Budapest, 1957. március 27. A Budai Gyermekkórház-Rendelőintézet Budapest II. kerületében található, története az 1950-es évekre vezethető vissza, amikor Heine-Medin Utókezelő Kórházként a gyermekparalízis utógondozásának igénye hozta létre. A Heine-Medin-betegség, más néven járványos gyermekbénulás, egy gyakran maradandó izombénulásokkal járó fertőző betegség. A bénulások olykor csak egy-egy izmot vagy izomcsoportot érintettek, máskor szinte a test összes izmára kiterjedtek. Magyarországon az utolsó két nagy járvány 1957-ben és 1959-ben volt. A betegség elleni kórházi védekezés leginkább Budapestre koncentrálódott, azaz itt állították fel a legnagyobb kórházi részleget a betegek fogadására, utókezelésre. A Heine-Medin Utókezelő Kórház épülete 1958-ban a II. kerület, Bolyai utca 5-9. címen volt található. Ám 1957-ben, a járvány közepén megérkezett a csodaszer, a gyermekbénulás elleni oltás, ami ekkor az USA-ban már elérhető volt. A hazai járvány híre eljutott a tengerentúlra is, és mind az amerikai magyar lapokban, mind az itthoni újságokban számos hirdetést lehetett olvasni, hogy az emigrációban élők miképp próbálnak oltásokat juttatni Magyarországra. Annyira elterjedt ez a gyakorlat, hogy a hazai lapok külön felhívták a figyelmet, hogy az oltás színe cseresznyepiros, ha a külföldről, magánadományként érkezett anyag színe más, vagyis sárga, akkor már megromlott, mert a szállítás alatt nem biztosították a megfelelő körülményeket, és felhívták a figyelmet, hogy a romlott oltást ne adassák be. Sokaknak csak a vastüdő segített. Vastüdős beteg ápolása 1984-ben Budapesten. A helyzet annyira tarthatatlanná vált az 1957-es járvány alatt, hogy a hidegháború kellős közepén az Egyesült Államoktól vásárolt az ország oltóanyagot. A Kisalföld című lap így számolt be azok megérkeztéről 1957. „Szombaton délután 18 órakor megérkezett a ferihegyi repülőtérre a Salk-vaccinát szállító repülőgép. A forradalmi munkás-paraszt kormány 1062/1937. VII. 6. számú határozata alapján külkereskedelmi szerveink gyors és eredményes intézkedései nyújtottak segítséget ahhoz, hogy az Egészségügyi Minisztérium a határozatban foglalt gyermekbénulás elleni védőoltásokat mielőbb megkezdhesse. 230 000 ml. Az oltást két adagban kellett beadni, ezért az oltásokra július végén, augusztus elején került sor. „Az 1955. és 1956. évi születésű gyermekek gyermekbénulás elleni első védőoltása július 27-én az egész országban befejeződött. Az oltásra kijelölt korcsoportokba tartozó gyermekek túlnyomó része megkapta a védőoltást. A beoltott gyermekek második oltása Budapesten és a járványtól erősebben érintett területeken augusztus 15-én, az ország többi részén augusztus 22-én kezdődik. Vidéken nagyon nagy volt az oltási hajlandóság (akkor még nem volt kötelező), viszont Budapesten, ahol 72 helyen lehetett a gyerekeket beoltani, az első időben nagy volt a bizonytalanság, az emberek nem bíztak abban, hogy a kormány valóban jó oltásokat vásárolt, ezért általánosan a fővárosi gyerekek 50 százalékát oltatták csak be a szülők.” „A XII. és a XVIII. kerületben az érdekelt gyermekeknek jóval több mint a felét beoltották. Ezen a két helyen igen jó volt a szervezés, minden szülőnek külön értesítést küldtek. Augusztus 7-re azonban a fővárosban is lezajlott az első oltási kör, és utána a második is. Budapesten a Fővárosi Tanács 1957 végén döntött arról, hogy további lépéseket tesz, folytatják a gyerekek többi korcsoportjainak oltását. Bruce Sabin, a Sabin-csepp kifejlesztője 1977 októberében Magyarországon. A Salk-oltást 1959-ben a Sabin-cseppek váltották, amelyeket 1992-ig használtak, azóta fejlettebb oltóanyagot alkalmaznak. Nyitókép: A Sabin-csepp beadása 1960-ban Budapesten.
A kórház ötven éves története során nagy utat tett meg a Heine-Medin Utókezelő Kórházi minősítés és a Szakosított Gyermekkórház Rendelőintézet tartalom között. Az 1950-es években ismételten előforduló Heine-Medin (gyermekparalízis) járványok nagy számban szedték áldozataikat, és eredményeztek olyan tartósan mozgássérült, illetve tartós lélegeztetési nehézségben szenvedő betegeket, akiknek az utógondozását meg kellett oldani. Itt kezdődik a kórház története. 1956 novemberének első napjaiban Nagy Imre akkori miniszterelnök adta ki a személyes utasítást a Rózsadombon lévő elhagyott, kiürített, az ÁVH tulajdonában lévő épületek átminősítésére Heine-Medin Utókezelő Kórház néven. Lakóépületek lévén az épületeket át kellett alakítani kórház minőségre. Az intézet vezetésével Dr. Lukács Lászlót bízták meg. A munka 226 ágyon kezdődött meg. Az intézmény döntően gyógytornán és lélegeztetésen alapuló, valamint orthopédiai műtéti kezeléseket végzett. A 60-as évek elején a Salk majd Sabin oltások rendszeressé válásával a poliomyelitis járványszerű megjelenése megszűnt, és az utógondozó-utókezelő munka kitűnő eredményű volt, az itt lévő betegek száma fokozatosan csökkent. Ez is lehetővé tette, hogy 1964. július elsejétől a Heine-Medin Utókezelő Kórház átminősüljön szakosított gyermekkórházzá Budai Területi Gyermekkórház néven. Az új kórház 242 ággyal kezdte meg működését. A három gyermekgyógyászati osztályon kívül 50 ágyas orthopédiával, 24 ágyas gyermek gégészettel, valamint a Heine-Medin Utókezelő Kórház igényeiből maradva 42 úgynevezett légzésrehabilitációs ággyal rendelkezett. A feladat tehát egy új struktúra felépítése, új szakemberek munkába állítása és a szakosított gyermekkórházi igényeknek megfelelő szakmai tevékenység megindítása volt. Ebben a munkában Dr. Cziglány Flóris igazgató élenjáró volt, majd az ő halálát követően az igazgatói széket Dr. Vig Gyula vette át, az ő váratlan halálát követően pedig Prof. Dr. Péter Ferenc vezette az intézetet húsz éven át.
A kórház első tíz éves működése során megteremtődött a gyermekellátáshoz a struktúra, ennek első lépése volt egy 1974-ben megalapított húsz ágyas neurózis (pszichiátriai) osztály kialakulása a neurotikus, magatartáskárosodott gyermekek kivizsgálására és kezelésére. Ugyanekkor a gyermekosztályokon a területi igények általános ellátásán túl speciális szakmai profilok alakultak ki. 1980-ra gyakorlatilag a teljes gyermekgyógyászati szubspecialitás paletta reprezentálva volt a kórházban. 1977-től az intézmény Budai Gyermekkórház-Rendelőintézet néven működött. A nyolcvanas évek közepétől a kórház kapta meg a feladatot az újszülöttkori veleszületett anyagcsere és hypothyreosis szűrés megszervezésére és végzésére. Ez annyit jelent, hogy ez idő óta minden Magyarországon megszületett újszülöttől öt napos korában vérvétel történik, amit itt vizsgálnak. A működés racionalizálásához elengedhetetlen volt a Budapest II. kerületében földrajzilag elszórtan működő hét épület funkcióinak tömörítése egy központi telephelyre. 1998 nyarán a manuális szakmák (Orthopédia, Fül-Orr-Gégészet) helyet adó „B” épület és a járóbeteg-ellátást tömörítő „A” épület között felépült újonnan kialakított pavilonban nyert elhelyezést többek között a 45 ágyas Csecsemő- és Gyermekosztály (benne 8 ágyas sürgősségi betegellátó részleg), a Központi Laboratórium, a PKU-szűrő központ, valamint könyvtár, és informatika. A Budai Gyermekkórház több mint ötven éves működése alatt közel száz gyermek-szakorvost képzett. Oktató kórházként részt vesz a medikusok oktatásában, a ráépített szakorvosi szakképzésben, illetve az orvos-továbbképzésben. A Budai Gyermekkórház és Rendelőintézet 2005. Az egészségügy nagy sikertörténetének számított, amikor a gyermekparalízist ötven évvel ezelőtt a Salk-, majd a Sabin-oltóanyaggal és a kötelező védőoltásokkal szinte teljesen megszüntették. Nem csoda: a hidegháborús helyzetben Amerikában és a Szovjetunióban is a legnagyobb fenyegetésként beszéltek a gyermekbénulásról. A világszerte megfertőződött gyerekek körülbelül 10 százalékánál alakult ki a betegség. Sokaknak egy életen át súlyos izomsorvadással, végtagbénulással, légzési nehézségekkel kellett együtt élniük, utóbbiak közül többeknek „vastüdőben”. Magyarországon az utolsó nagyobb gyermekparalízis-járványok 1957-ben és 59-ben voltak. Ezután szinte élesben tesztelték a gyerekeken az alig pár éve kifejlesztett Sabin-cseppeket, de a tömeges emberkísérlet szerencsére jól sült el. A járvány megállt, a betegeket azonban nem lehetett teljesen meggyógyítani. „Betegként gondoltunk magunkra, az csak később tudatosodott, hogy ez inkább egy állapot” - meséli Molnár Béla. A magukat ironikusan sokszor csak „rokiként” emlegető fiatalok között az együttlétből erős sorsközösség alakult ki. Molnár azt mondja, hogy a mozgássérültekkel még most is sokkal könnyebben megtalálja a hangot, mint az ép emberekkel. Számára furcsa volt megtapasztalni, hogy környezetében otthon némileg máshogy működtek az emberi viszonyok. Molnár gyerekkorától fotózik. Pajtással kezdte, később pedig, mint másoknál is, jött a Zenit és a Praktika. Egy, a Heine-Medines közösség mindennapjait bemutató gyűjteményes kiállítás elsősorban az ő privát fotóira épül. Fényképei többek között bepillantást nyújtanak a korabeli intézeti és iskolai életbe. Néhány évig működtek a paralízises gyermekeknek otthont adó nagyobb vidéki intézmények. A zárt közösség védelmet, de elzárást is jelentett. Nagybarcán, a szénbánya bezárása után egy, a falun kívüli volt munkásszállót nyitottak meg a betegek számára. A bentlakásos intézményekben lévő gyerekek csak a nyarat töltötték otthon, sokukat a családjuk a távolság miatt sem tudta rendszeresen látogatni. „Egy idő után világos lett, hogy nem is mehetünk vissza a falunkba, hiszen ott nem lett volna semmiféle munkahely számunkra” - emlékszik vissza Molnár Béla. Eközben azok, akik nem kerültek intézetbe, nagy küzdelmet vívtak azért is, hogy iskolába járjanak, tanulhassanak. Akadálymentesítésnek még híre-hamva sem volt, sok gyereket naponta vitték fel szüleik ölben az osztályterembe. A társadalmi integráció, az önálló életvitelhez szükséges fejlesztés a hetvenes években még gyerekcipőben járt. Az Állami Szociális Intézetben a hetvenes évek vége felé lett rendszeres gyógytorna, ahová a dolgozók iskolájából jöttek hetente háromszor tanárok, majd beszerveztek két vállalatot, ahol bedolgozóként lehetett dolgozni. Az intézet mozgássérült lakói választhattak: egy faipari szövetkezetnek csomagolnak, vagy adminisztratív előkészítői munkát végeznek.
Járványos gyermekbénulás Északkelet-Szíriában
A betegség orvosi utókezelése a Rózsadombon, a Heine-Medin Utókezelő Kórházban szinte a nulláról indult meg 1956 után. A Nagy Imre személyes utasítására létrehozott intézmény a forradalom egyik meghagyott vívmánya: a volt ÁVH épületekben a hatvanas években gyógytornán és lélegeztetésen alapuló kezeléseket és kisebb ortopédiai műtéti beavatkozásokat végeztek. Azt követően, hogy a társadalmi közfigyelem a tömeges fertőzések megszűnésével alábbhagyott, kevesen törődtek a betegekkel. Derera Mihály, a MEOSZ Heine-Medin szekciójának elnöke szerint leginkább az „aki életben maradt, törődjön magával” elv érvényesült, az egészségfenntartás egyedül a betegekre hárult. Amikor Budakeszin a Szívós Anna vezetésével zajló fejlesztést a hetvenes években egyik napról a másikra megszüntették, évtizedekig nem lehetett megfelelő állapotfenntartó és rehabilitációs kezeléshez jutni. Ma már az orvosképzésben is szinte csak történeti példaként esik szó a vírusos izomsorvadásos betegségről, ennek megfelelően nem is igazán ismerik a komplex tünetek kezelését. Pedig a kor előrehaladtával sokaknál súlyos állapotromlás következik be. A Post-Polio Szindróma izom- és ízületi fájdalommal, izomgyengeséggel, keringési rendellenességgel, görcsökkel és komoly fáradékonysággal jár. Sokan újabb életfunkció-kieséseket tapasztalnak az alvási zavaroktól a légzési nehézségekig, az öregedési folyamat pedig drámai gyorsasággal következik be. Ma már a legfiatalabb betegek is 55 év körüliek, a korábban járóképesek közül is egyre többen kényszerülnek kerekesszékbe. A szakrendelők többsége ma sincs felkészülve mozgássérültek fogadására. Többek közt a szemészetek és nőgyógyászatok a hiányzó infrastruktúra miatt nem tudnak mit kezdeni a kerekesszékes betegekkel. A tüdőszűrő állomások ugyanígy alkalmatlanok, így a nagy többség nem tud részt venni a kötelező szűréseken sem. Nincsenek olyan idősotthonok sem, ahol a Heine-Medin-eseket a speciális problémáikkal együtt fogadni tudnák, de nagy szükség lenne sokkal szélesebb körű célirányos mozgásterápiára, uszodai beemelőkre, akadálymentesített öltözőkre, komplett rehabilitációra és még vagy ezer dologra. Az egy hónapos kezelésekre másfél - két évig kell várni. Derera Mihály szerint a megfelelő kórházi ágyak és orvosok mellett a jobb gyógyászati segédeszköz-ellátás, utókezelés, és a speciális autóvásárlási támogatás jelentene nagy segítséget. A többségükben ma már nyugdíjaskorú Heine-Medin-esek nagy hányada anyagilag is nehéz helyzetben van. A parlamenti bizottságban többedszerre elbuktatott jobbikos egyéni képviselői javaslat a betegek anyagi kárpótlására azonban a Heine-Medin-esek szekciójának elnöke szerint jogi szempontból megalapozatlan. Az elmaradt utókezelésekre és az intézményrendszer hetvenes évekbeli leépítésére hivatkozó javaslat azért is problematikus, mert ugyanezen az elven sok más kórállapot elmulasztott gyógykezeléseiért is lehetne kárpótlást kérni. Az elbukott törvényjavaslatot ezért a Heine-Medin szekció sem kívánta támogatni. Azzal viszont Derera Mihály is teljesen egyetért, hogy a betegeknek komoly erkölcsi alapjuk van a komolyabb állami segítség elvárására. Ehelyett a megfelelő gesztusok is sokszor hiányoznak. A rokkantság kötelező felülvizsgálatát sok mozgássérült a rokkantnyugdíjasok elleni propagandának érezte. Szinte nincs olyan család, baráti társaság, ahol ne lenne legalább egyvalaki, aki valamilyen mentális betegséggel, idegrendszeri zavarral vagy függőséggel küzd.
Az Ápoló és a Gyógytornász Szerepe a Rehabilitációban
Az ápoló feladata az ápolási diagnosztika, általános nővéri teendők: kommunikáció, ápolás, étkezés- nyelési nehézségek leküzdése, diéta, gyógyszeradagolás, széklet és vizeletürítés rendezése (hólyagkondicionálás, székletlazítók- kúpok alkalmazása), decubitus elleni prevenció, a mindennapi élettevékenységek bizonyos részeinek kezdeti megtanítása. Ezek személyi higiéne - mosakodás, fésülködés, borotválkozás ismételt elsajátíttatása, ágytál,- kacsa,- szoba WC,- fürdőkád-zuhanyzó használatának megtanítása. Öltözködés, cipőfelvétel, gombok, zipzárak használatának begyakoroltatása, önálló étkezés újbóli elsajátítása.
A gyógytornász feladata mozgásállapot felmérése, a rehabilitációs tervben összeállított mozgásterápia - koordinált, ismételhető mozgások kialakítása, terhelhetőség fokozása, járás elsajátítása, az ízületi- és izomfunkció helyreállítása- fenntartása- megőrzése - az adott betegségeknek, módszertani levélben, terápiás-kezelési protokollokban rögzítetteknek megfelelően, figyelembe véve az egyéni sajátosságokat, beépítve a mindennapi élettevékenységhez szükséges mozdulatsorokat. Gerinc és ízület védelem elsajátítása (az izületek túlterhelésének, deformitásának és destrukciójának megelőzésében azáltal, hogy megtanítják a beteget ökonomikusan bánni ízületeivel.
A Pszichológus, Logopédus és Szociális Munkás Hozzájárulása
A pszichológus szakmai képesítésének és az osztályon mérvadó szemléletmódnak a figyelembevételével pszichodiagnosztikai és pszichoterápiás feladatokat lát el, különös tekintettel az amputáción átesett, csípőtáji törött, reumatikus kórképben szenvedő betegekre. Részletesen foglalkozik az orientáció, figyelem, memória, gondolkodás, figyelem stb. vizsgálatával, ehhez igazodva egyéni, ill. csoportos terápiákat vezet.
A logopédus feladata a beszéd és nyelvi zavarok diagnosztikája és kezelése, valamint a nyelés terápia. Közreműködik a kommunikációs zavarban, leggyakrabban beszédzavarban szenvedő betegek vizsgálatában, diagnosztizálásában és terápiájában.
A szociális munkás feladata a szociális helyzet felmérése, az otthoni környezet, munkahely stb. adaptációjának segítése, szociális gondoskodás biztosítása. Tájékoztatást és tanácsot ad a beteg számára elérhető szociális és anyagi támogatások, segélyek ügyében - leggyakrabban közgyógyellátási igazolvány kérelem, rendkívüli segélyek, leszázalékolással kapcsolatos kérelmek, fogyatékossági támogatás. Segítséget ad a beteg otthoni ápolásával, szociális intézeti (szociális otthon, hajléktalan szálló) elhelyezésével kapcsolatban. Biztosítja a kapcsolatot az egészségügyi alapellátással és az önkormányzat egészségügyi szakembereivel, szükség esetén a betegnek otthonra házi gondozást szakellátást szervez.
Ortopédiai Ellátás és Dietetikai Szolgálat
Az ortopéd műszerész feladata az ortézis, protézis ellátás. A Központi Dietetikai Szolgálat feladata a diéta beállítása, tápláltság javítása, diétás tanácsadás.
A Rehabilitált Betegek Gondozása és Támogatása
Az osztályon rehabilitált betegek gondozása kiemelt feladat. Az új betegek rehabilitálhatóságának eldöntése, állapottól függően fekvőintézeti vagy járóbeteg rehabilitációban történő ellátásának megszervezése, betegek segédeszközökkel történő ellátása, szociális ügyintézés lebonyolítása (fogyatékossági támogatás, rokkantosítás, közgyógyellátás, stb.), kúrakezelés előtti szakvizsgálat. A kúra kezelés 6 havonta ismételhető. Osztályunkon rehabilitált betegeink számára szervezzük meg minden hónap utolsó keddjén a Stroke klubot a KÖSZI-ben. A klubnapokon előadások várják a résztvevőket, melyeken közismert emberek is vettek már részt. Meghívásra kerültek kórházunk orvosai, dietetikusai is, akik a stroke témakörben tartottak előadást az érdeklődőknek.
A Budai Gyermekkórház Intézményi Fejlődése és Szerepe a Gyermekgyógyászatban
A Budai Gyermekkórház története a Heine-Medin Utókezelő Kórház megalapításával kezdődött az 1950-es években, a gyermekparalízis járványok okozta megbetegedések utógondozásának szükségességére reagálva. Az intézmény a Rózsadombon, az ÁVH tulajdonában lévő épületek átalakításával jött létre, Dr. Lukács László vezetésével. Kezdetben 226 ággyal működött, főként gyógytornára, lélegeztetésre és ortopédiai műtétekre koncentrálva. A Salk és Sabin oltások bevezetésével a poliomyelitis járványszerű megjelenése megszűnt, így az intézmény profilja változott. 1964-ben Budai Területi Gyermekkórház néven szakosított gyermekkórházzá alakult, 242 ággyal, gyermekgyógyászati, ortopédiai, gégészeti és légzésrehabilitációs osztályokkal. Az igazgatói poszton Dr. Cziglány Flóris, majd Dr. Vig Gyula, végül Prof. Dr. Péter Ferenc követték egymást, irányításuk alatt az intézmény folyamatosan fejlődött. Az 1970-es években pszichiátriai osztály létesült, majd 1980-ra a kórházban a gyermekgyógyászati szubspecialitások szinte teljes palettája képviseltetve volt. 1977-től Budai Gyermekkórház-Rendelőintézet néven működött. A nyolcvanas évek közepétől a kórház feladata lett az újszülöttkori veleszületett anyagcsere- és hypothyreosis szűrés megszervezése és végzése. A földrajzilag elszórtan működő hét épület funkcióinak tömörítése egy központi telephelyre 1998-ban valósult meg, egy új pavilon felépítésével, amelyben helyet kapott többek között a Csecsemő- és Gyermekosztály, a Központi Laboratórium és a PKU-szűrő központ. A Budai Gyermekkórház több mint ötven éves működése alatt közel száz gyermek-szakorvost képzett, oktató kórházként részt vesz a medikusok és szakorvosok képzésében. A gyermekparalízis legyőzése nagy sikertörténet, de a betegség utóhatásaival küzdő betegek ellátása továbbra is kiemelt feladat. A kórház ma is fontos szerepet tölt be a gyermekegészségügyi ellátásban, és tervezi egy egységes Budai Gyermekegészségügyi Centrum létrehozását.