Hosszú, 199 napos elkeseredett küzdelem után 1943. február 2-án ért véget a történelem egyik legnagyobb városi csatája, amely a II. világháború keleti frontjának sorsát is meghatározta. A Wehrmacht a harcok során elveszítette a keleti frontra vezényelt katonáinak negyedét, és ezt nem volt képes kiheverni. Sztálin elvtárs a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 26. évfordulóján elmondott beszédében ezzel a két mondattal fogalmazta meg a sztálingrádi csata jelentőségét. Sztálingrád volt a német fasiszta hadsereg alkonya. A sztálingrádi csata után, mint ismeretes, a németek nem tudtak többé magukhoz térni.
Az 1942-es nyári offenzíva célja a kaukázusi olajmezők megszerzése volt, a további harcokhoz szükséges üzemanyag biztosítása érdekében. A támadás június végén indult, és a Friedrich Paulus tábornok vezette német 6. hadsereg és a 4. páncélos hadsereg augusztus végére megközelítette Sztálingrádot. A városért zajló harc 1942. augusztus 21-én indult, és a németek szeptemberben átléptek a Volgához. Ez volt az a pillanat, amikor végleg kiderült, sem Hitler, sem Sztálin nem enged. A Führer kijelentette, az „egész hadjáratom értelmét veszti, ha lemondok Sztálingrádról”, míg a szovjet vezetés Sztálin 227-es rendeletét adta ki. Ettől kezdve a harcok brutálisak lettek: házról házra, utcáról utcára folyt a küzdelem, ahol a németek fáradtan, vaskos veszteségek árán is próbálták fenntartani előretörésüket. A város nagyobb részét elfoglalták, de a védők szinte emberfeletti elszántsággal harcoltak. Voltak olyan napok, amikor tízezernél is több embert vesztettek.
A tél közeledtével a németek védelembe vonultak, miközben Paulus helyzetét az is nehezítette, hogy szárnyain az olasz, magyar és román csapatok gyengébben felszereltek voltak. A szovjetek 1942. november 19-én reggel, mínusz 25 fokban a 28 kilométer hosszú fő áttörési szakaszon 3500 löveg és aknavető zúdított össztüzet az ellenséges állásokra, majd megindult a támadás, amely néhány óra alatt elsöpörte a várost északról és délre biztosító román erőket. Paulus a nyomás alatt kért felmentést, de Hitler ezt nem engedte. Decembeertre a hadművelet kudarccal zárult, és a németek felmorzsolódó csapataik feláldozták a maradék erejüket.
1943 január elejére a körülzárt német csapatok felmorzsolódását megkezdték a szovjet erők, az utcai harcok folytatódtak, csak fordított szereposztásban. Most a németek szorultak egyre kisebb területre, és a sorozatos harcokban Paulus január 31-én megadta magát, február 2-án pedig valamennyi német katona letette a fegyvert. A foglyok között 22 tábornok volt. Paulus eközben a német hadsereg tábornokává léptették elő, és a háború végéig tartó zűrzavarban végül a vesztegető fegyverzet és az orosz fogság mindkét oldalon sok áldozatot követelt. A szovjet oldalra esett veszteségek hatalmasak voltak, és a város romhalmazzá vált; a civil lakosság is tömegesen szenvedett. Egyes források szerint az összes hadviselő fél összesen mintegy 1,1 milliót meghaladó veszteséget szenvedett.
A hadműveletek nagy vonala
Az 1942 tavaszi hadműveletek a Moszkva elleni német offenzívát követően zajlottak. A német Dél Hadseregcsoportja, a későbbiekben az A és B hadseregcsoportokra osztva, a kaukázusi olajmezőket és Sztálingrádot célozta meg. A terv lényege az volt, hogy a Volga partján keresztül biztosítsa a nyugati front felőli kilépést, és megérintse a Volga és a Kaszpi-tenger stratégiai pontjait. A Dél Hadseregcsoport összetétele több nemzetiségű csapatból állt: a német 6. hadsereg mellett a magyar 2. hadsereg, az olasz 8. hadsereg, a román 3. és 4. hadsereg, a német 4. páncéloshadsereg és a másik nagy erejű erő, a 2. német hadsereg is részt vett benne. A románok, olaszok és magyarok együttműködése, valamint a tengelyhatalmak össztöbblete a kellemetlen logisztika és a sokak szerint elhibázott stratégiai döntések ellenére is jelentős vereséget okozott a szovjeteknek, mivel a németek és szövetségeseik megközelítették Sztálingrádot, és a város körül egyre szorultabb helyzetbe kerültek. A szovjetek a várost védő, 62. hadsereg élén Czujkov altábornagy, Vasziljevszkij pedig a vezérkari főnök tábornok voltak, akik a harcok során megvédték a várost az utolsó emberig. A szovjetek későbbi ellentámadása, az Uránusz-hadművelet 1942. november 19-én indult meg, és a város körül 60 km hosszú katlanban zárta a német központi csoportosítást. A németek megpróbáltak felmentést küldeni, de a Luftwaffe hiánya és a kegyetlen tél megakadályozták ezt. A katlanban rekedt németek 1943 januárjáig tehetetlenül vesztegeltek, végül Paulus a csapatai megadására kényszerült, és a németek fő erői defensív helyzetbe kerültek.
Veszteségek és következmények
Az ütközet fő veszteségei óriásiak voltak mindkét oldalon. A német és szövetséges erők közül 840 ezer, szovjet források szerint pedig 1,5 millió ember halt meg vagy tűnt el a harcok során, katonák és polgárok egyaránt. A hadihaszon 32 német és szövetséges hadosztály sorsa megpecsétődött, és a legyőzött Wehrmacht jelentős katonai ereje szinte teljesen megsemmisült. A szovjet oldalon egymillió felett volt az áldozatok és sebesültek száma, a város gyakorlatilag megsemmisült, lakói közül sokan meghaltak vagy menekülni kényszerültek. A szovjetek stratégiája az volt, hogy a város ostromát és a németek elleni végső offenzívát úgy kezeljék, hogy a frontot a németekhez közeli területeken tartják, és a lakosságot felhasználják a védelem megerősítésére. A németek oldalán a légierő és a nehézfegyverzet volt a domináns, de a szovjet védelem és a városi harcok speciális hadműveletei meghosszabbították a harcot, és végül a szovjetek győzelméhez vezettek.
Az eseményeknek hosszú távú hatásai voltak: a sztálingrádi vereség fordulópontot jelentett a második világháborúban, és a keleti fronton megkezdődött a Vörös Hadsereg nyomulása a németek felé. A szovjetek 1943 tavaszán megkezdték a front visszanyerését, aágazatok pedig tovább taroltak a keleti fronton. A sztálingrádi csata a történelem egyik legvéresebb összecsapása marad, amely meghatározta a világháború második szakaszának menetét és a háború végkimenetelét is.
