Erdély magyarsága immár háromnegyed évszázada vívja küzdelmét a pusztán etnikai létének megmentéséért Romániában. Amikor a történelem egy nemzeti közösséget azzal büntet, hogy annak bizonyos ideig minden erejét a fennmaradásra kell koncentrálnia, akkor ez alól senki számára nincsen kibúvó. A lét és nemlét határmezsgyéjén küzdő-küszködő lelkek pedig az írástudóiktól várják a legnagyobb segítséget. Van-e értelme mostani, új helyzetünkben régi kisebbségi nyomorúságokkal foglalkozni? A kérdésre az a társadalmi valóság válaszol, amelyben, íme, véres magyarellenes pogromok is lehetségesek. Ezért állapítom meg szomorúsággal, hogy könyvem mondandója, sajnos, semmit sem veszített időszerűségéből. Alapvető jogaink megszerzésének dolgában nagyrészt ott tartunk, ahol 1989 decemberében új reményekkel az égre fölnéztünk. Ilyen körülmények között úgy gondolom, nem haszontalanság kisebbségjogi küzdelmünk mai lövészárkait összekapcsolni a tegnapiakkal. A múlt tanulságaira igen nagy szükségünk van. Közülük így szól az egyik: amivel tegnap kudarcot vallottunk, azzal ezután sem megyünk semmire. Kudarcok gazdag gyűjteményét kínálja ez a könyv ügyünk mai harcosainak - okulás végett. Ami viszont nem kudarc benne: az annak újbóli megtapasztalása, hogy sok évtizedes bénultságából fölserkenten küzdőképessé vált megint az erdélyi, a romániai magyarság. Holott följegyzéseim arról is hírt adnak, hogy történelmi esélyünk van immár a megmenekülésre. Áldozatot kíván inkább, némelykor véreset is. Ingyen jövendőre pedig hiába várnánk.
A politikai gyakorlat kritikája és a sérelmek orvoslása
„S. Így lehetne jellemezni azt a politikai gyakorlatot, amely ellen szót emeltem 1968-ban, Nicolae Ceauşescuhoz intézve szavaimat. Ez időben még nem fejeződött volt be az 1965-ben elhunyt Gheorghiu-Dej törvénysértéseinek bírálata. Ez visszafogott volt ugyan, sőt szemérmetes, ám ennek ellenére azt is lehetővé tette, hogy szóvá tegyük néhány nemzetiségi sérelmünket. Többek közt az említett jelenséget is: a jogtiprások fölött összekacsintó „párt- és állami káderek” garázdálkodását. Példát mondok mindjárt az elején. Az alkotmány szövege szerint faji, nyelvi, vallási megkülönböztetés alapján senkit sem volt szabad hátrányos helyzetbe kényszeríteni. Az alkotmány értelmezése pedig a rendkívüli hatalommal felruházott tartományi, majd később megyei párttitkárok esetében kinek-kinek a személyes felfogása szerint módosult. Amikor Szabó Lajos, a marosvásárhelyi Színművészeti Főiskola rektora elhunyt, illetékesek nagy nyüsletésbe kezdtek, hogy megfelelő személyt állítsanak a helyébe. - De zsidó! - És ha zsidó? - Alkotmány! Az alkotmányról pedig kiderült, hogy valóban egy kirakatpolitika eszköze. Tették ezt főleg a nemzetiségeket érintő ügyekben.
A tanügyben, a szakiskolai oktatásban, amelynek asszimilációs jellegét már a hatvanas években többek közt Balogh Edgár tette szóvá különböző folyamodványokban, tanácskozások keretében. Ezért nyilván őt is az ún. „sérelmi politika” képviselői közé sorolták, megpróbálták elszigetelni a közéletben, ahol „tévelygéseivel másokat is megfertőzhetett”. Elhallgattatásának egyik módja az volt, hogy mivel apai ágon szász származású, kitiltották a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Országos Tanácsából. „Menjen a németekhez!” A Német Tanács vezetői meg azt mondták: „Menjen a magyarokhoz!” De ezt tették a Korunk főszerkesztőjével, Gáll Ernővel is. „Tiszteljük a zsidó elvtársakat, de ez Magyar Tanács” - mondták képmutató nyájassággal. Engedtessék meg, hogy tanácskozásunk keretében az alábbiakat is szóvá tegyem. Választóim, a szülőfalu lakói, olvasóim, falun, városon egyaránt azt kérdezték régebben, és kérdik a mai napig: vajon nem kellene-e már nyíltan kimondani, hogy a romániai magyar - és általában a nemzetiségi - szakiskolai hálózat teljes megszüntetésével Gh. Gheorghiu-Dej, a párt volt főtitkára megsértette az ország alkotmányát? Én azt hiszem, hogy ezt határozottan ki kell mondanunk. Jól tudom persze, hogy ennek az intézkedésnek az igazolása végett milyen ürügyek mögé húzódnak a tanügyminisztérium illetékesei. Többek közt a román nyelv elsajátításának elsődlegességét hangoztatják az anyanyelvi oktatás kárára. Én ezzel szemben mindannyiunk veszteségét tenném szóvá. Az ilyen jogfosztó intézkedések a testvériség szellemében elért eredményeinket is sújtják. A román-magyar közeledés ügyének pozitívumait teszik tönkre, a remény és bizalom légkörét rontják meg.
Az anyanyelv használatának korlátai és a szakiskolai oktatás problémái
Polgárokra valló, hátrányos helyzetbe kerülnek? Azt kell tapasztalniuk, hogy - bár őszinte igyekezettel tanulják a román nyelvet - a különböző felvételi vizsgákon elbuknak román társaikkal szemben, mivel nyelvtudásuk nem versenyezhet azok anyanyelvi tudásával. Így és ezért esnek el elemi lehetőségektől, hogy például gépkocsivezetők, villanyszerelők vagy kőművesek lehessenek. Ön, főtitkár elvtárs, a Nemzetiségi Tanács keretében nem egyszer hangoztatta, hogy a román nyelv elsajátításának kérdését nem szabad kampányszerűleg értelmezni; hogy az hosszadalmas folyamat, eszerint kell tehát megítélni. A tények mégis azt mutatják, hogy sok helyen éppenséggel gyors kampányként fogják föl; bármilyen áron és módon minden gyermek sajátítsa el azonnal a román nyelvet! Ennek a hajszának csak káros következményeit látjuk a tanügyben is. Ilyenformán azok a 14-18 éves fiatalok, akik a felvételi vizsgákon valamely román irodalmi vizsgán elbuknak, egyúttal elesnek attól a lehetőségtől is, hogy gépkocsivezetőkké, kőművesekké képezzék magukat, vagy elárusítók legyenek egy textilüzletben. A jelenségről sokat lehetne itt beszélni.
Anyanyelvünk szabad használatának dolgában olyan szervezeti intézkedésekre van szükség, amelyek az elvi lehetőséget gyakorlattá változtatják. Szövetségünkben a román, magyar, német, szerb, ukrán és zsidó írók baráti kapcsolata, együttműködése, egyetértése valóban jónak mondható. Együttes jelenlétük, közös megnyilatkozásaik a szövetség változatos kereteiben szükségesek és hasznosak. Ettől függetlenül azonban elemi követelmény, hogy a nemzetiségek írói - magyarok, németek stb. - a maguk alkotói kérdéseit az anyanyelvükön is megvitathassák. Senki sem tagadhatja, hogy ki-ki a maga nemzeti nyelvén szólva fejezheti ki a legpontosabban gondolatait, fogalmazhatja meg íróként esztétikai gondjait. Az anyanyelven biztosított tanácskozási lehetőség: tartalmi és minőségi kérdésünk is; semmiképpen sem tekinthető formai ügynek. Akkor milyen elvi akadálya lehet annak, hogy az Írószövetség országos tanácskozásai, kongresszusai alkalmával a nemzetiségek írói a közös vitákon kívül saját nemzetiségi szervezeti kereteikben, a maguk nemzeti nyelvén is megvitassák az élet, az alkotás, a szövetségi élet kérdéseit? Ilyen elvi akadályról nem esett szó. Egyesek abban, hogy magyar vagy német írók az anyanyelvükön tanácskoznak. Az ilyen tanácskozás elemi jogaink közé tartozik. Úgy vélem, szükséges létrehozni többek között az Írószövetség nemzetiségi bizottságát, amely saját keretében tárgyalja meg mindazokat az elvi és gyakorlati kérdéseket, amelyek a nemzetiségek íróit foglalkoztatják.
A könyvkiadás és a sajtó helyzete
Időszerű gondjaink dolgában hadd tegyem itt szóvá a párt főtitkára előtt, hogy régi óhaj és szükséglet immár egy új, magyar nyelvű művelődési folyóirat létrehozatala. Könyvkiadásunk irodalomcentrikus jellegét is megemlíteném. Fura jelenség, hogy példának okáért Gáll Ernőnek immár második, filozófiai tárgyú könyvét olvashatjuk román nyelven, amely különben magyarul íródott. S ugyanilyen abszurdum, hogy Bözödi György újabb történelmi tanulmányai csak román fordításban kerülnek kiadásra. A kérdés rendezetlensége folytán ma még nem jutnak kiadási lehetőséghez nyelvészeink, agrártudósaink, pszichológusaink, az orvostudományok művelői, a szociográfia, a fizika és megannyi más tudományág képviselői. Hellyel-közzel, véletlenszerűleg, az országos kiadók valamelyikénél megjelennek ugyan ilyen tárgyú munkák magyarul, ám ez ritkán esik meg. Ennek az elvi előírásnak vagy lehetőségnek manapság leginkább gyakorlati csődjét tapasztaljuk. Ha akad igazgató, aki felkarolja a magyar kiadványok ügyét, akkor nincs hozzá szerkesztője, aki értené a nyelvet; ha itt-ott akad magyar szerkesztő, az rendszerint dilettáns, vagy éppenséggel közömbös saját nemzetiségi kultúrája iránt. Így gazolódott el a lehetőségünk is, hogy például zenei és képzőművészeti kiadványaink jelenjenek meg az illetékes kiadók keretében. Összegezésként el kell mondanom, hogy a nemzetiségi könyvkiadás ügyét alaposan tisztázott koncepció szerint kormányszinten kellene úgy rendezni, hogy a szellemi termés minden műfajban kiadási lehetőséghez jusson. Addig is azonban meg kellene komolyan vizsgálni, hogy azok az állami kiadók, amelyeknek elvileg magyar nyelvű könyveket is ki kellene hozniok, ezt a feladatukat miért nem teljesítik. Miért nem hozták létre nemzetiségi szerkesztőségeiket? Az ilyen számbavételt, felülvizsgálatot megkönnyítené, ha a Művelődési Tanács (Consiliul Culturii) keretében magyar alelnököt is kineveznének, aki megfelelő munkacsoportokat szervezhetne a nemzetiségi művelődés gondjainak megoldása végett.
Az országos művelődési szervekben működő nemzetiségi osztályok létrehozatalával rengeteg mulasztást kellene bepótolni. Ezek között hadd szóljak most a Román Rádió magyar nyelvű adásairól Kolozsvárott és Marosvásárhelyen. Létszámát, intellektuális erőit tekintve, a romániai magyarságnak a mostaninál sokkalta bővebb hazai rádióadásra, anyanyelven sugárzott műsorra lenne szüksége. Szíveskedjenek odafigyelni, a Szabad Európa nevezetű nyugati adó egész napos magyar nyelvű műsort sugároz! Hirtelenében föl se tudnám sorolni, hogy London, Washington, Róma mellett hány nyugati ország sugároz még magyar rádióadást. A mostani 1-2 órás hazai kereteinket miért nem lehet egész napos adásra bővíteni? Például a rádiószínház a hazai magyar adásokban. Egyáltalában: a mostani szűk keretek között nem lehet koncepciózus, változatos, vonzó műsorpolitika kidolgozásáról beszélni. Arról sem, hogy a napi híranyag és riport mellett helyet kapjon benne művelődési és történelmi hagyományaink ápolásának oly régóta elhanyagolt feladata. Tovább sorolhatnám a hiányokat.
A nemzetiségi jogok érvényesülése és a jogi keretek
Ehelyett elvi összegezésként szeretném itt újból elmondani, hogy az ország társadalmi életének egészén belül a nemzetiségeket foglalkoztató oktatásügyi és művelődési kérdések sajátos kérdések. Ilyen a nyelv, a művelődési, történelmi örökség kérdése például. Ezek megítéléséhez olyan felelős emberekre van szükség, akik lenini módon értik, értelmezik a nemzetiségi kérdést. De mi közük a leninizmushoz azoknak, akik mind gyakrabban beszélnek olyan nemzeti egységről, amelyben eltűnik a nemzetiség, amelyből mindinkább kifelejtik a sajátos kultúrát, hagyományt, nyelvet képviselő nemzetiségek, tehát jól meghatározható etnikai népcsoportok objektív jelenlétét? És mert kizárólag román nemzeti egységben gondolkoznak, gondolkodás nélkül állítják mindennapi vitáinkban, hogy nincs szükség szakmai oktatásra a nemzetiségek nyelvén, nincs szükség tudományos könyvek anyanyelvi kiadására, nincs szükség magyar lektorátusokra az egyetemeken. Azt is mondhatnák ilyenformán, hogy nincs szükség magyar nyelvű sajtóra, fölöslegesek a magyar színházak is. Azt akarom ezzel érzékeltetni, hogy a nemzetiségi jogok gyakorlásának megítélésében rengeteg szubjektív elgondolás, felfogás érvényesül. Sok helyen, sokan rúgják föl az érvényes törvényeket is, amelyeknek egy része kezd már feledésbe menni a megyei szervek, hivatalok szintjén, de minisztériumokban is, ahogyan már említettem.
Hogyan lehetne segíteni? Csakis törvényes módon, s a törvény erejével, amely lesújt mindazokra, akik a nemzetiségi egyenjogúság ellen vétenek. Nem olyan kérdés ez, amelyet kinek-kinek személyes értelmezésére lehet bízni, hogy falusi tanácselnöki vagy miniszteri hatalommal megbízottak úgy fogják föl, és olyanformán gyakorolják, ahogyan épp akarják. Hiszen ha törvény szabályozza az ipari vagy mezőgazdasági beruházás folyamatait, a társadalmi együttélés erkölcsi követelményeit, ugyanúgy törvénynek kellene őrködnie az alkotmányosan meghirdetett nemzetiségi jogok alkalmazása fölött is. Ezért javaslom újból egy olyan Nemzetiségi Statútum kidolgozását, amely az alkotmány megfelelő szakaszainak alapján összegezné az elszórtan megjelent nemzetiségi vonatkozású törvényes előírásokat. Ilyenformán a párt nemzetiségi politikájának minden részletkérdése a törvényes kötelezettség kereteibe illeszkedne.
A történelmi párhuzamok és a jövő felé
Érveléseink közben Leninre hivatkoztunk persze. Akkor, azokban az években, amikor részben már kiderült Sztálin kegyetlensége, jogtiprásainak borzalma: nyilván Lenin került újból piedesztálra a pártmunkások között. Tapasztalhattuk nemegyszer, hogy a reá való hivatkozás eredménnyel kecsegtet. Iskolai ügyeinkben pl. számtalanszor próbáltuk elsütni a lenini töltényt, miszerint ha Leningrádban egyetlen zsidó gyerek akad, akkor annak is biztosítani kell az anyanyelvi iskoláztatást. Persze, ŐK is Leninre hivatkoztak, amikor „a szeparatizmus veszélye miatt” megszüntették az önálló magyar egyetemet, s létrehozták a közöset, a román-magyar jellegű Babeş-Bolyait. Leninre azért is hivatkoztunk, mert „az elszakadás jogáig terjedő” önrendelkezési elvéből próbáltunk akármilyen csekély eredményt a magunk számára kicsikarni. Fönt a nagykutyáknál ezt a maszlagot nem vették be. De középkáderszinten Lenin úgy-ahogy hatott még. Bukarest azért némelykor engedményekkel javított a közhangulaton. Így pl. az én felszólalásomban is említett könyvkiadót Kriterion névvel egy év múlva létrehozták. Domokos Gézát bízták meg annak vezetésével. Tagadhatatlan, hogy ez a kiadó egyik fontos végvára lett a létéért küzdő romániai magyarságnak. 1980-nal kezdődőleg engem kitiltottak belőle; kerek évtizeden át egyetlen könyvemet sem hozhatta ki. Ama 68-as tanácskozás után bízták meg Huszár Sándort A Hét című bukaresti magyar hetilap szerkesztésével. Huszár reményteli indulása drámai fordulatot vett, amikor főszerkesztőként szembe mert szállni a párt központi bizottságánál dolgozó sajtó-Gauleiterekkel. Egyik napról a másikra leváltották, megbélyegezték, belügyi felügyelet alá helyezték. Iskolai ügyekben semmire sem mentünk 68 után sem. A Kriterion könyvkiadót a 80-as évek közepe táján valósággal megfojtották. Nemzeti kultúránk legszebb irodalmi értékeit moráldebilis cenzor-cerberusok tiltották le; Domokos Gézától megvontak minden bizalmat. 1970-ben a Kriterion első kiadványa az én könyvem volt: Anyám könnyű álmot ígér. Rövid évtized alatt kiadónak, szerzőnek minden álma szertefoszlott. Csahos tények jelezték az elvadult román nacionalizmus utolsó rohamát. Az utolsót? 1990-ig a sajtóban cenzori engedély nélkül egyetlen szó sem jelenhetett meg. Annyi sem, hogy bükk vagy makk! Annyi sem, hogy Jucikánk meghalt, szombaton temetjük. Ha pedig az államelnök születésnapja netán szombatra esett, azon a napon gyászhír a sajtóban nem jelenhetett meg. Akinek lehetősége nyílt rá, szűkebb körű tanácskozásokon beszélt róluk annak tudatában, hogy a sajtó semmit sem fog mondandóiból lehozni. S abban is biztos lehetett, hogy jelenlétéről épp az ellenkezőjét olvashatja másnap, harmadnap a megyei vagy országos lapokban. „Tegnap értelmiségi …
tags: #sztalin #falvak #felszamolasa #alkohol