A nyolcvanas évek végének New Yorkja, a gyors meggazdagodás és a látszatvilág hajkurászása - ezek a koktélos film kulcsfogalmai. A Recorder magazin tizennegyedik számának italdiszkó fókusztémájához a tökéletes film a Koktél. De vajon miért vált ekkora kasszasiker 1988-ban, és milyen örökséget hagyott maga után? Hirtelen nem tudok mondani olyan filmet, ami rosszabbul öregedett volna, mint a Koktél. Az egészet annyira mélyen bevonta a nyolcvanas évek végének materialista yuppie hangulata, hogy semmilyen más évben nem lehetett volna belőle ekkora kasszasiker, mint 1988-ban. A film, bár imádnivaló, nem jó film. De ez senkit sem zavart a bemutató idején: 20 millió dollárból forgatták, világszerte pedig több mint 170 milliót hozott.
A Nyolcvanas Évek Hangulata és a Yuppie-kultúra
A film nem titkoltan a nyolcvanas évek Amerikájának túlfűtött, szorongó hétköznapjait idézi meg. New York belvárosában mindenkit szétstresszel a pénz és a siker hajszolása, mint egyetlen valamirevaló életcél. Ez a gondolatmenet azonban átformálható szép, romantikus felhangú mesékké arról, hogyan lehet mindebből kitörni, és hová vezethet, ha nem tudunk megszabadulni a kreált társadalmi elvárásoknak való megfelelés és a meggazdagodás kényszerétől. A Koktél nem etalon ezen a téren, de átélhető alkotás, amit Tom Cruise nagyon ügyesen tesz személyessé. Ebben sokat segít az ő kortalansága: a filmben mindenki tipikus nyolcvanas évekbeli figurának tűnik, olyan műanyag karakternek, akikről ma már alig hisszük el, hogy léteztek. Különösen igaz ez a nőkre, és igaz lenne Cruise-ra is, ha ekkor és itt véget ért volna a karrierje. Szerencsére ez nem így történt, és emiatt a Koktél úgy merít minket a lehető legmélyebbre a nyolcvanas évek feelingben, hogy egy pillanatra sem tűnik nosztalgikusnak.
A filmben a "szépfiús bűvereje" már egészen fiatalkorában is evidencia volt, hogy Tom Cruise nem csak szépfiú. Nálunk például az ifjú Mel Gibsonnal szerepelt anno egy polcon, nagyon-nagyon közel egymáshoz, hogy aztán valamikor a kilencvenes évek elején felül is kerekedjen rajta. Szóval jó dolog, hogy Cruise itt volt nekünk az elmúlt harminc évben, és erre talán egyre többen jöttek rá még az olyan félresikerült produkciói után is, mint a Múmia, vagy a Collateral. A Koktél momentán ugye klasszikus, sokak szerint klasszikusan rossz film, de van valamiféle kultusza is. Én sosem voltam igazán a híve, tipikusan olyan mozinak tartottam a Top Gunnal együtt, ami Cruise sztereotipikusan gyengébb oldalát hangsúlyozza ki. Most valahogy mégis kellemes szórakozásnak bizonyult.
Brian Flanagan Útja a Pénz Haja
A fiatal Brian Flanagan (Tom Cruise) épp most szerelt le a seregtől, és rögtön New York felé veszi az irányt a gyors meggazdagodást hajszolva. Egy nagyon nyolcvanas évekbeli, ma már enyhén megmosolyogtató jelenetsor végén azonban rá kell jönnie, hogy az üzleti életben való elhelyezkedéshez a magabiztos fellépésen, igyekezeten és megnyerő mosolyon kívül nem ártana egy közgazdasági diploma sem. Valamiből azonban még Tom Cruise-nak is élnie kell, ezért amíg nappal az iskolapadot koptatja, éjjel beáll kisegítőnek egy bárba, ahol mentorra lel a saját bölcsességeit nagy kedvvel osztogató Doug Coughlin (Bryan Brown) személyében.
Cruise és Brown igencsak működőképes párosnak bizonyul, és a kocsma bár hangulat is egész jól átjön hőseink flair bartenderködése alatt. Tudjátok, amikor az üvegekkel és shakerekkel zsonglőrködnek a pultosok. A forgatókönyvet pedig azért lehet dicsérni, mert egy új helyszín vagy új karakter, illetve fordulat bedobásával mindig tovább lendíti a filmet a közelgő holtpontról és fenntartja érdeklődésünket hősünk sorsa iránt. Mondjuk a Jamaikában rejlő lehetőségeket nem sikerül teljes mértékben kihasználni, továbbá a tengerparton lovaglás a legalja giccs kategória méltán kiérdemelt zászlóshajója, és mint legtöbbször, itt is tök fölösleges. Az viszont újabb megsüvegelendő húzás, hogy egy másik hasonló kaliberű klisét nagyon ügyesen kezelve rendezőnk nem hagyja, hogy az káros mértékben rátelepedjen a mozira, és kiretusálja az osztályfőnök füzetében eddig oly szorgosan összegyűjtött pirospontokat.
Cruise-t szarul játszani én még nem láttam, most is teljesen korrekt alakítást nyújt, néhány kiemelkedő pillanattal. Brown szintén dícséretet érdemel, az öreg róka karakterét mintha ráöntötték volna. A többiek pedig az elégséges szintű hátteret biztosítják két főszereplőnknek. Koktélok, bulik, csajok, nagybetűs Amerikai Álom kipipálva, az eredmény egy feelgood és könnyed bő másfél óra, tolerálható hibákkal.
Zene, Amiért Bateman Rajongott Volna
A Koktél zenéje pedig pont olyan, amiért Patrick Bateman rajongott az Amerikai pszichóban: felületes, érzelemmentes, arckaparóan rossz. Kevés filmzene dicsekedhet azzal, hogy a világ legrosszabbjának tartott dalai közül nem csak egy, hanem rögtön kettő is szerepel rajta, pluszban a korszak legjobban gyűlölt előadóival. Ha a Don’t Worry Be Happy egy ember lenne a budapesti utcákon, akkor gondolkodás nélkül megverném egy rozsdás csővel. John Cougar Mellencamp annyira ciki, hogy nem is tudok róla mit mondani. A Jefferson Airplane-ből mutálódott és legyaluzott Starship meg akkor is az egyik legrosszabb dolog a zenetörténelemben, ha nem éppen a We Built This City-t játsszák. Amikor a Koktél sztorija átkerül Jamaicába (az üzletet tanuló egyetemi diák rájön, hogy tehetséges koktélkeverő), a reggae lehető legrosszabb, műanyag változatát halljuk mindenhol.
Nem tudom eldönteni. Amikor leültem nézni a Koktélt, tisztában voltam vele, hogy szörnyű dolognak teszem ki magam, de amikor megszólalt a Beach Boys - nézzünk vele szembe - egyik legismertebb száma, képtelen voltam neki ellenállni és elkezdtem hangosan énekelni. A barátnőm csatlakozott. Mindegyikünk tudta a szövegét. Ez persze nem jelent semmit, a Don’t Worry Be Happy szövegét is tudom fejből, ám Pithagorasz tétele néha nem jut eszembe.
A Koktél magyar verziója minden szempontból verhetetlen, akár a Filmslágerek leghallgathatóbb dalát keressük, akár ironikusan közelítünk a műhöz, és az alkotók szándékától függetlenül viccesnek találjuk az adaptációt. Mert ugyan az eredeti Beach Boys szerzemény szövege sem éppen tengermély, a magyar szöveget viszont olyan szélsőségesen bárgyú és teljesen értelmetlen sorok színezik, mint hogy „A tenger és az ég / Önmagától (!) tiszta kék”, nem beszélve a refrénbe csempészett - „És arra van Kuba, / Már nem »igyi szudá«!” - vasfüggönyön inneni hangulatról (más kérdés, hogy valószínűleg élő ember nem tudta kivenni, mit is énekelnek ebben a részben).
A Szexizmus és Az Amerikai Álom Kérdései
A Koktél időnként a szexizmus és a „mindent legyőző szerelem” amerikai mítoszának problémás aspektusait is felveti. A filmben a főhősök világképét alapvetően meghatározza a sejtszinten beépült szexizmus. Cseppet sem menti őket, hogy Jordan kivételével a szembejövő nők sem sokkal jobbak náluk, bár az egyikük, Coral mondjuk eleve nem is tűnik normálisnak (ő azért csalja meg Briant, mert a fiú „nem tudta befogni a száját a szexuális életükről”). Coughlin olyan sokszor mondja el különböző jelenetekben, hogy mindenre ő tanította Briant, hogy egy idő után már mi kezdjük magunkat kínosan érezni tőle, ám azt meg kell hagyni, hogy az utolsó lecke, azaz Coral elcsábítása valóban hatásosra sikerül. „Hogyan érezhetnél bármit egy kefélőgép iránt, aki első szóra hanyatt dobja magát?” - teszi fel a költői kérdést a mentor csúnyán megalázott tanítványának, más kérdés, hogy ez voltaképpen a film összes női szereplőjéről elmondható lenne.
Maga Brian Flanagan is gyakran megkérdőjelezhető döntéseket hoz, például lefekszik az első arra járó gazdag turistával, miután épp szárba szökkent a szerelme Jordannel, mert megijedt. Később Flanagan az agresszíven szexista férfiak vehemenciájával magyarázza Jordannek, hogy „ha egy férfit megsértenek, arra felelni kell”, bár arra az ötödik újranézésnél sem jöttem rá, hogy a Coughlinnak adott választ miért Bonnie bugyijában kereste.
A film a népmesei sémákhoz is kapcsolódik, különösen ami Jordan családi fészkét illeti. A Park Avenue-i kulisszák között is tökéletesen hozzák a népmesék archetípusait a gőgös arisztokratával és a semmiből jött szegénylegénnyel, aki végül a személyzeten is átverekedve magát megszerzi a királylányt magának. A vázolt népmesei séma alaptulajdonságai üzembiztosan felvonultatják a szereplők.
A Szinkron és a Színészek Öröksége
A magyar nézők számára Kautzky Armand hangja összeforrott Pierce Brosnannel és a James Bond-filmekkel - előfordult már, hogy egyes beszélgetős tévéműsorokban és reklámokban maga Kautzky is afféle „magyar James Bondként” exponálta magát. Ám 25 évesen még Tom Cruise-t szinkronizálta, sokkal kölykösebb hangon. Igaz, a hanghordozásában rejlő magabiztos csibészség már az ifjú Brian Flanagannél is jól jött, James Bond esetében pedig még inkább hasznát vette a színész.
Tom Cruise sikerfilmjét 30 éve ezen a napon mutatták be Magyarországon, és mi a mai napig ebből mixeljük, amink van. Brian szerepével 1988-ban Tom Cruise 100%-osan ismertté vált és ez elősegített a színészt olyan további filmekhez, mint az Esőember, a Túl az Óperancián, Egy becsületlbeli ügy, A cég, Interjú a vámpírral. 1996-ban elvállalta a Mission: Impossible film első részét, amit azóta 6 rész követett. Bár Tom Cruise karrierjét a Top Gun indította be, pont ennek a filmnek a folytatását nem tudták bemutatni a koronavírus-járvány miatti. Tom Cruise tehát egyáltalán nem állt meg az elmúlt 30 év alatt, filmjei viszonylag sikeresek, de magánéletével többet foglalkozott a sajtó, hiszen Cruise háromszor házasodott meg. Első felesége Mimi Rogers színésznő volt. Cruise még a Mimi Rogerses időkben ismerkedett meg a szcientológiával, állítólag ezért is ment tönkre a Nicole Kidman-nal közös házassága is.
Tom Cruise társa a Koktél című filmben, a Tövismadarakból is ismert Bryan Brown volt. A színész jelenleg 73 éves és Ausztráliában él. A Koktél után olyan filmekben tűnt fel kisebb szerepekben, mint a Gorillák a ködben, Ausztrália, Derült égből Polly, Kockázat. Az utóbbi években szinte csak tévésorozatokban vállal epizódszerepeket, amiket főleg külföldön mutattak be. Itthon A férjem védelmében című sorozatból lehet még ismerős. Az ausztrál születésű sztár nem költözött Hollywoodba, hanem visszatér a kenguruk földjére, és itt alapított családot. 1983-ban egy forgatáson megismerte feleségét (Rachel Ward), majd egy tenyérjós azt jósolta nekik, hogy három gyerekük lesz. Bryan Brownról szólva, szerintem ő egy remek színész, aki érthetetlen módon elkallódott, elesett a valamirevaló szerepektől - itt egészen rendben van az alakítása, de mivel az egész mozi Cruise-on áll vagy bukik, talán nem kap elegendő képernyőidőt. Nem volt vele nagy gondom, jól esett megnézni. Szebben öregedett, mint a Top Gun, talán a főhős színészként is többet mutathatott magából.
Tom Cruise szerelmét a helyes szőke Jordant alakította Elisabeth Shue, aki a film után roppant keresett lett. Szerepelt a Vissza jövőbe második és harmadik részében, a Fogd a nőt és fuss! című filmben, majd a karrierje megtorpant. Bár a filmes listáján szerepel jó pár alkotás, de egyik sem kiemelkedő, és egyik sem lett kasszasiker. Elisabeth karrierjét az is befolyásolta, hogy jó pár ígéretes szerepről csúszott le a terhességei alatt. Szerepelhetett volna a Micsoda nő-ben, de végül Julia Roberts kapta meg a szerepet. Lecsúszott a 23-as szám című thriller főszerepéről, amiben Jim Carrey kapta a másik főszerepet. Talán ez az oka, hogy inkább a tévés sorozatok világában találta magát. Több évadon keresztül játszott a CSI: Helyszínelőkben, és A fiúk című szuperhősös sorozatban is.
Koktél - részlet
A Film Adaptációként és a Filozófia Szálai
Érezhető azért, hogy a Koktél nem egy kizárólag romkomos klisékből összedobott limonádé, hanem egy irodalmi alkotás adaptációja, Heywood Gould a saját regényét dolgozta át forgatókönyvvé. - veti oda Jordan Briannak, aki éppen a Canossát járni kereste fel a lányt, miután csúnyán megcsalta. Pedig hát dehogynem hat. Bár ez az a pont a filmben, amikor a szerelmesek a legtávolabb vannak egymástól - csupán pillanatok választanak el attól, hogy Tom Cruise ikonikus frizuráján landoljon a tejszínes csirke -, mégis érezni lehet, hogy a műfaji szabályoknak megfelelően máris megnyugtató bizonyossággal csónakázunk az egyelőre messzi, ám kétségtelenül boldog végkifejlet felé.
A megfelelő pillanatban magabiztosan bedobott harmadosztályú szentenciákhoz a főszereplőnek és kocsmáros bácsikájának is vitathatatlan tehetsége van, a műfaj legnagyobb királya azonban Douglas Coughlin, a filozófus bármixer, vagy ahogy magát definiálja, „logikai negativista”. Mondanivalójánál sokkal meggyőzőbb a kikezdhetetlen önbizalomtól telt előadásmód, hiszen eleve mekkora arc kell ahhoz, hogy valaki saját magáról elnevezett törvényeket alkosson, és rögtön a bemutatkozás után azokkal traktáljon más embereket.
Coughlin öngyilkossága a valaha volt legindokolatlanabb öngyilkosság az egyetemes filmtörténetben. Az egyetlen kézzelfogható magyarázat rá mindössze annyi, hogy a csilivili szórakozóhelye pénzügyi válságba sodorta, de hát mivel részben éppen azért vette el a feleségét, mert a családjáé fél Manhattan, valószínűleg emiatt még nem kellene koldusbotra jutnia. Látszólag szereti is az asszonyt, és nem tudja vagy nem érdekli, mekkora ribanc, ráadásul éppen akkor tért vissza az életébe a legjobb barátja, akibe szintén kapaszkodhatna. Kedélyes búcsúlevele csak még értelmetlenebbé teszi az öngyilkosságát, jó karban lévő negyvenesként olyanokat ír benne, hogy már „megcsapta a halál szele”, meg „tudja, mikor telik be a pohár”, mintha egy fájdalmas és gyógyíthatatlan betegségben szenvedő aggastyán panaszait hallanánk.
A Koktél mint Kultúrkör Kérdései
A film egyik legaktuálisabb aspektusa az egészséges életmód parodisztikus ábrázolása. Nem leszek középiskolai tanár, de ha az lennék, a Koktélból adnám fel a leckét a diákoknak. Mármint nem azt, hogy nézzék meg a Koktélt - bár az sem volna haszontalan -, hanem a feladatot, amit Brian is megkap: meg kell írnia a saját nekrológját. Ez persze az önmegvalósításról és a self-made manről szőtt amerikai mítosz leghatékonyabb továbbörökítése: hogyan emlékezzen rád a balga emberiség, amely nem vette észre időben kétségbevonhatatlan zsenialitásodat?
A film a "Külön világban léteztek / A fiú a mélyből érkezett (…) / A lány egy öntelt világból / Hol gyűlölt szó a Rock n Roll / Hol pénz és érdek szabja meg / Mit tehetsz és hol a helyed” - énekli az Ossian örökzöld Szenvedély című dalában. Hasonlóan egyszerű ecsetvonásokkal ábrázolja ugyanezt a Koktél is, különösen, ami Jordan családi fészkét illeti, a Park Avenue-i kulisszák között is tökéletesen hozva a népmesék archetípusait a gőgös arisztokratával és a semmiből jött szegénylegénnyel, aki végül a személyzeten is átverekedve magát megszerzi a királylányt magának.
Minden alkalommal, amikor Parragh László odanyilatkozik, hogy szakképzett munkásokra van szükség, nem diplomásokra, a fejemben elindul a Koktél álláskeresős jelenete, amit szeretnék is egyszer levetíteni a Kereskedelmi- és Iparkamara elnökének. Noha Brian Flanagan bármit elvállalna és gyorsan tanul, mégis ugyanazokkal a szólamokkal utasítják el a Wall Streeten és a Madison Avenue-n is: „diplomája van?”, „előbb tanuljon tovább”, „a szakmai önéletrajza egyenlő a nullával”, „nálunk a képzettség számít”. Nem csoda, hogy a mindenhonnan elhajtott Flanagan kikészül.
A Koktél tehát az „igaz szerelem minden legyőz” népmesei történetének vodkával és narancslével felütött verziója. Csakhogy érdemes Jordan szemszögéből is megvizsgálni a cselekményt, márpedig úgy a műfaj inkább tragédiának tűnik. A talpraesett lányt nem kényezteti el a gazdagsága, biztonságos családi háttere ellenére is munkát vállal, eközben festőművészként próbálja megvalósítani önmagát. Ekkor elköveti azt a hibát, hogy lefekszik Brian Flanagannel, a mihaszna mixerfiúval, akitől rögtön teherbe is esik. A történet vége: apja kitagadja, ő pedig ikrekkel megáldva azzal töltheti az életét, hogy üvöltöző férfiak között üldögél egy nikotinsárga falú kocsmában. Utoljára Brian nagybátyja mellett láthatjuk őt, aki ránézésre is nagyon büdösnek tűnik.