- január 5-e különleges napnak ígérkezett. Eljött az idő, hogy új fejezetet nyissak az életemben, ám a kezdet nem volt zökkenőmentes. Előzetes telefonálás nélkül érkeztem a Hungar Hotels balatonfüredi egységéhez ebédidőben, és egy órakor jelentkeztem a munkaügyre. A válasz meglepő volt: irány az Annabella szálló. Tudtam, hogy ilyenkor, télen, a szálloda nem üzemel teljes kapacitással. Csupán egy „gombóc üzem” működött az étteremben, így csak segédmunkásként tudtak felvenni. Azt a tájékoztatást kaptam, hogy áprilisban, a szálloda nyitásakor lehetőségem nyílhat portásként dolgozni. A napom így fél háromra vált munkássá és szállássá.
Másnap reggel hétre már ott is voltam, készen a feladatra. Bemutatkoztam a kollégáknak, akik elmagyarázták, mi lesz a dolgom: szilvás gombóc gyártása. A fiúk, köztük én is, a dagasztógéppel készítettük az alap tésztát. A tésztát aztán azonos méretűre vágtuk és tálcákra helyeztük. A lányok - pincérek, szobalányok és szakácsok - pedig a mirelit szilvát helyezték a tésztába, majd formázták belőle a gombócokat. Két lány dolgozott párban ebben a feladatban.
A munka után természetesen felfedeztük Balatonfüred nyitva lévő egységeit. Az ismerkedés és a barátságok kialakulása nem maradt el, némi alkoholos folyadék elfogyasztása közben. A tavaszig tartó szilvás gombóc munka remek alkalom volt arra, hogy megismerjük egymást a kollégákkal, és a munka utáni összejövetelek jó barátságok alapjait rakták le.
Április elején megkezdődött a szálloda felkészítése a szezonnyitásra. Április 15-én nyitottunk, és én megkaptam a szép, sötétszürke, mellényes portás-recepciós egyenruhámat. Elindult tehát a portás-recepciós karrierem. Kezdetben három műszakban dolgoztunk, ami meglehetősen megkavart. Javasoltam egyik kollégámnak, Tibinek, hogy vállaljuk el az állandó éjszakás műszakot. Így napközben, miután kipihentük magunkat, a strandon élvezhettük a balatoni napfényt.
Eközben egy másik lehetőség is felbukkant az életemben: szőlőművelés vállalása. Levelek érkeztek sorra. Azokat a megkereséseket részesítettem előnyben, amelyek 5 km-es körzetben voltak, és a látottak alapján alakítottam ki a díjazást. Jelentkezett egy csinos, harmincas hölgy is, aki a szívinfarktust kapott barátjának szőlőjét ajánlotta fel művelésre. A szőlőhöz tartozott egy takaros kis pince présházzal, és az egész a 71-es út mellett helyezkedett el. Megállapodtunk a tulajdonossal. Akkoriban még nem volt annyi vendéglátóhely, mint manapság.
Átvettem a pincét leltár szerint. Kapáltam a szőlőt, figyeltem a betegségekre, mint a peronoszpóra vagy a lisztharmat. Ezt a munkát végeztem 10-15 évig. Utána a pincéhez mentem, és a mellette lévő szőlőt gondozni. Ha borvevő érkezett, félbehagytam a munkát, elkísértem őket a pincébe, megkínáltam, és segítettem a választásban. Természetesen az edényekről is gondoskodnom kellett.
Néhány nap alatt rájöttem, hogy ha a helyszínen is fogyaszthatnának, többet kérhetnék a borért. Szétnéztem a présház padlásán, és találtam vastag pallókat, gerendákat, valamint egy jó szerszámkészletet. Volt a présházban egy hat személyes asztal, valamint egy 16 személyes is, és egy szalonnasütő hely hat keményfa kuglival. A nagy, 16 személyes asztalt a présház elé helyeztem. A „biznisz” itt is beindult, de már az első nap szembesülnöm kellett azzal, hogy hiányzik valami borkorcsolya, valami ételféle.
Nem telt bele egy hét, és kitaláltam, mivel találtam egy kb. 15 literes bográcsot is a padláson: mi lenne, ha főznék a vendégeknek? Megkérdeztem az egyik törzsvendég szimpatikus házaspárt, mit szólnának, ha másnap pincepörköltet főznék nekik. Feltételként szabtam, hogy ha legalább 15 embert összetoboroznak rajtuk kívül, akkor ők ingyen jöhetnek. Az első nap, a fiatal pár szervezésében, húszan érkeztek. Közben, látva az útról a „banzáj”-t, még vagy tízen csatlakoztak. A végére már nem is tudtam több ételt adni, de megbeszéltük, hogy másnapra ők is szerveznek egy hasonló összejövetelt. Egy buli legalább három másikat generált. Ilyen körülmények között nem maradt időm a többi szőlőre. A 30 hektoliter bort három hét alatt eladtam, és volt még két és fél hónapom, hogy eleget tegyek a vállalt kötelezettségemnek: az üres pincét átadjam.
Eközben, este tíztől, a másik életemet éltem a portán. Este kilenckor kitessékeltem a vendégeket és bezártam a pincét. Ami előttük maradt bor, azt ott hagytam, és ők kívül maradhatnak akármeddig. Egyébként sem volt kerítés. A feladatom a vendégkönyv vezetése, a kulcsok kiadása, bevétele, valamint concierge tevékenységek, tehát a vendégek személyes kívánságainak teljesítése volt.
A vendégkönyv vezetését azonnal elkezdtem. Fiatal, sportos, szőke voltam, a kollégám, Tibi, pedig fekete hajú, jóvágású fiatal. Így érthető, hogy a szabad hölgyvendégek, miután ittak egy martinit vagy koktélt, odajöttek a pulthoz és elkezdtek udvarolni nekünk. Akkoriban még nem volt számítógép, így sok volt a „körmölni” való. Általában nagyobb érkezés esetén is végeztem vele éjfélig. Tibivel úgy állapodtunk meg, hogy ha nincs valami rendkívüli esemény, akkor éjféltől fél háromig én mehettem el aludni, fél háromtól pedig ő.
Két alapos ok is volt az alvás mellőzésére. A taxi szolgáltatás állami kézben volt. Balatonfüreden ekkoriban két taxi működött, melyek napközben is megkeresték a pénzüket, és éjjel már nem akartak dolgozni. A vendégek, például, át akartak menni a Marina bárba. Tibivel megbeszéltük, hogy osztozunk a bevételen, és amíg ő állja a sarat, én beültem a VW Bogaram-ba, és már vittem is őket. A Marinában ismertek a portások, és szóltak, ha valaki menni akart valahová. Mivel komoly kapcsolatom nem volt ebben az időben, persze néha nem tudtam ellenállni egy-egy csábító mosolynak, és udvaroltam a kedves mosoly tulajdonosának. Így maradt a reggel 6-tól 10-ig tartó időszak az alvásra, mert ezt követően elő kellett készítenem a következő bográcsba valót.
Egyszer hallom, hogy keresnek. Kinézek a sorok közül, és látom, hogy egy sánta bottal közlekedő úr keres. Amikor odaérek, látom, hogy egy gyönyörű nő is van vele. Németek voltak, egy nagy Merci-vel. Én meg fürdőgatyában. Magamra kaptam egy inget, hogy a pincében meg ne fázzak. Megkínáltam őket többféle borral, lopóval szívtam fel. Felmentünk, leültettem őket a szép, magyaros terítővel megterített asztalhoz. Beszélgettünk, közben én is tettem-vettem. Hiszen nem mehetek vissza kapálni, míg vendégek vannak.
Elfogyott a fél liter boruk. Kértek még egyet. Fogtam a kis kancsót, lemegyek. A nő tíz másodpercen belül jön utánam. Az egyik kezemben a kancsó, a másikban egy üveglopó. Hevesen megcsókol, és simogatja a farkam. Persze, hogy beindul, bele sem fér a gatyámba. Ezt csinálja már vagy egy perce. Ekkor valamit lekiabál a manus, amitől a nő elenged. Gyorsan megtöltöm a kancsót, és a csaj kezébe adom. Mondom neki, menjen fel, én még maradok. Próbálom a kellemetlen incidenst félretenni, nyugtatom a Lajost. Elkezdek tenni-venni, teljesen feleslegesen. „Nem haragudnak, ha közben kimegyek dolgozni? Muszáj csinálni. S különben sincs három óra, amikor nyitok. Kimegyek, a kezem dolgozik, a fejem is. Ott leszek.” És egy rövidet csókolózunk.
Ekkor jelenik meg a fazon a présház sarkánál. Éppen nem látott meg semmit, elindulunk felé. A nő kis, vékony anyagból készült, combközépig érő ruháján átsüt a nap. Egész nap ezen a nőn jár az eszem. Este mesélem Tibinek a sztorit. Megérkezem. A nő ismeri a kocsimat, nyugtatom meg magam. Nem telik bele tíz perc, látom, keresi a kocsit. „Eltviszlek egy romantikus helyre.” Kiviszem Tihanyba, a Rév felé forduló út, 71-es tövébe. Drukkolok, hogy ne legyen itt senki. Bemegyünk a pallókon. Leterítem a plédet. Lerúgjuk a lábbelit. Csókolózunk. Már sűrűben veszi a levegőt. Nem sokat teketóriázunk. Egy perc múlva már bugyiban vagyunk. Minden a nagykönyvben leírtak szerint történik. A bugyik is lekerülnek hamar. A nő elmegy már az előjáték alatt. Direkt húzom az időt a behatolással. Élvezzük ki azokat a perceket, amelyek után tudjuk, hogy mi fog következni, de már most is különleges élethelyzetben vagyok, élvezem ezt a tüzes nőt. Látom, hogy kíván, érzem, hogy akar, érzem, hogy alig várja a behatolást. Zavar, hogy borotvált puncija kb. 2-3 napos, tehát éppen a legszúrósabb, így kissé olyan, mintha csiszolópapírba csomagoltam volna, de most nem érdekel. Egy idő után mégis úgy érzem, ezen a fázison is túl kell lépnem.
Finoman beteszem a hegyét, max. 5 cm. Ekkor már sikítások hagyják el a száját. Megpróbálom csókkal elfojtani a sikítását, mert sejtem, hogy a nádasban horgászok lehetnek. A víz jól vezeti a hangot. Legalább két horgász lapulhat hallótávolságon belül, mert hallva a nő sikításait, drukkolnak. Ekkor rajtam volt, rám dől. Betakarom a pléd szabad felével. Egy kicsit „kivagyok”. Ő talán valamivel jobban, mert nem mutat életjeleket. De már ismerem ezt a jó orgazmus készséggel rendelkező nőknél előforduló szakaszt, amitől az első alkalommal nagyon megijedtem. Azt hittem, meghalt szívrohamában, és elkezdtem újraéleszteni. Most nem esek kétségbe. Megnézem a pulzusát: ver. Kb. 70-80%-os állapotban. Puszilgatni kezdem az arcát, a nyakát. Simogatom a hátát, az oldalát. Kicsit rámozdulok a Lajossal. Ő is. S most egész lassan folytatjuk. A finom, közepesen szűk, zaftos punciban megerősödöm, s tudom, hogy most és ebben a tempóban akár reggelig is kibírnám. Rajtam van, rábíztam magam, csinálja, amit szeretne, belátása szerint. Egyszer megint elkezd gyorsulni. „Csináld csak, édes!” Másodjára még később fogok elmenni, mint az előbb, gondolom. „Annyit kapsz, amennyit csak akarsz.” A - nem tudom - hányadik elmenetele után kiszáll, azt mondja, nem bírja tovább. Kisvártatva rá akar bukni a bránerre. Én, mint jól nevelt gyerek, mondom: „Várj, megmosom, s felugrom.” De nem vár. Reszket a lábam, inkább visszafekszem a plédre. Lázasan kezelésbe veszi a bránert. Finoman harapdálja. Érzem, hogy most már hámsérülések is lehetnek szegény Lajosomon, mert egyre érzékenyebb. Ezt már én sem tudom hangok nélkül elviselni. Egyszerre fáj is, meg jó is. Van, hogy ki szeretnék szabadulni a karmai közül, mert erősít, nagyobbakat harap. Fáj, de valahol irtó klassz is, így maradok. Majd csak túlélem valahogy. A hangjaimból valószínűleg érzi, hogy hol tartok, gyorsít, olyan élvezeteket élek át, amelyeket eddig nem tapasztaltam, olyan hangokat adok ki, hogy nem ismerek magamra. A nádasban a horgászok elhallgattak. „Gyere, fürödjünk egyet!” Visszaérünk a stéghez. Felöltözünk, a Marina előtt kiteszem. Nem indulok egyből. „Szia, Tibi. Bocsánat.” Mentegetem magam. „Kibírtam.”
Munka után hazamegyünk, mert Tibi is ott lakik, ahol én, csak egy másik szobában. Elmegyek zuhanyozni. Megállapítom, hogy a Lajosom elég jól meg van tépázva. Tusfürdővel alaposan lemosom, csípi.
Eközben a szőlőművelő vállalkozásomra is oda kell figyelni. Előfordul, hogy valahová éjjel viszek utasokat, s visszafelé megállok az útvonalba eső, kezelésem alatt álló szőlő mellett. Ellenőrzöm, hogy végzi-e az alvállalkozó a munkát, nem kell-e permetezni.
Egyszer beállít két magyar ember. Éppen az előkészületeket végeztem a délutáni bográcsozáshoz. Mindkét fazon jól megtermett, izmos, kerek fejű ember, az egyik kb. egy hetes borostás. Szóval, nem tesznek rám jó benyomást. Ha bíró lennék, ránézésre 8-10 év börtönt kiosztanék nekik fejenként. Leülnek, beszélgetünk.
Az Annabella front office pultja kb. 20 méter hosszú. Bal szélén, nekem jobbról közvetlen mellettem egy Ibusz pult van. A másik végén egy drinkbár. Felháborodva mondják, hogy még otthon kifizették egy villának a kétheti bérleti díját, és nincs, aki oda adná nekik a kulcsot. Itt csak programokat értékesítenek napközben. Nincs otthon telefonjuk, vagy direkt nem adják meg, és aki nem ér ide zárórára, az kereshet más szálláshelyet. Sajnos, az Ibusz dolgozóinak nem tudom az elérhetőségét. „Uram, ez szocializmus, számomra teljesen mindegy, hány vendég van itt. Nem vagyok érdekelt.” Volt, aki elfogadta ajánlatom, olyan is, aki nem.
Közben a pince tulajdonos csajával is összeszűrtem a levet. Sportos, csinos, agilis nő. Augusztus 20-a után drasztikusan csökkent a forgalom a pince bizniszben, és közeledett az idő, szeptember elseje, amikor a pincét, annak hordóit üresen át kellett adnom, ezért már csak a maradék bort értékesítettem.
Eljött a szeptember. Mellékfoglalkozásom nem lévén, szép időben kimentem vagy egyedül, vagy Tibivel, vagy valamelyik lánnyal Sajkodra, Tihany nyugati oldalának csendes gyöngyszemére. Nagy kereslet volt ilyen munkásra. Elég jól megfizették. Jelentkeztem egy mesternél, Végh úrnál, és egyből egy 16 lakásos társasház építésébe cseppentem. Kemény munka volt. Ez viszonylag „babramunka”, kevés anyagra van szükség, de annál jobban kell figyelni a függőlegesre, a kötésekre, és különösen a kémény belsejének kikenésére. Mivel minden anyag a mester keze ügyében volt, leültem, és elkezdtem nézegetni a rajzot különösebb érdeklődés nélkül. Egyszer feltűnt, mintha a kémények két lakás közös falánál nem úgy helyezkednek el, ahogy a rajzon van. Már olyan 2,5 métert felépíthetett, mert 120 cm-es állványon állt. „Hallod, te fiú, igazad van. Köszönöm, hogy szóltál. Megnyerted a fogadást. Ízlésed az van, bazd meg.” Mentségére szolgáljon, hogy valóban kacifántosan volt megrajzolva. „Tudnál még egy segédmunkást beszervezni?”
Este megemlítettem egy „londoni” kollégának, a Belgának. Ő valódi belga állampolgár volt, kint született. Az apja volt magyar, így törve beszélte a magyart, de fiatalkorú volt még, és az apja hazahozta. Nem is nagyon tetszett neki a rendszer. S ha már itt tartunk, több olyan embert ismertem, akik tartósan itt éltek, és nem magyar származásúak voltak. Sőt, ezek még jól is érezték itt magukat. A Belgával tehát most már elvileg 20 órát együtt dolgoztam naponta. Ő is bevállalta az éjszakai „londoni”-ságot, amelyen ugyan némi pénzt lehetett veszíteni, de nappal behozta. Reggel 6-tól este 6-ig dolgoztunk.
A fiatal lány vendégek már régen hazamentek, az egyéjszakás, hetes kalandoknak vége lett. Ilyenkor már csak nyugdíjas csoportok voltak. Majd október végén a szálloda is bezárt. S mellette építettük a szocializmust. Ezen az épületen dolgoztunk hónapokig. Felhőátvonulásos, hideg idő volt már reggel is, majd megerősödött az északi szél, mi meg fent voltunk a tetőn, 3 méterrel a földszint felett. Elkezdett esni a hó. Megcsináltuk. A Belgával lementünk a legközelebbi kocsma-bisztró féle átmenetbe. Befejeztük az építést is. Szabad voltam egész nap. A pincér gyerek, János, aki elnevezett Székelynek, szintén ráért. Ekkor felvettünk egy szokást. Majd dél körül elmentünk egy étterembe. Ott találkoztunk a főszakáccsal, Bingivel, és szép nyugodtan megebédeltünk.
Egyszer szóba kerül egy pincér csaj, a Júlia. Azt mondják a fiúk, hogy három éve itt dolgozik, és még nem látták pasival. Pedig csinos csaj ez a Julia, nem fiúk? Úgy voltam vele: így is, úgy is megisszuk. „Te mostanában minden nap 8 körül átjössz hozzám teázni.” Már eddig is éreztem egy finom rezonanciát a Júlia részéről. Ezt követően én is apró jeleket kezdtem adogatni.
Nem dolgoztunk. Ez bizonyos szempontból jó volt, másból rossz. Én ritkán kerültem vele kapcsolatba. Most itt vagyunk egy U alakú épületben. Ők a másik szárnyban, mi itt. Megtehetném azt is, hogy bekopogok hozzá, s azt mondom: „Van kedved egy fél üveg whisky-hez?” De ez nem lenne fair. Lementem a portára megnézni, hányas szobában lakik. Bementem a klubszobába. Visszamentem a szobámba. Úgy gondoltam, bekopogok. Ha ő van bent egyedül, elindulok az őszinteség vonalán, hogy tetszik nekem, és meg szeretném hívni moziba. Ha ketten vannak, akkor azt mondom: „Sziasztok lányok, nincs kedvetek sakkozni?” Ez lenne a legjobb, időt adni neki, hogy észbe kapjon, vajon miért keresett a Jenő? Úgy döntök, hogy nem csinálok semmit. Nekem annyi elég volt. „Én se, tudod, Székely, csak így jön ki.” Emlékszem. „Még semmit nem tettem az ügy… ”
A szállodafolyosó hosszú, sok réz és márvány, a mennyezetből zene szivárog. Az öblös karosszékben elaludtam, arra riadok föl, hogy egy ismeretlen fekete madár ugrál az ablakpárkányon. Odakinn még világos van, már senki sem szólhat hozzám, magamra zárom az ajtót, ezen a boldog órán nem hívok föl senkit. Kirakodtam, enyém ez a szemüveg, a pipa, a töltőtoll meg egy fénykép. Kedvemre való a semleges tisztaság egy olyan szobában, amellyel nem kötnek össze meghitt emlékek. Tegnap még másé volt, most az enyém, néhány nap múlva ismét másé lesz. Méh repdes a gyümölcsöstál körül, fel-alá keringek a lakrészemben, megállok a tükör előtt, ezt az arcot már láttam, egyik nap szökevény, másnap mindenütt ott van. Föltettem egy polcra a még bontatlan leveleket, elvont óhajok, mind életbe vágóan fontos, tehát nélkülözhető. A szoba sarkában van az íróasztal, rálátok a hatalmas baldachinos ágyra és a faragott, ötajtós szekrényóriásra, amelynek minden ajtaja nyolcas osztatú, az üvegcsillár két lámpasora is emeletenként nyolc gyertyaégőből szórja a fényt a magas mennyezet alatt. Az íróasztalon hirdetési szöveg: megtudom, hogy Kandor borai és pecsenyéi a gasztronómia finnyás szakértőinek is ajánlhatók. Várbástya és tóparti sétány, amely a díszes építésű szecessziós krematóriumhoz vezet. A székesegyház egyik festményén a halál áll a bakon, hajtja a két bikát ostorral, elfekvő emberalakok csupaszon. Kimegyek a tetőteraszra, ha előrenézek, akkor a tóra látok, ha hátra, akkor a Feltámadás térre. A szálloda előtt színét váltja a homokpart, éjszakánként fényszórók világítják meg a fövenyt. A déli szélben a hullámok torlódnak, elfekvő, majd visszakúsznak. A látótérből sohasem távozik egy őrhajó. Vízáramlás fésüli, kócolja az algákat a parti köveken. Egy szőke lány egy deszkán hasal, kivágott fürdőruha, lebarnult test, borotvált szeméremszőrzet. Mondják, hogy a vízcsobogás kilazítja a görcsöket. Visszahúzódom a mellvédtől, ahogy a huzattól kilendül a függöny, világítanak a kertben a medence mellett a nyírfatörzsek, és nyikorog a szél mozgatta lengőpad. Fehér mellényes sötét madarak repdesnek odalenn a fonott karosszékek fölött. A kék medencében úszik egy alak, levelek hullanak a vízbe, egy öregember hosszú nyelű gereblyével horgássza őket. Vendég vagyok itt Kandorban, átutazóban, megülök egy darabig, igyekszem nem belebonyolódni a helyi ügyekbe. Megkaptam ezzel a megfigyelési ponttal a szükséges távolságot a látványokhoz. Ezen a téren koronázták a királyokat, itt végezték ki a lázadókat, az összeesküvőket és a szabadgondolkodókat. Az ott a kandori bíróság és a titkosrendőrség székháza. „Mondja, milyen város ez a Kandor?” „Valóságos mennyország. Nem laknék itt, ha nem volna az.” „Nem mindig az. Ma inkább pokol volt” - mondta a pincér szakaszosan. A felesége nem egészen egy éve mellette az ágyban csendesen meghalt. Álmában tűnt el mellőle, nem érti, máig sem érti. A város felkúszik a völgy teknőfalaira, és már szinte át is bukik a hegykoszorú túloldalára, hogy leáradjon és szétterjedjen, körülvéve azt a karcsú vulkanikus csúcsot, amelynek a tetején tizenkét sziklahasáb osztja az időt és a teret, s amelynek a legközepén vékony füstölőcske száll fel a föld legmélyéből. Alig látható üzenet, van, aki nem is látja, nem is mertek padot tenni mellé a kandoriak. Kőóra a neve. A Feltámadás tér alaprajza legömbölyített sarkú téglalaphoz hasonlít. A két rövidebb oldalon befutó utcák szélesebbek, a hosszabbakon érkezők keskenyebbek. Néhány éve a város főépítésze oly ügyesen terelte el az autóforgalmat, hogy sikerült gyalogsétánnyá tennie a Felszabadulás teret, amely a második világháború előtt a Feltámadás tér nevet viselte, és most ismét az lett.
Dragomán János vándorbölcselő megérkezett Kandor városába, találkozott a barátaival, egykori tanárával és a szerelmével. Kiderült, hogy lánya és unokája van. A tanárát, akiről tudott egy titkot, akaratlanul megölte, és végül ő is meglakolt ezért. Dragomán arról beszélt, hogy nagyszerűen megvan egyedül, áldja életkorának progresszióját, és letelepszik Kandor városában, hogy elkerüljön minden bonyodalmat, amelyekbe vándorlásai során szokásosan belegabalyodik. Olyan nyomatékkal mondta ezt, hogy Kobrának, egykori osztálytársának, nyugtalanító balsejtelmei támadtak. Dragomán akkor érkezett, amikor a harmadik osztálytárs, Kandor polgármestere, Tombor Antal már kezdett elszabadulni. Tombor szokása szerint most sem figyelt oda különösebben a történtekre. Az érdekelte, hogyan lehet egyidejűleg történelmet csinálni és filmezni is azt. „Eltesszük magunkat, ezt a néhány évünket.” Kobra nem egészen értette, hogy minek a betetőzéséül szánta Tombor a nagy búcsút a Feltámadás téren. Hinni akart a megszabadulásban és abban, hogy az üdvösség körülötte táncol, mint egy vidor, hűséges korcs szuka?
Levélkártya fekszik az asztalán: „Nothing is finer, than a dinner in the Diner.” A New York-i kikötőben a Diner lánc egyik vendéglője körül Dragomán óriáskamionokat lát ezüst csövekkel és tűzpiros motorházzal, és akkora vállakat, hogy elhordanának egy zongorát. Lát továbbá egy hölgyecskét is ugrálni. „Aujourd'hui, moral est celle d’une papillon. Ce qui te convienne, j’espère.” Ilyeneket mondott az a repdeső nőke a sötét téglafalak tövében, kikötői acéltönkök, konténerek és megvilágított bárok között. Vonatfüttyöt hall, áthelyezi magát a vasúti hídra, éles, hideg szélbe, 1956. október végére. Alatta sínek, a mozdonyok lámpáinak fénye, oldalán géppisztoly, szemben hárman jönnek, azoknak is géppisztoly van az oldalán. „Kik vagytok?” „És te ki vagy?” „Mondjátok meg, legyetek szívesek, kik vagytok: barát vagy ellenség?” „Attól függ, hogy te ki vagy.” „Én csak azt tudom, hogy szép békésen elmehetnénk egymás mellett.” „Helyes, de akkor te menj át a túloldalra, mi meg ezen az oldalon maradunk.” „Nincs véletlenül egy cigarettátok? És nem lőtök le, amikor tüzet kérek?” Dragomán ott poroszkál a hídon, amely nem akar véget érni, alatta megy egy vonat, az sem akar véget érni, és ez a mély lélegzet, ez sem akar véget érni.
A fiúk megint szeretik a géppisztolyt, és azt mondják, hogy „most vagy soha”. Most kell egy tornyot telibe találni, most kell az ágyban fekvő és rettegésükben a dunna alá búvó öregekbe egy géppisztolysorozatot beleengedni, most kell a házat felgyújtani és a szálloda erkélyén ledurrantani a tudósítót. Nem messze innen szabadcsapatok, torkolattüzek és lángoló gyerekszobaágyak. Ki mondja meg, hogy mi volt előbb: a lövés vagy a lőhetnék? A zászló vagy a fegyverfogás? Vannak a vadászok és vannak a szökevények, Dragomán inkább ez utóbbiak közé tartozik. Gyerekkorában a szomszédos játékbolt kirakatában karácsony előtt megjelent egy vár hidakkal, bástyákkal és kürtössel a toronyban. Pazarul ki volt világítva, folyamatos ünnepség zajlott benne. Telefon, valaki sajnos holnap nem tud eljönni, borzasztóan sajnálom én is, leteszem a kagylót, fölélegzem. Üzeneteket csúsztatnak be az előszobaajtó alatt a résen át, mind akar valamit. Szájzáram van, és a kezem is megmacskásodott, köhögök, didergek, verítékezem. Az aktivisták cselekedjenek, enyém a mulasztás és az influenza. A cselekvés lótás-futást, zsúfolt határidőnaplót jelent. Eltanácsolom magam az olyan helyektől, ahol valami fontos történik. Fennakadtam, és úgy maradtam, csak a többiek még nem vették észre. Búcsúzó mosoly, tanítok, szöszmötölök, űzöm a mesterségeimet, check in, check out, aztán egyszer a check in elmarad. Feszül a homlokom, sorvad az agyam, több orvoshoz kellene elmennem, egyikhez sem megyek el, a betegség akkor születik, amikor megnevezik. Hölgyeim és uraim, önök az inkognitó páholyából egy gyarló emberre néznek alá, aki nem éri be vele, hogy gyarló, de még delirál is erről.
Hatvan felé járó tanárembert lássanak maguk előtt, öltözéke szürke tweedzakó, fehér pamuting, fekete cipő, gimnazista kora óta így jár. Reggeli kávé után kabátot vesz, és átballag néhány utcasaroknyira egy másik épületbe, felmegy az irodájába, magára zárja az ajtót, könyvekbe lapoz, a székében hintázik, egy papírszeletre néhány szót ír, zsebre gyűri, a sarokszekrényből előhúz egy üveget, tölt, felhajtja, semmire sem gondol, fogalma sincsen, hol fogja kezdeni, csak az előadása címét tudja, késésben van, kezet-arcot mos, besiet a terembe, köszönnek, már várja egy pohár víz az asztalon, belefogózkodik, sorban szemrevételezi a hallgatókat, és aztán mond valamit, ami a mai óra témája lesz, azt fogja kibontani és összegöngyölni. Ezen a héten Dragomán pontosan úgy élt Kandorban, ahogy nem szeret: fogadásokon ácsorgott, elnyúzódott, naponta többször időzött túlfűtött helyiségekben, ahol sok ember álldogál pohárral a kezében, olyanok, akik egyébként barátságos vonzódásból nem jönnének össze. A tanár űzött mosollyal élénkíti a mezőnyt, kérdez, szerepeltet, éjfél elmúlt, a helyiség tele van emberekkel, nevetnek. Áll valahol, mint a katona, bárki odajöhet és megszólíthatja, áll, tüzelnek rá, minden kérdésre összerezzen és mosollyal válaszol. Félve megy át az előcsarnokon, szomjas, de nem lép az italos asztalhoz, eliramodni próbál, mindhiába, elpattan egy bájos hölgy a kis hangfelvevőjével, s kérdi, hogy mit szól, nem nagyszerű-e, hogy ennyien összejöttek.
A Korona kávéházban szerzők és szerkesztők, tudósok, aktivisták óránként ugyanazon a pamlagon, bor, kávé, telefonok, kézszorítások, kitérések, elgyengülések, ígéretek, muszájmunka, nekicihelődés. Útban a kávéház felé, ahogy végigmegyek a folyosón, kinyílik egy szobaajtó, és benn egy alig öltözött nő az ajkát pirosítja. Magas, földig érő köpenyt és széles karimájú nyúlszőr kalapot viselő kelet-ázsiai férfi jön velem szembe, meghajol, a pórázon vezetett négy palotapincsije is térdre ereszkedik, mély főhajtással viszonzom az udvariasságukat. A liftre a szállodafolyosón hosszabban kellett várni, mert egy tolószékes öregasszony háromszor is visszaküldte az egyik lányát a megfelelő illatszerért, a másik lánya pedig fenntartotta a felvonófülkét. „Tudja, kérem, az agresszív szagokat ellenillatokkal kell közömbösíteni. Alaposabb stúdiumok nélkül el sem hinné az ember, hogy a jellemhibák szaglanak.” Mászkáltam a földkerekség számos városában, és minden vendéglátóhelyen elértem a nekem szükséges részegséget, hogy a hemzsegő ricsaj kellős közepén is láthatatlan, de sugárzó óvóhely burkoljon körül.
Imre nagybátyámra gondolok, aki a Korona szállodában volt krupié, de a hegedűt is úgy vette át a prímástól, hogy abból a publikumnak semmi kára nem származott. Az a bolondos Imre az első világháborúban tiszti csizmában táncolt az orosz fronton a lövészárok partján rumosüveggel a kezében. Kilőtték az üveget a kezéből, a cigarettát a szájából, de őt nem lőtték le az oroszok tizenhatban. Igaz, hogy kutyaszánon Imréék is küldtek kockacukrot és rumot a teához az orosz karácsonyra, Imre bácsi így rendelkezett. Negyvennégyben csak úgy lelőtték, pedig a barátnőjével vonult, kopaszodón és illatos bajusszal, fehér karszalaggal és első világháborús vitézségi éremmel kivételezett zsidóként. Mi tette, hogy Imre akkor is sétált? Nem törődött az egésszel, csak nézte a tüzet a dobkályhában, amelyen a sárgaborsó-főzelék sehogy sem akart megfőni. Ez volt a tevékenysége az utolsó napon. A nő, aki egy darabig elvolt mellette, úgy érezte, hogy Imre elszámolt a dolgokkal. Napok óta nem ivott, sétálni kívánt, de a barátnő tudta, hogy pálinkát akar, és azt is tudta, hova mennek. Kucsmáját év végén, a pálinkát azonban már nem volt érkezése meginni. A zsidótörvények hatálya alól mentesítő papír eltépetett, Imre bácsi homlokon lövetett. A nőt előbb be akarták vinni a számonkérés székházába, hogy némileg megkínozzák, megerőszakolják, és élve vagy halva kidobják, de a földön térdelt, és nézte Imre bácsi fejét a két vállára támaszkodva.
Reggel a dómban Dragomán az oltárkerítés előtt felolvasott egy latin szöveget, mellette lengett el a kereszthajóban a roppant méretű füstölő, tízméteres, karvastagságú kötélfonat tartotta, amelyet a csiga túloldalán hat zarándokkámzsába öltözött templomszolga rángatott ütemesen, és ettől a füstölő a magasba lendült a mennyezeti freskóig. Nagy kanál tömjénnel etette a parazsat a püspök, ontotta a füstöt az üvegablakos ezüstalkotmány, megfélemedve álltak a hívek. Dragomán előtt az asztalon kis, lapos mikrofon hevert, hatalmas zengzettel töltötte be a fenséges ürességet. Megrettent, a kellő pillanatban az oldalán termett Alfonz, a hűséges, cinikus barát.
Jöttek, metropolitán mágusok, hogy olyat műveljenek, ami még nem volt. Érkezésük az ilyen kora őszi hétvégén olyan esemény, amely sok várakozást beteljesít. Az ember a szüreti mulattatók felfalása nélkül kielégítetlen marad, és fájdalommal határos vágyódást érez nem is tudjuk, mi után. Első nap a városháza dísztermében mutatkoztak be, onnan átvonultak a zsinagógába, amely ma színházként szolgál. Kiegészítő rendezvényeken a kandori publikum látott mindenfélét, ami búcsúba, vásárba való: egykerekű biciklin karikázó majmokat, sötét gyerekbajszok alatt szilvalekváros krumplilángost.
Dragomán a nemzetközi sámán, de az üzletmenet fenntartása Alfonzra súlyosul, aki milliárdosnőkkel és féldiktátorokkal ugyanolyan jól kijön, mint a leszbikus teakóstolónőkkel vagy papagájidomító remetékkel. Alfonz minden velencei principessát vagy bogotai drugkingpint legalább egy Talleyrand-i bemutatás erejéig ismer. Nagy orr mögött a legalázatosabb arroganciák szálldosnak. Mély hangú, játékos komplimentek orosz-zsidó-francia akcentusával egy oxfordi baritonnak. Született cinkosa minden esztétikai bizarrériának, a díszzsebkendőnek ott a helye a szíve fölött, a rózsaszínű szegfűnek a kabáthajtóka gomblyukában. Lobogjon az ősz sörény a mediterrán arcszínnel és a kék állal összehangoltan.
Napokon át ülésezett reggeltől estig a küldöttségek gyülekezete, egyfolytában égett Dragomán orra előtt a mikrofon talpán a kis színes jelzőfény, ki sem kapcsolta. Összekötötte a többiek beszédét, szót adott, kommentált, megeresztett egy viccet, figyelte, hogy a vele szemben ülő kétszáz ember közül ki emeli fel a kezét, és hogy mit mondanak, sokszor igen furcsa kiejtéssel. Országuk neve szerint szólította fel a küldötteket, és ügyelt arra, hogy a nemek, a fajok, a földrészek, a vallások mind szóhoz jussanak. Tudta, hogy kire számíthat, ha egyezséget akar a sértődött felek között közvetíteni. Szeretett volna minél gyorsabban túljutni az agenda különböző pontjain, sok szavaztatás volt még előtte, majd meghozzák a határozatokat, elfogadják az ajánlásokat, és napirendre térnek a történtek felett. Több kormányfőt szigorúan, de mértéktartóan elmarasztalt. Nemkülönben gerillákat, akár hatalomban, akár földalatti ellenállásban. Vannak megszállottak, akik az ügyet elég fontosnak tartják, hogy érte embert öljenek. Jegyzőkönyvet ír alá és tol félre a múltkori kongresszusról, amely rögzíti, hogy a nemzetközi elnök miket mondott a különböző bölcsességekre és szamárságokra, amelyektől az ő szája sem volt mentes.
Reggel jönnek a televíziósok, rendezkednek a dolgozószobában, a nemzetközi elnök megfelelő trófea, legszívesebben azt firtatják, hogy mivel termékenyítette meg Kandor a nagyvilágot.
tags: #koktelt #ivo #feketehaju #lany