Budapest, a magyar főváros, sokak számára a szépség, a kultúra és a vibráló élet szinonimája. Mások számára azonban a város egy kaotikus, "borzadvány", "büdi", "bandzsa" hely, ahol a mindennapi küzdelmek és a frusztrációk dominálnak. Ez a kettősség jellemzi a városról alkotott képet, és ez tükröződik az irodalomban is, ahogy azt Iván Péter könyvajánlói és a "100 szóban Budapest" pályázat anyaga is mutatja.
A város, mint tükör: Sánta Ferenc és a "Húsz óra"
Sánta Ferenc Kossuth-díjas és József Attila-díjas író, akinek jövőre ünnepelné 100. születésnapját, "Húsz óra" című regényében a főváros egy sötétebb arcát mutatja be. A mű 1944-ben, a nyilas terror idején játszódik, és négy kisembert követ nyomon, akik egy kocsmában beszélgetnek az élet nagy kérdéseiről. Bár a regény helyszíne nem explicit Budapest, a korszak és a kisemberek küzdelmei szorosan összefonódnak a fővárosi atmoszférával. A regény központi tétele, hogy az erkölcs kényszerítő parancsa váratlan és előre nem látott körülmények között ébred fel bennünk. Sánta Ferenc nyelvezete az emelkedettől a meghatóan gyengédig ível, alakjait pedig olyan közelségből ábrázolja, hogy a bennük végbemenő lelki folyamatokat az olvasó saját személyes ügyeként éli át. A "Húsz óra" felébreszti a minden percben kötelező erkölcsi állásfoglalás igényét, és a döntés kényszerének szorongató felelősségét. A regény egyik legfőbb érdeme, hogy a néma hősiesség ellenpárjaként nem engedi elkerülni a fasizmus pokoli amoralitásának újbóli átélését.
Sánta Ferenc : Az ötödik pecsét 1.
Budapest, a "bazi nagy": "100 szóban Budapest" és a városi élet krónikája
A "100 szóban Budapest" pályázat anyaga egy másik arcát mutatja meg a fővárosnak. A kilenc éve útjára indított történetírói pályázat 2022-es száz nyertes darabját rejtő rövid hangoskönyvben bagatell életképeket, fiktív helytörténeti anekdotákat, városi legendákat találunk. Alapélmény a lakhatás és a tömegközlekedés megannyi viszontagsága, a szemét, a káosz, az arrogancia, de súlytalanul, tréfásan eldalolva. A kezdeményezés közösségformáló szándékkal született, és bár tartalmában néha szűkölködik, a projekt ragyogóan pörög. A 2021-es kiadás különösen semmitmondónak és szellemtelennek sikeredett, bár aki először találkozik a "pestikék" műfajával, az bizonyára sok kacarásznivalót talál benne. Azonban a "100 szóban Budapest" vadiúj kiadásának hallgatásakor jöttem rá, hogy a látó szerzők sem tudják meggyőzően szavakba önteni városunk iránt érzett szeretetüket. A lock-down brutális kollektív élménye sem hozott megrendítő, őszinte, katartikus szövegeket, csak némi viccelődést a maszkokkal, itt-ott egy-egy abszurd félmondatot, bátortalan utalást. Mindig ugyanaz történik, persze: hogy mi sosem dolgozzuk fel történelmi traumáinkat, inkább hárítunk, felejtünk, jópofizunk, "szkippelünk".
A hangoskönyv egyik legfőbb érdeme Kartali Zsuzsa, a felolvasó, akinek egy szövegét szintén beválogatták a kötetbe. Ő nagyon érzékletesen írja körül a százszavasokhoz biggyesztett illusztrációkat. Lényegre törő, kellőképpen szubjektív, eredeti kis narrációk ezek, melyek alapján Zsuzsa következő felolvasása egy jó vastag Pop-art album lehetne.
Krasznahorkai László: A Nobel-díjas szemszögéből
Az 1954-ben Gyulán született Krasznahorkai László a hazai irodalombarátok fejében már több évtizede Nobel-díjas szerző. A háromgyerekes világcsavargó, aki műveinek középpontjába az egyén és a hatalom, a megváltandó és Megváltó örök problematikáját állította, 2025-ben hivatalosan is megkapta a Föld bolygó legrangosabb irodalmi elismerését. Ezzel örülhetünk együtt a második magyar irodalmi Nobel-díjasnak! Emlékeztetőül: Kertész Imre 2002-ben kapta meg izgató, letaglózó "Sorstalanság" című regényéért az elsőt a sorban.
Krasznahorkai "Sátántangó" című első regénye isteni és ördögi, egy szerencsétlenségébe, tehetetlenségébe ragadt vidéki közösség és egy kisstílű szemfényvesztő szédületes szerelmi viszonyának hátborzongató, vacogtatóan aktuális krónikája. A szerző pár évvel később így nyilatkozott regényéről: „Egyetlen irodalmi szándékból leírt mondatom sem származik irodalmi inspirációból. A Sátántangó sem, amely abból az élményből fakad, amikor a pubertás kor mélyén egy olyan világba kerültem, amelyet korábban nem ismertem.”
A "Zsömle odavan" című tavalyi művében Krasznahorkai távol-keleti bolyongásai után végre-valahára visszatért a hazai rögvalóságba, s ördögi - örkényi - humorral karikírozza ki a kisemberek példakép, szellemi vezető utáni égető vágyát - no meg a Kiválasztott parlagi ambícióit.
Romain Gary: Az álnéven alkotó zseni
Romain Gary (1914-1980) regényét álnéven jelentette meg, amire több nyomós oka is volt. Egyfelől szeretett volna tét nélkül kísérletezni, többet játszani a nyelvvel, helyzetekkel, mint komoly, megállapodott író képében. Másfelől tudta, hogy a legrangosabb francia irodalmi díj, a Goncourt kétszer nem ítélhető ugyanannak a szerzőnek. Ezt a lírai, naiv, sötét és nyers, mégis lelkesítő jókedélyűséggel átitatott regényt egy haláltól és öregedéstől betegesen rettegő hatvanas férfi írta, aki az „Előttem az élet” megjelenése után öt évvel, hogy elébe menjen félelmeinek és növekvő paranoiájának, önkezével vetett véget életének. Búcsúlevelében azt írta, ezzel a tettével teljesítette be alkotói pályáját.
Gary "Előttem az élet" című regénye a 20. századi francia irodalom talán legsikeresebb alkotása. A történet főszereplője Rosa mama, az Auschwitz-túlélő, egy kimustrált prostituált, aki öreg napjaira meghízik, elcsúnyul, és már-már képtelen lejutni a hatodik emeletről, ahol pénzért rábízott vagy ingyen a nyakába varrt árva, félárva porontyokra vigyáz. Momo, azaz Mohamed, a történet narrátora, Rosa mama sosemvolt unokája, segédje, gyámja, az öreg hölgy utolsó napjaiban pedig ápolója és terapeutája. Ez a jóság ki is sugárzik ám a lakosokra, akik ettől mind melegszívű és bölcs tündéreknek tűnnek, s bűneik is olyan megmosolyogtatóan ártatlanok, hogy csodálkozunk, a rendőr miért nem cirógatja meg őket a letartóztatás helyett. A felnőtteknek írt mesekönyv azonban egy pillanatra sem cseng hamisan. Gary, aki hosszú írói karrierje során egyetlen sort sem írt saját zsidóságáról, más etnikai csoportokról meg látszólag tudomást sem vett, olyan bennfentességgel szólaltatja meg ezeket az idegeneket, mintha világéletében Belleville sikátorait járta volna. Az izgalmas és mulatságos nyelvi újítások Bognár Róbert páratlan fordításának köszönhetően magyarul is tökéletesen működnek.
Az elmúlás versei: Orbán Ottó, Kántor Péter, Makay Ida és Peer Krisztián
Kolumnistánk halottak napi összeállításában olyan versesköteteket választott, amelyek valamilyen módon kapcsolódnak az elmúlás témaköréhez. Orbán Ottó, a magyar líra nagy garabonciása nemigen akar meghalni. Bőséggel pocskondiázza saját rozzant személyét, elért eredményeit és a költészetet magát, de életkedve, a világ dolgai iránti olthatatlan érdeklődése minden keserű során áttör, és végül mégis vigyori tavaszünnep lesz ez a kötet is, tele szóviccekkel, eredeti ötletekkel, éles eszű meglátásokkal.
Kántor Péter itt sincs és ott sincs. Igazán szeretetreméltóan tityeg-totyog a lakásában, a Duna-parton, az emlékei közt, de már csak a hiányokat látja, új dologba nemigen kezd. Költőtársaihoz írott üzenetei sem azok a hátbaveregetős, fülbe trombitálós, boros leheletű Orbán Ottó-féle bruhahák, csak emlékkönyvbe való versikék. Hűvös van, és nincs is mit mondanom.
Makay Ida a halál pécsi menyasszonya, és legtöbbször igen megindítóan képes megénekelni az elmúlást fegyelmezett, takarékos verssoraiban, gyönyörűen tematizált ciklusaiban. Azt képzelem, hogy egy gyászbeszédíró számára ez a kötet kész kincsestára az alkalomhoz illő idézeteknek.
Peer Krisztián költő, színházi ember szerelmét, Zsófit, a huszonöt évesen agyhártyagyulladásban elhunyt díszlettervezőlányt siratja a saját életkorát címként viselő kötetben.
POKET: Ahol a költészet új életre kel
A POKET közösség versantológia-sorozatának első két kötete versszerető, versértő olvasók kedvenc költeményeiből ad válogatást, a harmadik egyfajta lírai gyorssegély a karantén utáni időkre. Horváth Panna és Vecsei H. Miklós, az első POKET versantológia leválogatói nagyot merítettek, Petőfitől a Nyugatosokon, Újholdasokon át egészen a legifjabb slam poetry-nemzedékig. A tematika? A megérkezés. A címadó darab, Juhász Ferenc szövegszörnyetege olyan otrombán terpeszkedik el a kötet közepén, mint a Hungaroringen egy fekvő rendőr. Kétségtelenül van Juhász végtelenített szövegeiben egyfajta hipnotikus kalevalai lüktetés, de ezek a műballadák mégiscsak izzadmányosak. Érdekes költőláncokkal is találkozik az olvasó a kötetben: Csoóri Sándor Nagy Lászlóról ír pompás emlékverset, Szécsi Margit pedig, ugyan mi egyebet is tehetne, szerelmeset. Nagy László, a megszólított viszont József Attilához szól, József Attila pedig, ugyan mi egyebet is tehetne, szintén József Attilához. A kötet erőssége a néhol igencsak profán alakzatokat öltő vallásos versek szekciója. Ám a bevált neveken túl biztosan találnak a verskedvelők új kedvenceket is a kötet száztíz szerzője között: engem egy-egy remek szövegével itt Baka István, Hevesi Judit és Peer Krisztián hozott lázba, róluk eddig keveset tudtam.
"Én nem félek": A sötétség és a remény gyermekei
A 66-os születésű római szerző az ezredforduló évében az olasz csizma sarkán, egy pugliai búzatábla mellett autózott el. Az aranysárga tenger láttán eszébe ötlött, hogy talán az életet adó kalászok alatt is tanyát üthet a Gonosz, aki csíp, mar, gyilkol. 1978 nyara egyike volt a legforróbbaknak Európában, így Acque Traversében is. A párházas délolasz településen éli gyerekkorát Michele, az „Én nem félek” narrátora, s amivel játszhat, az kevés is meg őrült sok is: rozzant biciklijén bejárhatja a végtelen búzamezőket, kíváncsiskodhat a környék fura lakói után vagy naponta lefuthatja társaival a dominancia és alávetettség megunhatatlan köreit. De Michelének mostantól van egy titka. Megismert egy fiút, kilencéves, mint ő, és egy hullámlemezzel letakart lyukban hever egész nap. A nyomorúságos körülmények közt tengődő buckalakó úgy tudja, hogy ez már a másvilág, és hogy a hozzá hasonló elkárhozottak szintén a saját gödrükben kuksolnak, de ha az ember lemászik hozzá egy kötélen és hoz neki enni meg kitörli a szeméből a mocskos, véres csipát, akkor Filippo már nem hiszi annyira, hogy halott, sőt elmondja, hogy Paviában lakik, valahol északon, és hogy az apukájának tizenkét autója van, és hogy ő látott már mosómedvét Amerikában. Michele és Filippo igazi barátok.
A zsidó jog és az életmentés dilemmái
A tórai előírás azt mondja[1]: „Ne állj tétlenül felebarátod vérénél!” A Talmud[2] ezt úgy magyarázza, hogy amikor az ember látja, hogy valaki életveszélyben van, pl. Ebből a talmudi passzusból kiderül, hogy habár segítenünk kell a bajbajutottakon, de más megmentésének céljából nem kötelességünk életveszélybe sodorni magunkat. Az embernek ugyanis mindent meg kell tennie azért, hogy ő maga életben maradjon és megőrizze az egészségét, ahogy írva van[5]: „Csak vigyázz magadra és őrizd lelkedet gondosan… Vigyázzatok tehát nagyon magatokra”[6]. A fenti példában a víz tehát azt illeti, aki magával vitte. Még akkor is, ha a másik erősebb és képes lenne erőszakkal elvenni tőle a vizet, akkor sem teheti ezt a Tóra szerint, mert a háláchá értelmében a másikat illeti. Sok vélemény szerint még egy kismértékű veszélyt is vállalnia kell az embernek annak érdekében, hogy a másikat egy nagy veszélyből kimentse. Azonban a saját életét nem kell komolyan veszélyeztetni az embernek valaki más életéért. A veszély vállalásának mértékét illetően vita van arról, hogy kötelező-e pl. Nem csak az életmentés kötelező a zsidóságban, de az is, hogy másokat támogassunk, ha szorult helyzetbe kerülnek[9]. Azonban az adakozásnak a talmudi bölcsek[10] meghatározták a mértékét: az ember a vagyonából 10%-ot köteles adományba adni. Még helyesebb, ha 20%-ot adományoz, de a többit tartsa meg magának. Az adakozás micvájának ugyanis nem az a célja, hogy a szegény ember az adakozó kárára jusson pénzhez.
Ide kívánkozik egy rabbinikus döntés a II. világháború idejéből. Áron Rokeach rabbi (1880-1957), a belzi rebbe Galíciából Magyarországra menekült az üldöztetés elől (1943. május 20-án érkezett). Ideje nagyobb részét Pesten egy Kertész utcai lakásban töltötte. Mielőtt továbbment a Szentföldre 1944.
Elfogadott alapelv a legtöbb helyen, hogy érkezési sorrendben kerülnek sorra az emberek, akár vásárlásról, akár ügyintézésről van szó. Íratlan törvény, hogy aki később jön, az beáll a sor végére. Ezt egy tórai mondatból vezet le[13]: „Igazságot, igazságot kövess!”, amiből a Talmud[14] azt vezeti le, hogy két féle igazság van: az egyik a szabályok igazsága, amit a törvények írnak elő, a másik a kompromisszumok igazsága, ami a közös megegyezéseken alapul. A Sulchán áruch[15] szerint dicséretes, ha egy per esetében inkább kompromisszumra törekednek a felek, mint bírósági ítéletre. A sorban állás rendje is egyfajta társadalmi konszenzus, amit a sorban állókat kötelez[16]. Amikor a boltban van elég áru, akkor a sorban állásnak csak az időveszteség a tétje. Amikor azonban nincsen ott elég elérhető termék, akkor a tét az, hogy ki fog hozzájutni az áruhoz. Ehhez kapcsolódik a híres talmudi téma, aminek az a neve, hogy a „áni möhápéch böchárárá - szegény ember, aki kinézte magának a zsömlét”[18]. Ez vonatkozik, arra ha valaki valamit kinézett magának, amiből csak egy van, de még nem sikerült végbe vinni az adott dolog (munka, ingatlan vásárlás vagy bérlés, tárgy stb.) megszerzését. A zsidó jog a megszerzést a birtokba vételtől számítja. Az, hogy valaki kinézett magának valamit még nem teszi tulajdonossá, vagyis, ha más szerzi meg, az nem számít lopásnak. A Talmud szerint azonban, ha egy szegény ember nézett ki magának valamit, amiből itt nincs több, és megállapodtak[19], akkor tilos őt megelőzni és gonosz, aki ezt megteszi, mivel a szegénynek nem lesz lehetősége utánajárni, hogy máshol szerezze be a zsömléjét.
Esetek az oltásokkal kapcsolatban:
- Első eset: Nem kell előre bejelentkezni az oltóközpontban, van bőven oltás, több, mint amennyi ember várható, de hivatalosan csak egészségügyi dolgozókat oltanak ma. A háláchá egyetért azzal, hogy a társadalomnak prioritásokat kell felállítani az egészségügyben, hogy rendezett és hatékony legyen az erőforrások felhasználása[20]. Ez azonban nem veheti el a magánembertől azt az alapjogát, hogy gondoskodjon magáról, ha úgy gondolja, hogy életveszélyben van ő is valamilyen szinten, mivel az embernek nem kell az életét veszélyeztetni a másik ember megmentése érdekében[21]. Ebből következik, hogy alapjában véve elfogadható az az elv, hogy a betegek és a velük foglalkozók élveznek elsőbbséget az oltásoknál. Azonban abban az esetben, ha az oltási program haladása nem túl gyors, és a rendelkezésre álló oltóanyagnak mindig csak a 20-30%-át használják fel, vagyis a raktárakban mindig van további 70-80%, akkor, ha valaki soron kívül oltáshoz jut, nem vesz el senkitől a lehetőséget.
- Második eset: Amikor az oltóközpontba 100 oltás érkezik és ugyanennyi embert értesítettek név szerint, hogy menjen oltásra az adott napon. Szabad-e beállnia valakinek, akit nem hívtak be, tudva, hogy így a 100. Ebben az esetben, amikor egy fiatalabb, vagy más okból az oltási rendben éppen nem soron levő ember beáll a sorba egy jogosult helyett, akkor ő egy magánál veszélyeztetettebb embertől veszi el az oltást, akinek ki volt jelölve az adott oltóanyag, veszélyeztetve ezzel az életét.
- Harmadik eset: Amikor az oltóközpontba a nap végén kiderül, hogy maradt 10 oltás, amit nem lehet visszavinni a hűtőraktárba, be kell adni hat órán belül, vagy lejár a szavatossága. A nővér felhívja a 46 éves barátját, Simont, hogy menjen oltatni. Simon azonban tudja, hogy Reuvén, a 86 éves Holokauszt-túlélő még nem kapott oltást. Szabad-e Simonnak elfogadnia a felajánlást, vagy át kell adnia Reuvénnek a lehetőséget? Ha Reuvén abba a korosztályba tartozik, akiket éppen oltanak és valószínű, hogy napokon belül ő is sorra kerül, akkor biztosan nem kell Simonnak lemondania a lehetőségről, hogy akár egy félévvel hamarabb jusson oltáshoz, mint ahogy az oltási sorrend alapján tehetné. Ha nem ez a helyzet, és valami miatt nem várható, hogy Reuvént hamarosan beoltják, akkor Simonnak joga van mérlegelni, hogy melyikük van nagyobb veszélyben. Hiszen lehet, hogy a fiatalabb nagyobb veszélynek van kitéve, pl. ha dolgoznia kell járni; iskolába járó gyerekei vannak, akiket neki kell hozni-vinni; tömegközlekedéssel jár; zsinagógában imádkozik közösségben stb. Szemben egy olyan idősebb emberrel, aki nyugdíjas, vagy otthonról dolgozik, nincs gyereke, saját autóval jár stb. Így előfordulhat, hogy a 46 éves a jogosultabb, mint a 86 éves. Ebben az esetben Simon nem köteles feláldoznia magát Reuvén kényelméért. De még abban az esetben is, ha Simon nem gondolja, hogy ő nagyobb veszélynek van kitéve, csak úgy látja, hogy számára is valamennyire veszélyes a helyzet, akkor már nem köteles átadni a lehetőséget.
- Negyedik eset: Kevesebb oltás érkezett az oltóközpontba valami okból, mint ahány jogosultat behívtak oltatni. Abban az esetben, ha feltehetően néhány napon belül az is megkapja az oltást, aki most kimarad, akkor szép gesztus, ha valaki átadja a lehetőségét jobban rászorulónak, hiszen ezzel nem veszélyezteti a saját életét. Ugyanakkor nem kötelező átadnia, hiszen a másik is meg fogja kapni egy-két napon belül.
A fentiekből jól látszik, hogy bár valóban szükség van a hivatalos sorrend felállítására, az egyéni szempontok felülírhatják azt. Kívánok mindenkinek jó egészséget!
[1] Lásd 3Mózes 19:16.[2] Lásd Talmud B. Metzia 62a.[5] 5Mózes 4:15.[6] Lásd Encyclopedia of Jewish Medical Ethics [héber] 6. kötet 607.[8] Lásd Pitché tsuvá JD 157:15.; Encyclopedia uo. 5. kötet 754-762. oldal; Zsidó jog és etika 72-73.[9] Lásd Talmud B. Metzia 73b.[10] Ktubot 50a.; SÁ uo.[11] Lásd még Encyclopedia uo. 6. kötet 469. oldal 200.[12] Jesájá 58:7., lásd még SÁ uo.[13] 5Mózes 16:20.[14] Talmud B. Metzia 42a.[15] SÁ CM 237:1.[16] Lásd Talmud B. Metzia 42a.[17] Chukim umispátim - Táchárut iszkit böháláchá 269.[18] Talmud B. Metzia 60a.[19] SÁ CM 237:1.[20] Lásd Encyclopedia uo. 4. kötet 843-850.[21] Lásd még Igrot Mose responsum CM 2. kötet 74:1.
A gondolatok és a szélirányok
Az embernek nemcsak jobb és bal keze van, hanem északi és déli keze is. Ágnest, az első feltalálót, még a birodalmának is két fővárost adott: az északi Pekinget és a déli Nankingot. Ellenben a szélrozsdának nemcsak két iránya van, hanem négy, és nemcsak Kelet-Ázsiában, hanem nálunk is vannak "kinézetek". Egyesek megérzik valami beléjük nevelődött vagy önnön magukban beléhizlalt ösztönnel: nem északot és délt, hanem keletet és nyugatot.
Amint a vasút elhagyja Marchegget vagy Bruckot, ott mindjárt egészen bizonyosan a nagyszerű, a kultúrában telhetetlen Nyugat következik. Ezzel szemben, amint a vasút eléri a magyar Alföldet, ott nemcsak a kelet következik, hanem a sztyepp is.
Most valamelyest revelálódik bizonyára nálad is, olvasóm, ennek az irány-kultúrának és világ-rész-skatulyázásnak az ártatlan és ügyetlen mivolta. Hiszen az nem volna baj, hogy mi szidjuk önmagunkat. Valóban, Berzsenyi is szidta a magyart.
Az emberi természet és a nevelés
A foglalkozás leggyötrőtlenebb, legellenszenvesebb, legvisszataszítóbb szubsztrátuma: a gyermekekkel való foglalkozás. Pedig a humanizmus nagy gondolata: nem magunkért vagyunk, hanem egymásért, mint egy-egy szeme a nagy láncnak, amelynek emberiség a neve. És mégis: akit az istenek gyöngölnek, gyermeknevelővé teszik.
Az oktatás tehát, amely a tudásközlésnek a legfejlettebb s legmódszeresebb alakja, lelki szükséglete mindnyájunkna