarták provokálni, tekintet nélkül a következményekre.” Sőt még egy évvel korábban, a HVG hasábjain is írt erről. „Az Egyesült Államoknak már 1943 őszén az állt érdekében, hogy Magyarországot megszállják a németek” - állt a cikk leadjében.
Minderre egyébként Gellért Ádám is utalt a vitában adott válaszában. Részben Borhi nyomán egyébként magam is megemlítettem a kiprovokálás tényét az egykori vs.hu hírportálon 2014-ben. De ahogyan arra Borhi is utalt, a felvetés egyébként annyira nem új, hogy már Juhász Gyula 1978-ban megjelent forrásgyűjteményének bevezetőjében is felbukkant ez a gondolat, jóllehet Juhász olyan kategorikus kijelentésig, mint amelyet Borhi tett, még nem jutott el.
Egyébként természetes is, hogy Juhász bevezetőjében felbukkant a kiprovokálás gondolata, hiszen az általa közölt dokumentumokban is jelen volt ez az elképzelés, illetve a megszállásból („megszállatásból”) húzható haszon mérlegelése. Az 1944-es megszállás kiprovokálásának gondolata a nemzetközi szakirodalomban is megjelent, legutóbb Deborah S. Cornelius Hungary in World War II: Caught in the Cauldron című, magyarra 2015-ben lefordított könyvében. Az angol nyelvű kiadás 270., a magyar változat 307. oldalán az alábbiak olvashatóak: „Teheránban Roosevelt, Sztálin és Churchill megegyezett a Bodyguard fedőnevű hadművelet stratégiájában, amelynek célja a németek figyelmének elterelése volt a készülődő normandiai partraszállásról. […] A Zeppelin nevű hadművelet [a Bodyguard része], amely a Balkán közeli megszállásával foglalkozott, ki akarta használni azt a tényt, hogy Hitler megszállottan aggódott déli szárnyáért és ezért ott csapatokat kötött le, amelyek felkészültek egy támadás kivédésére. A megtévesztés valószínűleg sikeres volt, mivel Hitler úgy érezte, félelmeit csak megerősítette az a februári hír, amely szerint Magyarország egy amerikai küldöttséget vár. Az óvatosabban fogalmazóknál is felmerül a német megszállás gondolata, mint a tárgyalások kívánatos melléktermékéé.”
Meszerics Tamás angol nyelvű, Undermine, or Bring Them Over: SOE and OSS Plans for Hungary in 1943 című írásában is felbukkant a kérdés. Nyugaton a kiprovokálás tézise nemcsak hogy megjelent, de egyáltalán nem számít ördögtől valónak a katonai elemzők között: „Hitler három fő szövetségese a Balkánon Bulgária, Magyarország és Románia voltak. Ezek az országok fontos emberanyag- és olajforrást jelentettek. […] A Szövetségeseknek nem volt rá szüksége, hogy ezek az országok hátat fordítsanak a Tengelyhatalmaknak.”
Egy másik elemzésben eléggé kétértelműen fogalmazva az amerikai titkosszolgálat magyarokkal kapcsolatos munkáját ugyan kudarcnak nevezik, de azt is megjegyzik, hogy a Veréb-missziónak pozitív mellékhatásai is voltak: „Míg a Veréb-misszió kudarccal zárult, mégis nagy stratégiai előnyt hozott. Kettő a német páncélos hadosztályból, amelyeket Magyarország eltiprására használtak fel, Franciaországból lett kivonva, és nem voltak teljesen bevethetőek vagy egyszerűen nem a megfelelő helyen voltak a D-napon. A Veréb-misszió alapot teremtett egy másik küldetéshez. 1944 októberében az OSS »Molly« fedőnevű ügynökét bejuttatta Budapestre. Az ügynök a Szövetséges Erők Főhadiszállása, illetve magyar ellenálló csoportok üzeneteit juttatta el Magyarország kormányzójához, Horthy tengernagyhoz, sürgetve őt, hogy forduljon erőivel a németek ellen és adja meg magát az oroszoknak. Mollynak sikerült személyes kihallgatást eszközölnie Horthynál, és meggyőzte, hogy egy nappal találkozójuk után adja ki a fegyverletételi deklarációt. A németeknek újra nagyszámú csapatot kellett a magyarok leverésére mozgósítaniuk.”
Más írásokban érdekes felvetéseket találhatunk, ami ugyan nem a kiprovokálásra, hanem a megszállás egyéb járulékos mellékhatásaira vonatkozik: „Akárhogyan is, [a német megszállás után] a szociáldemokratákkal Budapesten kegyetlenül leszámoltak, és így csak a kommunisták maradtak, hogy egy szervezett ellenállást építsenek ki, azért, hogy a háború végén átvehessék a hatalmat.” Ez az összefoglaló munka például látszólag átveszi a kommunista propaganda és a párttörténetírás fő tételét, miszerint a nácikkal szembeni ellenállást a kommunista párt szervezte és vezette. Ez utóbbi állítás természetesen nem igaz, hiszen a nemzeti ellenállásban a létező kommunista és más baloldali csoportokon kívül nagyon sok más irányzat is meghatározó módon jelen volt - nem utolsósorban a Kisgazdapárt tagjai, a református egyház vagy éppen az egykori turulista Zsabka Kálmán. Két dologra azonban figyeljünk oda. Az egyik, hogy mi volt ezzel a célja a kommunistáknak (a háború utáni hatalomátvétel), a másik pedig, hogy a német megszállás járulékos következménye volt a náciellenes ellenzék fizikai felszámolása.
Borhi László érvelése szerint a szövetségesek olyan játszmát folytattak a magyar féllel, amelyben eleinte az egyik lehetőség volt az ország náci megszállásának kiprovokálása, és amely lehetőség végül a fő opcióvá vált. Ezzel a magyar fél is tisztában volt, de különböző okokból nem tudott ellene hatékony lépéseket tenni. A vita újszerűségét az adta, hogy Borhi László az állította, hogy egyértelműen és közvetlenül erre utaló levéltári forrásokat talált Washingtonban, hiszen öt éve még azt írta a Veréb-misszióról: „Duke-ban is felmerült a háború után, hogy küldetésének valódi célja a német megszállás elérése volt. […] Közvetlen, perdöntő bizonyíték azonban nem áll rendelkezésünkre annak bizonyítására, hogy a küldetésnek a német bevonulás kikényszerítése lett volna a célja, bár ezzel a fejleménnyel mindenképp számolni lehetett.”
Van azonban egy közhely, amely arra vonatkozik, hogy a lényeges dolgokat soha nem írják le, különösen nem a diplomáciában és a titkosszolgálatoknál. Borhi László szerint mindez nemcsak az amerikaiak vagy a britek, de a szovjetek érdekében is állt. A jelenlegi kutatások alapján azonban erről nem tudunk többet mondani, mindössze a szovjet-kommunista gyakorlat és Sztálin észjárása alapján tételezhetjük ezt fel. Végül is miért lett volna ellenére Sztálinnak, hogy a németekkel végeztethesse el a piszkos munka egy részét, akik buzgón eltakarították a két világháború közötti polgári rendszer képviselőinek jelentős részét? Igaz, ezt két lépésben tették meg (1944 márciusában és októberében), de az eredmény magáért beszélt. Vajon csak anekdota az a Bajcsy-Zsilinszkyre vonatkozó állítólagos kommunista megjegyzés, miszerint „jó, hogy a nyilasok elintézték, mert egyébként nekünk kellett volna”? Erre a tényezőre mások is felfigyeltek már.
A HVG-ben Szegő Iván Miklós tollából olvashattuk: „Az, hogy Moszkva 1944-45-ben döntő befolyásra tett szert Magyarországon, egy speciális tényténynek köszönhető. Erre Schöpflin György Politics in Eastern Europe című könyve mutat rá. Minket is a Vörös Hadsereg szállt meg, akár a többi térségbeli országot, de ezt a magyar politikai és adminisztratív elit eltűnése kísérte. A horthysta elitet 1944-ben a német megszállás, illetve a nyilasok »őrségváltása« távolította el részben, majd a nyilasok menekültek el az országból.”
De tovább is mehetünk egy lépéssel: vajon valóban ellenére lett volna Sztálinnak, hogy a „Dogwood” fedőnevű cseh üzletember által kiépített, „Cereusként” ismert, Magyarországon is jelen levő amerikai kémhálózat jelentős részét 1944. március 19.
A háború mint eszköz: a nagyhatalmi érdekek elsődlegessége
Borhi László egyik fő tézise, hogy az Egyesült Államok és a Brit Birodalom nem volt érdekelt a megegyezéses béke lehetőségében, és nem voltak érdekeltek egy Hitler nélküli, még csak nem is náci, de konzervatív Németország létrejöttében sem. Nem állítja, hogy ennek csak úgy, önmagától komoly esélye lett volna (ahogyan az elbukott Valkűr-konspiráció is mutatja), de talán még esélyt sem akartak ennek adni. A feltétel nélküli megadás meghirdetése lényegében ezt az üzenetet is hordozta, amellett, hogy a szovjetek felé egyfajta biztosítékot is jelentett. Talán nem túl merész feltételezés, hogy Sztálin, bár a kiontott vér miatt nyilván nehezebben, de mégiscsak képes lehetett volna egy különbékét kötni. Sztálinnak az angol-amerikai szövetségesek felé irányuló zsarolási potenciálja nemcsak a Vörös Hadsereg erején, illetve erkölcsi alapokon állt (tudniillik a szovjet állampolgárok halottainak millióin, amit hadianyaggal és egy közép-európai befolyási övezettel fizettek ki), hanem azon a lehetőségen is, hogy esetleg különbékét köt Hitlerrel. Éppen ezért kapcsolódik ide az a feltételezés is, hogy sem az angoloknak, sem pedig az amerikaiaknak nem állt érdekükben, sőt nem állt lehetőségükben sem megegyezni a tengelyhatalmak kisebb szövetségeivel, így például Magyarországgal.
A harmadik állítás Borhi Lászlótól, hogy a II. világháború nem a zsidóságért folytatott harc volt. Akármennyire is világosnak tűnik a holokauszt borzalmai után, hogy tulajdonképpen mi ellen harcoltak a szövetségesek, a háborús években nem ez volt a fő motivációs erő a hadviselő államok vezetői és társadalmai számára. Ungváry Krisztián tehát Borhi László állításait kritizáló cikkében cinikusan és sandán állítja, hogy „az amerikaiak tudták, hogy a magyar zsidóság nem számíthat a többségi társadalomra”. Ezzel szemben Borhi egy interjúban rámutatott: „Hollandiában is elég volt 200 német a teljes zsidóság deportálásához. […] Friss kutatások kiemelték a helyi - lengyel, ukrán, lett, litván stb. - kollaboránsok fontos szerepét a népirtásban. Ez fontos eredmény és komplex megvilágításba helyezi a népirtás történetét […], de erre nem került volna sor a német megszállás nélkül.”
A teljes képhez azonban az is hozzátartozik, hogy a szövetségesek saját társadalmaikra sem számíthattak volna feltétlenül, ha ezt helyezik a hadviselés céljainak középpontja. „Fritz Laufer ajánlataihoz, amelyek mentőalkuk megkötésére vonatkoztak […] járult egy másik mentőajánlat, amelyet a nácik csak azért tettek, hogy rosszindulatú terveiket végrehajthassák.”
A negyedik állítás Borhi Lászlótól arra vonatkozik, hogy az elemzések általában figyelmen kívül hagyják a magyar titkos küldöttek tárgyalópartnereinek jellegzetességeit. A törökországi titkos tárgyalások eleinte a brit Special Operation Executive, a SOE munkatársaival folytak. Márpedig a SOE-t a tengelyhatalmak területein végrehajtandó diverzióra, szabotázsakciókra, gerillahadviselés támogatására és általában a felforgatás elősegítésére hozták létre. Erre egyébként Magyarország vonatkozásában már jóval 1944 előtt is készültek: „1940 közepén Owen O’Malley [budapesti] brit nagykövet elhárította a SOE tervét, amely arra vonatkozott volna, hogy felrobbantsák a budapesti hidakat. Arra hivatkozott, hogy egy ilyen cselekmény nagyon sokat rontana Nagy-Britannia magyarországi jó hírnevén”.
Az OSS pedig éppen csak ekkortájt kezdte el az önálló tevékenységet. Ambiciózus fiatalemberek csapata volt, akik alig várták, hogy valami „nagyot” alkossanak és hozzájáruljanak hazájuk győzelméhez. A helyzetet bonyolította, hogy nemcsak a különböző hírszerző szervezetek között, de még az egyes intézmények részlegei között is rivalizálás folyt. „Az OSS New York-i titkos hírszerző részlege ugyanolyan lelkes volt, hogy fejest ugorjon a magyarországi különleges műveletekbe, mint amilyen lelkesnek az isztanbuli állomásuk tűnt.” A legkülönbözőbb helyeken - Lisszabon, Stockholm, Isztambul - folytatott tárgyalások, amelyekben New York mellett kairói és ankarai szövetséges hírszerző irodák is szerepet kaptak, s ráadásul egyszerre legalább négy angol-amerikai hírszerző szervezet működött közre (FOID, SOE, MI6, OSS), nem beszélve a magyar szervekről, illetve a német Abwehr Szófiában működő, Dr. Delius álnevet viselő Otto Wagner ezredeséről, továbbá a szovjetekről. Minden felelős vezető számára nyilvánvalóvá kellett hogy tegye, hogy a sok információ immár inkább zajjává, sőt „zajfelhővé” áll össze, a dekonspirálódásnak nemhogy a veszélyével, hanem inkább logikus következményével. Mint ahogyan erre már utaltam, a magyar fél ennek tudatában volt, de nem tudott ellenszert a kérdésre, hiszen kényszerhelyzetben volt.
Az ötödik állítás Borhi Lászlótól: amikor a kiugrás és/vagy beugratás kérdését vizsgáljuk, nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt, hogy a három szövetséges nagyhatalom számára a kisebb országok - akár tengelyhatalmi szövetségben harcoltak, akár az ő oldalukon álltak - ügyei „fentről” elintézendő kérdéseknek számítottak. Úgy is fogalmazhatnánk: a kisállamok sorsa tárgyként, eszközként jelent meg számukra. Borhi László 2015-ös könyvében erről így ír: „A Churchill és Sztálin között létrejött megállapodás tükrözi azt a hagyományos brit álláspontot, miszerint Nagy-Britannia jogot formálhat a számára jelentéktelen o…"
Borhi László munkássága, beleértve a "Nagyhatalmi érdekek hálójában" című könyvét, rávilágít arra a komplex és gyakran tragikus valóságra, amelyben a kis nemzetek a nagyhatalmak politikai és katonai játszmáinak sodródnak. Az elemzések arra ösztönöznek, hogy kritikusan szemléljük a múlt eseményeit, és megértsük a különböző érdekek és döntések messzemenő következményeit.