A XVIII. század a magyar nyelv megújulásának, szókincsének gazdagításának és egységesítésének korszaka volt. Ebben az időszakban számos gondolkodó és író vetette latba tudását és tehetségét annak érdekében, hogy a magyar nyelv képes legyen kifejezni a kor újdonságait, a tudományos és irodalmi fejlődés igényeit. E törekvések közepette jelenik meg a "Deák ecset", amely önmagában is a kézműves mesterség, a minőség és a természetes anyagok iránti elkötelezettséget testesíti meg, de a kor szellemiségében értelmezve, a magyar nyelvújítók munkásságának szimbólumává is válhat.
A Deák Ecset: Természetesség és Minőség
A "Deák ecset" elnevezés elsősorban a termékre utal: ideális karton dobozok ragasztására. A gyártási folyamat során természetes anyagokat, nevezetesen természetes kecskeszőrt használnak fel, amelyhez festett fanyél társul. Ezek az ecsetek különböző méretekben, 2, 4, 6, 8 és 10-es számokban érhetők el, így biztosítva a sokoldalú felhasználhatóságot a legkülönfélébb ragasztási feladatokhoz. A cikkszámok (15.00001A-15.00005A) jelzik a termék specifikus azonosítóját, de a leírások egységesen hangsúlyozzák a természetes anyagok használatát és a fa nyél meglétét, ami a tartósságot és az ergonómiát szolgálja. Ez a fajta minőségi, természetes alapanyagokra épülő termék a XVIII. századi gondolkodók szemében is értéket képviselhetett volna, akik éppúgy a természetes, ősi gyökerekhez való visszatérésre, ugyanakkor a fejlődésre törekedtek.
A Magyar Szókincs Mesterséges Gazdagításának Gondolata a XVIII. Században
A magyar nyelv megújításának gondolata nem új keletű, de a XVIII. században vált különösen hangsúlyossá. A század végére a magyar nyelv szókincse jelentős bővítésen ment keresztül, amit mesterségesen is igyekeztek elősegíteni. A kor írói és gondolkodói felismerték, hogy a fejlődő társadalom, a tudományok és a művészetek új fogalmaihoz új szavak, kifejezések szükségesek. Ez a törekvés nem csupán a szavak pótlását célozta, hanem a magyar nyelv kifejezőképességének növelését is.
Szóújítók és Stílusújítók: Az Új Magyar Nyelv Megteremtői
Faludi Ferenc: A Tapintatos Szóújító
Faludi Ferenc neve stílusújítóként és szóújítóként is ismeretes. Munkássága során arra törekedett, hogy a magyar beszéd szellemével összhangban álló idegen kifejezéseket magyarosítsa, és a felesleges, idegen eredetű szavak helyett új magyar szavakat alkosson. Újításait rendkívül tapintatosan végezte, így azok nem zavarták meg olvasóit. Ez a megközelítés azt mutatja, hogy a nyelvújítás nem feltétlenül jelentette a hagyományok elvetését, hanem azok finomítását, a meglévő keretekbe illeszkedő újításokat.
Ádámi Mihály: A Gyök-Elvonás Művelője
Ádámi Mihály, egy jezsuita atya, a "gyök-elvonás" módszerével járult hozzá a magyar szókincs gazdagításához. Ez a módszer abból állt, hogy bizonyos szavakat elválasztott képzőiktől, és az így nyert szótöveket önállósította, új szavakat alkotva belőlük. Bár nem volt kifejezett nyelvújító programja, eljárása jelentősen inspirálta a későbbi nyelvújítókat. Ez a módszer arra világít rá, hogy a magyar nyelv belső tartalékai is jelentős potenciált rejtettek a szókincs bővítésére.
Báróczi Sándor: Az Idegenszerűségek Finom Átültetése
Báróczi Sándor a franciából való fordításaiban szorult igazán a nyelvreformra. Eredeti szövegeiből finom érzékkel ültetett át idegenszerű elemeket, jelentősen gazdagítva a magyar stílust. Míg a régies prózát kedvelők idegenkedve fogadták műveit, az új kifejezések kedvelői gyönyörködtek szokatlan szókapcsolataiban és fordulataiban. Báróczi tudatos újító volt, aki a görög és francia nyelv példájára bátran merített más nyelvekből, hogy gazdagítsa a magyart. Sajnos, néha túlzásba esett, és a "gyöngyök" mellé "kavicsok" is kerültek, mondatszerkezeteiben pedig a kollégiumi deákos beszéd és a francia források hatása érződött.
Baróti Szabó Dávid: A Merész Szórend és Szóalkotás
Baróti Szabó Dávid a nevezetesebb szó- és stílusújítók közé tartozott. Nemcsak a szórendjét tette merésszé latin minták alapján, hanem szokatlan mondatszerkezeteit addig nem használt szavakkal színezte. Ez a fajta kísérletezés, bár kockázatos, hozzájárult a magyar nyelv kifejezőképességének tágításához.
Dugonics András: A Büszke Elv és a Magyarság Követelése
Dugonics András munkásságát is sok új szó és kifejezés fémjelzi. Büszke elve az volt, hogy "Nincs a világon semmi, amit magyarul ki ne lehessen mondani, csak ésszel és tudománnyal forgolódjon az ember". Elöl járt a már használatos régi szavak életrekeltésében, tájszavak alkalmazásában, képzéssel és elvonással alkotott új szavak népszerűsítésében. Annyira követelte a magyarságot, hogy még az idegen földrajzi neveket is magyar értelművé alakította (pl. Balti tenger: Balta tenger, Lappország: Lápország, Finnország: Finomország). Különösen sikeres volt a matematika magyar műnyelvének megteremtésében.
A Magyar Hírmondó és a Szervezett Nyelvújítás
A szétszórt nyelvújító törekvéseket legelőször a "Magyar Hírmondó" (1780-1788) szerkesztői próbálták szervezni. Az első szerkesztő, Rát Mátyás, halhatatlan érdemet szerzett azzal, hogy lapját a nyelvgazdagítás szolgálatába állította. "Óhajtásom az," írta, "hogy idegen szókat, kivált azokat, amelyeket a magyarnak nehéz kimondania, ha szinte közbeszédben élnek is vélek, írásban távoztatni igyekezzünk, máskülönben óhatatlan lészen nyelvünknek másokkal való elegyedése és végső romlása." A lap hétről hétre ismételte a szokatlan szavakat, felkeltve az érdeklődést a nyelvi kérdések iránt.
Rát Mátyást lelkes barátai támogatták, de konzervatív olvasói között rosszalói is akadtak. A szerkesztő hivatkozott hazafias kötelességére, és igyekezett meggyőzni előfizetőit a magyar hírlapi nyelv megteremtésének fontosságáról. Mindenkitől szívesen fogadta a tanácsokat, tudományos könyvekből keresett ki kifejezéseket, és maga is alkotott új szavakat, mint például: csodagyermek, kötet, közgyűlés, magyartalan, tisztikar, ujságíró, vakbuzgó, villámhárító.
Szerkesztő-utóda, Révai Miklós, szintén védte a nyelvújítást: "Én a magyarságot újabb szókkal nem rontani, hanem építeni akarom". Bár évekkel később ellentmondott a szavak önkényes koholásának, kezdetben a nyelvújítás ügye mellett szállt síkra, hangsúlyozva, hogy "Új dolgoknak új neveket adhatunk, hogy ne tarkázzuk fele deák szavakkal szép tiszta nyelvünket; ha szokatlan is először, majd hozzátanulunk".
Barczafalvi Szabó Dávid: A Fanatikus Szókoholások és az Új Szavak
Barczafalvi Szabó Dávid fanatikus magyarságával messze maga mögött hagyott minden korábbi nyelvújítót. II. József császár német nyelvhasználatot támogató rendeletei hatására 1785-ben a "Magyar Hírmondó" élére kerülve garmadával ontotta a szövegébe szőtt új szavakat és kifejezéseket. Olvasói egy része helyeselte hazafias buzgalmát, mások viszont tiltakoztak, mert lapját érthetetlenné tették különös szógyártmányai. Túlzásai ártottak a lapnak, és végül kénytelen volt visszavonulni, de újító kedve nem hagyott alább.
Regényfordításába, a "Szigvártba" (1787) új szók egész halmazát szőtte. Szokatlan nyelvfaragása megbotránkoztatta az olvasókat. Például a kettőspontot "popont"-nak, a minisztert "tanaknok"-nak, az egyetemet "mindeményedelem"-nek nevezte. A tizenkét hónapot is átnevezte: zúzoros, enyheges, olvanos, nyilonos, zöldönös, termenes, halászonos, hévenes, gyümölcsönös, mustonos, gémberes, fagyláros. Bár sokan szidalmazták, kitűnő új szavakat is alkotott, melyek közül félszáznál több nélkülözhetetlenül gyökerezett meg nyelvünkben: alap, cikk, cím, esernyő, észlel, felület, gyám, helyettes, hímez, idom, külföld, magasztos, minta, mondat, naptár, nyomtatvány, olvasmány, önkéntes, szemle, szempont, szerep, szerkezet, tanulmány, taps, tábornok, társadalom, termény, torz, tudat, tünemény, uradalom, véglet, zongora. Kazinczy Ferenc eleinte elítélte "idétlenségeit", de később elismerte Barczafalvi érdemeit, mondván: "Barczafalvi nekünk ada néhány darab aranyat, néhány gyöngyszemet és gyémántot s mely nyereség volt az!"
XVIII. századi demográfiai, etnikai változások
Az Ortológia és a Neológia Viszonya: A Vita Két Oldala
A neológia túlzásaival szemben síkra szállt az ortológia, a nyelvőrzők megtámadták a nyelvújítókat. A vita arról folyt, hogy szükséges-e a szócsinálás, vagy a magyar nyelv enélkül is elég gazdag, és hogy a purizmus (a nyelv tisztaságának megőrzése) szükséges-e, vagy megelégedhetünk őseink romlatlan nyelvével.
Az ortológusok tiltakoztak a magyar beszéd megmételyezése ellen. Szacsваи Sándor, a bécsi hírlap szerkesztője, készséggel közölte a "szeles és hitvány magyarocskák" ellen harcoló verseket, bár ő maga is tudta, hogy szükség van a szókincs bővítésére.
Kazinczy Ferenc a "Magyar Museum" 1788-as évfolyamában szólalt fel a mértéktelen reform ellen, bár a szóalkotást általában véve megengedhetőnek tartotta, bizonyos feltételekhez kötve azt. Kármán József a "Pesti Uránia" 1794-es évfolyamában így írt: "Elborította a sok korcs-szók, idétlen faragású-hangú, a nyelv természetével ellenkező és fület sértő korcs-szók sáskaserege egész litteraturánkat és ezt nyelvmívelésnek neveztük!"
Hunyadi Ferenc tiszántúli református püspök névtelenül gúnyiratot adott ki a neológusok ellen. Erdélyben Aranka György, a helyi nyelvművelő társaság mozgatója, adott hangot az általános méltatlankodásnak. A mérsékelt és meggondolt nyelvbővítést az erdélyiek sem ellenezték, csak a túlzók erőszakosságait korholták.
A Magyar Nyelv Támogatása és Fejlesztése: Bessenyeitől Decsyig
A magyar nyelv latinnal való egyenjogúsítása vagy legalábbis buzgóbb támogatása érdekében Bessenyei György, Báróczi Sándor, Péczeli József, Révai Miklós és Kazinczy Ferenc szólaltak fel.
Decsy Sámuel egy átfogó nyelvprogrammot adott az országnak, "Pannoniai Féniksz avagy hamvából feltámadott magyar nyelv" (1790) című művében. Úgy látta, hogy a nemzet csak saját anyanyelvének tervszerű művelésével küzdhetheti ki magát kezdetleges műveltségéből és szomorú gazdasági helyzetéből. Célja volt megmenteni a magyar nyelvet az emberiség számára, terjeszteni a magyar beszédet a nem-magyarajkúak között, és magyarosítani a nemzetiségeket papok és tanítók segítségével.
Miközben arisztokraták a magyar nyelv ellen izgatták a császári udvart, Decsy Sámuel bátor volt ellentmondani az udvarnak, az arisztokráciának, a főpapságnak és az egész ország közfelfogásának. Hangsúlyozta, hogy a németek, franciák, angolok anyanyelvükön tanítják az ifjúságot, míg Magyarországon az iskola a latinnal gyötrődik. "Első gyermekségünktől fogva emberkorunkig egy holt nyelvnek tanulásával kínzottuk elméinket, csak azért, hogy a valóságos tudományoknak értésére alkalmatosak lehessünk." Úgy vélte, hogy a latin tanulása elvesztegetett időt, és helyette a német, francia, olasz nyelveket kellene elsajátítani a kereskedelem és a gyarapodás érdekében. Korszerűsíteni kell a nevelést, minden tárgyat magyarul kell tanítani, magyar tudományos könyveket kell íratni, és magyar tudós társaságot kell szervezni. Minden magyar állampolgárnak meg kell tanulnia a nemzet nyelvét, minden tisztviselőnek értenie kell magyarul, és a törvénykezés nyelvének is magyarnak kell lennie.
A Magyar Nyelvtan Megalkotása: A Pályázat és a Debreceni Grammatika
Az egységes magyar irodalmi nyelv megteremtésének kérdéséről sokat vitatkoztak, de az első nagyobb szabású magyar nyelvtan csak 1795-ben jelent meg. Létrejötte egy pályatétel kitűzésének köszönhető. A "Hadi Történetek" című bécsi magyar újság szerkesztői, Görög Demeter és Kerekes Sámuel, 1789-ben jutalomkérdést hirdettek egy jó magyar nyelvtanító könyv kidolgozására.
A pályázati hirdetés nagy örömet keltett, és Nunkovics György pécsi nagyprépost harminc arannyal növelte a jutalmat. Öt pályamunka érkezett be, amelyeket a kor közfelfogása szerint legtisztább nyelvérzékkel bíró erdélyi és debreceni kálvinisták bíráltak el. Végül a legjobb részekből és megbeszélésekből készült el a hatodik kézirat: a "Debreceni grammatika" (1795).
A grammatika szerzői között volt Benedek Mihály és Szikszai György prédikátorok, valamint Hunyadi Ferenc szuperintendens, Domokos Lajos debreceni főbíró vezetésével. A pályadíjat az öt pályamunka szerzői között osztották fel, Földi János orvos nyert huszonhat aranyat.
A "Debreceni grammatika" azonban nem szolgálta maradéktalanul a magyar irodalmi nyelv fejlődését. Állást foglalt a nyelvtani ósdiságok mellett, a közbeszédben kiveszőfélben lévő nyelvi avultságokat szentesítette, és szembefordult az irodalmi stílus reformjával. A grammatikusok szerint "az új szók csinálása nem tilalmas", de a szóalkotásnak helyesnek kell lennie, mert a szükségtelen és helytelen szók "nyelvünk ékesítése helyett annak rútítására s rontására szolgálnak". Hangsúlyozták, hogy "Akármely derék és magas dolgokat is elő lehet a köznép nyelvén adni; nem is jó magyarság az, amelyet a köznép könnyen meg nem ért." Ez az elv azonban nem volt igaz, hiszen az egyszerű ember sok olyan dolgot nem fog megérteni, amit a tanult ember könnyedén felfog.
A "Debreceni Grammatika" (Magyar grammatika, melyet készített Debrecenben egy magyar társaság. Bécs, 1795.) sok tévedést, hézagot és zavart tartalmazott, így nem szolgálhatott tekintélyül, nem irányíthatta íróinkat, és nem teremtett rendet a nyelvi zavarban. Kazinczy Ferenc különösen hevesen támadta a könyvet, mert úgy érezte, hogy a debreceniek mások munkájából dolgoztak, megtámadták a nyelvújítók szavait, lábbal tiporták a stílusérzék követelményeit, és ferde okoskodásaikkal sebeket ejtettek a nyelven.