A mai nyugati, keleti és közép-európai világban a materializmus úgy hódított teret, hogy nem igazán kapott lehetőséget az eltérő vélemény a porondra állásra. A materializmus gondolatkörében minden létező anyagi természetű. A kérdés, hogy mit jelent akkor az, hogy anyagi. Hiszen e definíció szerint, ha létezik valami megfoghatatlan, testetlen létező, vagy akár a téridőn kívüli képzetes valami, a materializmus szerint annak is anyagi természettel kell bírnia. Így ami másnak szellemi, az a materializmusnak anyagi. A szóhasználat eltérése szemléletbeli eltérést jelez. Amíg például a képzelet, a vágyak, az emberi élet akarása jelenthet számunkra valami szellemit, ami lényegileg a miénk, amit mi teremtünk meg, és nekünk kell kiteljesíteni, addig a materializmusban ezek a jelenségek mint anyagilag meghatározottak, egyrészt az élettelen világ jelenségei, másrészt tőlünk lényegileg függetlenül történnek meg, zajlanak le a világban.
A materializmus az anyaggal a tudatot állítja szembe. Az anyag attól lesz speciálisan anyagi, hogy nem olyan, mint a tudati. Kérdés, hogy akkor a tudati most anyagi-e vagy sem? Nem lehet a tudat egyszerre az anyag poláris ellentéte és ugyanakkor az anyag kifejeződése, ahogy az életjelenségek sem az élettelen világ egyszerű kifejeződései. Az élővilág törvényei lényegileg mások, mint az élettelen világot leírók. Akkor is, ha mindkét törvényrendszer matematikai formába önthető. A tudatnál az anyagi meghatározottság kiemelése tulajdonképpen a tudat háttérbe tolását, passzív szerepre kényszerítését eredményezi. A materializmus azt állítja, hogy a valóság érzékelésünktől függetlenül létezik. A kérdés csak az, hogy ezt milyen alapon állítja, és képes-e bizonyítani is. Ha a materializmus a valóságra kíváncsi gondolkodás lenne, módszeres vizsgálódásba kezdene ennek a fogas kérdésnek alapos tisztázására. Ehelyett a materializmus nemrégen egyetemeinken oktatott vállfajában, a dialektikus materializmus egyetemi tankönyvében azt állítja magáról, hogy olyannak látja a világot, amilyen, mégpedig objektívnak. A materializmus önminősítő kijelentése, miszerint olyannak látja a valóságot, amilyen, vagyis tőlünk függetlennek (erős objektivitás), tulajdonképpen nem a valóságra nyitott kiváncsiságot, hanem azt a törekvést jelzi, hogy a hamis állítást igaznak akarja velünk láttatni. Így kiáltja ki tőlünk függetlennek a valóságot, hogy közben nem hagyja, hogy tőle magától független legyen - hogy olyan legyen, amilyen valójában.
A materializmus tudományosnak minősíti önmagát, miközben a tudomány cáfolja a materializmus alapfeltevését, a valóság „erős objektivitásának”, tőlünk való függetlenségének tételét. Itt érdemes kitérni arra a nyilvánvaló és általánosan elismert tényre, miszerint mi közvetlenül csak érzékszervi tapasztalatainkat ismerhetjük meg, az érzékeinken túli valóságot önmagában nem. A magában való világ léte egy transzcendens létező feltételezését jelenti, egy soha nem bizonyítható feltételezést. A materializmus tűnhet olyan gondolkodási rendszernek, amely minden esetben abból akar kiindulni, amit biztosan tudunk. Ez mindenképpen helyeselhető lenne, ha igaz állításokból indulna ki. A tudományoknál is hasonló a helyzet: pontosabban, addig alkalmazzák a jelenségek minél szélesebb körére a felismert törvényeket, amíg nem kerülnek ellentmondásba. Akkor pedig már nem az ismertből indulnak ki csupán, hanem alapos vizsgálatokkal, sőt sokszor spekulációval vagy éppen intuícióval jutnak el olyan leíráshoz, ami az eddiginél helyesebb, a jelenségek szélesebb körét írja le ellentmondásmentesen. A materializmus ezzel szemben attól materializmus, hogy már előre eldöntötte, mi lesz a végeredménye a vizsgálatoknak - egyfajta mindentudás jellemzi, ami a vizsgálatoktól függetlenül az egyetlen igazság hű letéteményese. Ez a makacsság annál kevésbé indokolható, mert a szaktudományokkal szemben a materializmus világnézetet akar adni, filozófia akar lenni. Márpedig a filozófia tárgyköre a szaktudományokénál lényegesen tágabb, így már a kiinduló tézisek leellenőrzésénél is fokozott körültekintésre lett volna szükség. Így amíg a tudomány tudja, hogy a természetfölötti létet se nem bizonyíthatja, se nem cáfolhatja, ez kívül esik tárgykörén, a materializmus ezt sem veszi figyelembe, és ismét úgy akar tudományos lenni, hogy áthágja a tudomány normáit. A materializmus gesztusa abban fejeződik ki, hogy a világegyetem olyan, mint amit megismertünk belőle, és nem más. Minden, ami ismeretlen ma számunkra, elvileg jelentéktelen, érdemi változást nem jelenthet, különösen nem a materializmus számára. Minden olyan az egész végtelen világegyetemben és az idők végezetéig olyan is lesz, amilyennek ezt ma a materializmus állítja, látni szeretné. Ez pedig különösen egy „forradalmi” babérokra pályázó „harcos” világnézettől elfogadhatatlan.
Kiindulhatunk az ismertből, de észben kéne tartani, hogy az Ismeretlenbe akarunk eljutni, valamint meg szeretnénk érteni, amit még nem értünk. Mindig nyitott a lehetőség, hogy eddigi ismereteink elégteleneknek bizonyulnak, és mélyrehatóbb, új igazságokat kell feltárnunk a Természet teljesebb megértéséhez. Az ókori görögség egyik legnagyobb gondolkodója, Szókratész, élete vége felé kijelentette: semmi mást nem tudok, csak azt, hogy mennyire keveset is tudok. Newton, a klasszikus fizika megalkotója kisgyermekhez hasonlította magát, aki az óceán partján köveket hajigál a hullámokba. A kvantumfizika és a relativitáselmélet felfedezése bebizonyította, hogy Newtonnak ebben is igaza volt. Úgy tűnik, világunk olyan természetű, hogy minél több, minél mélyebb igazságot fedezünk fel, minél mélyebb titkot fejtünk meg, annál több és még mélyebb titok tárul föl előttünk. Vagyis ahelyett, hogy a megismerés az Ismert elhatalmasodását igazolná, az Ismeretlen előtérbe kerülése felé hajlik, akkor is, ha időről-időre egyes emberek, egyes korok hangulata számára úgy tűnik, hogy ma már mindent tudunk.
A természet érdekes és megdöbbentő jelenségeket produkál. A fizikai világból az állítólag anyagi - élettelen? tudat nélküli? szellem nélküli? matematikailag leírható? - természet kifejleszti az élővilágot. Pillanatnyilag nehezemre esik elképzelni egy olyan leendő számítógépet, ami a fizika megmaradási törvényeiből formális logikai következtetések útján képes lenne levezetni magától az élővilág megjelenését. Még nehezebb elképzelnem - pedig próbálom már -, hogy ez az integrált áramkörhalmaz tovább számolva egyszercsak jelez: léteznie kell egy értelmes lénynek az élővilágban, egy értelmes fajnak, mely képes számítógépet építeni!
- Hogyan képes az élettelen világ életet teremteni? Hogyan képes a halott megelevenedni? És hogyan képes megelevenedni az, ami soha nem volt élő?
- Alapulhat-e és ténylegesen alapszik-e a világ az élettelen természetet leíró fizika törvényein?
A világ szintjeinek léte mindenesetre arra utal, hogy a fizika megmaradási elvei mellett létezik egy másik irányító elv a Kozmoszban, ami a fizikai törvények érvényesülési feltételeit úgy változtatja, hogy azok irányukat, jellegüket teljesen megváltoztatják. Ez az elv, ami kimondja, hogy minden, ami létezhet, és az élet teljesedése felé visz, meg is valósul. Ez az Élet Megvalósulásának kozmikus elve. Ez az elv a tapasztalat szerint érvényesül, és újabb korlátot szab a materializmus mohóságának. A materializmus szerint sem a világegyetemnek, sem az embernek nem lehet magán túlmutató célja. Ellenkezőleg, az ember lényegtelen pont valahol a vele szemben közömbös és létét nem igénylő világegyetemben. Sőt, az anyagelvűség még ezzel sem elégszik meg, s az ember lényegét a rajta kívüli, lényétől idegen (vagy közömbös) természeti és társadalmi világból állítja levezethetőnek.
Érdekes itt megjegyezni, hogy a materializmus az anyag elsődlegességét hirdető tézisét azzal veszi bizonyítottnak, hogy a tudományok szerint az élet az élettelen világ megjelenése után született meg, tehát időben a fizikai világ látszik elsőnek. Bár a fizikai világ valójában, a kvantummechanika mai értelmezése szerint nem előzhette meg az észlelőt, a megfigyelőt, mert a határozott anyagi forma megjelenésének nélkülözhetetlen feltétele a megfigyelő, a materializmus érvelése ismét önmagában következetlen, hiszen az emberi társadalom kétségkívül egyedekből áll, és az egyedek léte időben megelőzi az általuk létrehozott társadalom létét, vagyis a materializmusnak a társadalmat kötelessége lenne idealista alapon értelmezni, amiben a tudat elsődleges az objektív létű társadalommal szemben.
Az emberi egyén lényegi külső meghatározottsága ugyanis azt jelenti, hogy az emberi egyén lényegileg nem élőlény, nem önálló lény, nem belső tényezői mérlegelése alapján cselekszik. Ezzel viszont a dialektikus materializmus ismét ellentmondásba kerül önmagával, hiszen milyen kozmikus fejlődés az, amiben az egyre magasabbra fejlődés diadalmas kozmikus távlata a teljes lezüllés? A kezdetben még önteremtésre, önszervezésre és önszabályozásra képes anyag emberivé, minderre képtelenné s ezzel önmagához méltatlanná válik?
Befejezésképp úgy érzem, még feltétlenül ki kell térnem egy lényeges pontra. Amíg a materializmus mint ember- és életellenes hatalom vívja világharcát a legfőbb kozmikus hatalomért, az emberek tudatáért és mélytudatáért, olyan alaposan feléget mindent, hogy amihez hozzáér, taszítóvá teszi. A legáltalánosabb reakció a materializmus (üzleti és manipulatív körök által támogatott) erőszakos terjesztésére többek között az anyagfogalom leértékelése, emberidegennek értékelése. Pedig látnunk kell, hogy az anyag materialista meghatározása szinte nem is érinti a köztudat anyagfogalmát. Hiszen mit is értünk anyag alatt? Nincs ebben a tudatosan érzékelhetőségben semmi ténylegesen életellenes, különösen, ha eközben mélytudatunkat, legmélyebb lényünket sem kapcsoljuk ki. Ez a tudatosan érzékelhető világegyetem talán nem véletlenül az, ami a leggyakrabban felmerülő képzeteinkből állandósult. Ennek egy lényeges része valóban, eleve a mi emberi világunk, életünk egyik leglényegesebb színtere, örömeink, élményeink ember- és természetadta terepe.
Ez a filozófiai áttekintés a materializmus történetének és működésének összefüggéseit vizsgálja: a filozófiai irányzatok fejlődését, a dialektikus és történelmi materializmus közötti különbségeket, továbbá a gnózis és alkimista párhuzamokat a szovjet használatban. A materializmus kifejezés két értelemben is felbukkan: mint ismeretelméleti meghatározás és mint ontológiai leírás, amely a mozgást és fejlődést hangsúlyozza. A dialektikus materializmus sajátossága, hogy a totalitást és a praxisot előtérbe helyezi, miközben figyelembe veszi a társadalmi és kozmikus összefüggéseket is. A történelmi materializmus a gazdasági alapokra és a termelési viszonyokra építve írja le a társadalom fejlődését és a jogi-politikai rend kialakulását.
A cikk továbbá kitér a vulgáris materializmusra, amely a 19. században népszerűsítette az anyagelvűséget egyszerűsített formában, és amelyet gyakran ellentételeznek a tudományokkal szemben álló ideológiaként. A dialektikus materializmus és a gnózis viszonyrendszerét is tárgyalja, hangsúlyozva, hogy mindkettő úgy értelmezhető, mint az emberi megismerés korlátozását szem előtt tartó törekvés, amely a világnak csak bizonyos keretek között ad értelmet. A szovjet filozófiára jellemző a lét-tudat viszonyának dinamikája, amely szerint a társadalmi praxis és a történelmi fejlődés határozza meg a tudat formáját és tartalmát.
Az anyag és a gnózis kapcsolata, a dialektikus materializmus és a történelmi materializmus közti feszültség megvilágítja, hogy a filozófiai rendszerek hogyan közelítenek a valóság megértéséhez és hogyan formálják a politikai és kultúrális diskurzust. A cikk végkövetkeztetése, hogy a materializmus történeti alakzataiban rejlő feszültségek és ellentmondások arra késztetik a gondolkodókat, hogy folyamatosan felülvizsgálják saját álláspontjukat és nyitottak maradjanak az újszerű, kozmikus keretek között értelmezett megközelítésekre. Ebben a folyamatban a társadalmi igazságosság és a szociális jogok hangsúlyozása összekapcsolódik az emberiség jövője felé mutató közös célokkal.
tags: #sorbe #martott #materializmus