Az "ir vörös sor" helyesírása: Navigálás a magyar helyesírás útvesztőiben

Az írás és a helyesírás alapvető fontosságú kommunikációs eszközeink. Az írás a közlendőink rögzítése látható jelekkel, míg a helyesírás valamely nyelv írásának közmegállapodáson alapuló és közérdekből szabályozott eljárásmódja, illetőleg az ezt tükröző, rögzítő és irányító szabályrendszer. A magyar helyesírás, mint minden nyelv helyesírása, tükrözi a nyelv rendszerét, segítve a közölnivalók pontos kifejezését és gyors felfogását.

A magyar helyesírás alapelvei és jellegzetességei

A magyar nyelv írásmódja számos sajátossággal bír, melyek mélyen gyökereznek a nyelv hangrendszerében és morfológiájában. A szóalakokban általában ragaszkodunk a szóelemek feltüntetéséhez, ami segíti a szavak szerkezetének megértését. Az írásmód érzékelteti a tulajdonnevek különféle fajtáit, megkülönböztetve például a személyneveket a földrajzi nevektől. A különírás és az egybeírás révén megkülönböztetjük egymástól a szókapcsolatokat és az összetételeket, az összetett szavak elválasztásakor pedig tekintettel vagyunk a szóhatárokra. Ez a rendszerszemlélet hozzásegít a közölnivalók pontos kifejezéséhez és gyors felfogásához.

A betűk világa: Magánhangzók és mássalhangzók írása

Nyelvünk hangjainak, pontosabban hangtípusainak, azaz fonémáinak, írott vagy nyomtatott jeleit betűknek nevezzük. Mind kézírásban, mind nyomtatásban léteznek kisbetűink (pl. a, ő, c, r, gy, zs, dzs) és nagybetűink (pl. A, Ő, C, R, Gy, Zs, Dzs).

A magánhangzók írása

A hosszú magánhangzókat jelölő hét betűre (á, é, í, ó, ú, ő, ű) egy vagy két vonást teszünk, így különböztetve meg őket a rövidektől: játék, lódít, húr, hős, űr. Fontos kiemelni, hogy a magánhangzókat jelölő nagybetűkre mind kézírásban, mind nyomtatásban ugyanúgy fel kell tenni az ékezeteket, mint a kisbetűkre: Ökrös, Ürményi, Ázsia, Óbuda, Őze. Kivételt képez a rövid "i" nagybetűs alakja, amelyen nincs pont: Ilona, Izland. A hosszú nagy "Í"-re azonban ki kell tenni az ékezetet: Írország, Új Írás.

Stilisztikai okokból, a szokatlanul hosszú ejtés érzékeltetésére, a magánhangzót jelölő betűket halmozhatjuk is: Één? Góóól! Neeem.

A mássalhangzók írása

A mássalhangzókat jelölő betűk közül tizenhét egyjegyű (b, c, d, f, g, h, j, k, l, m, n, p, r, s, t, v, z), mint például a pálma, fejtegetés, kér szavakban.

A mássalhangzók hosszúságát betűkettőzéssel jelöljük. Az egyjegyűeket kétszer írjuk le: bb, cc, dd, ff, gg, hh, jj, kk, ll, mm, nn, pp, rr, ss, tt, vv, zz (pl. add, aggot, kellett). A többjegyűeket csak az összetett szavak határán kettőzzük teljesen, mint a jegygyűrű, fénynyaláb, díszszemle esetében. Egyéb helyzetekben egyszerűsítve kettőzzük őket, vagyis csak első jegyüket írjuk kétszer: ccs, ddz, ddzs, ggy, lly, nny, ssz, tty, zzs (pl. loccsan, eddzük, asszonnyal). Elválasztáskor azonban ezeket a szavakat az eredeti jegyek szerint bontjuk: locs-csan, edz-dzük, asz-szony-nyal.

A többjegyű betűknek csak az első jegyét írjuk nagybetűvel: Csoma, Dzsingisz, Szolnok, Zsolt. Ugyanígy járunk el a Ssz! indulatszó vagy a Nyár van. mondat esetén. A csupa nagybetűkben írt betűszókban a többjegyű betűk minden jegyét naggyal írjuk: KISZ, CSKP, GYSEV. Hasonlóképpen járunk el akkor is, ha bármely szót vagy akár hosszabb szöveget végig nagybetűvel írunk: CSOMAGMEGŐRZŐ; TILOS A DOHÁNYZÁS.

Stilisztikai célból, a szokatlanul hosszú ejtés érzékeltetésére, a mássalhangzót jelölő betűket többszörözhetjük is: Nnem! Terringettét! Psszt!

Az ábécé és a betűrendbe sorolás

Az ábécé a betűk meghatározott felsorolási rendje. A magyar nagybetűk sorrendje a következő: A, Á, B, C, Cs, D, Dz, Dzs, E, É, F, G, Gy, H, I, Í, J, K, L, Ly, M, N, Ny, O, Ó, Ö, Ő, P, R, S, Sz, T, Ty, U, Ú, Ü, Ű, V, Z, Zs.

A magyar írásgyakorlatban is gyakran előforduló q, w, x, y betűket a következőképpen soroljuk be ábécénkbe: … p, q, r … v, w, x, y, z, zs. A "ch" kapcsolatot a betűrendbe sorolás szempontjából (bármely hangértékben áll is) c + h kapcsolatnak tekintjük.

Régi, ma már egyébként nem használatos magyar betűkkel családneveinkben találkozunk. Az ilyen régi betűket tartalmazó nevek betűrendi besorolásának módjáról a 15. pont szól. Az idegen betűket és betűkapcsolatokat tartalmazó tulajdonnevek és egyéb szavak betűrendi besorolásának elveit szintén a 15. pont tartalmazza.

A betűrendbe sorolás az az eljárás, amellyel a szavakat - általában a magyar ábécé alapján - sorrendbe szedjük. Az egységes módon való elrendezés teszi lehetővé, hogy a szavak rengetegében tájékozódni lehessen.

Az egyjegyű betűt teljesen elkülönítjük az azonos írásjeggyel kezdődő, de külön mássalhangzót jelölő kétjegyű (vagy háromjegyű) betűtől. A szavakat a szó belsejében és a szó végén levő betűk tekintetében a következőképpen szedjük betűrendbe: az egyjegyű betű (miként a szó elején is) teljesen elkülönül az azonos elemmel kezdődő, de külön mássalhangzót jelölő kétjegyű (vagy háromjegyű) betűtől, tehát az egyjegyű mindig megelőzi az utóbbiakat. Az egyjegyű betűk sorrendjében a kettőzött betűk első és második írásjegye külön-külön betűnek számít (vagyis: bb = b + b; rr = r + r; stb.). A többjegyű betűk kettőzött változatait sohasem az egyszerűsített alakok szerint soroljuk be a betűrendbe, hanem a megkettőzött betűt mindig két külön betűre bontjuk, s így soroljuk a szót a megfelelő helyre.

A magánhangzók rövid és hosszú változatát jelölő betűk (a - á, e - é, i - í, o - ó, ö - ő, u - ú, ü - ű) a kialakult szokás szerint mind a szavak elején, mind pedig a szavak belsejében azonos értékűnek számítanak a betűrendbe sorolás szempontjából.

A különírt elemekből álló szókapcsolatokat és az egybeírt vagy kötőjellel kapcsolt összetételeket minden tekintetben olyan szabályok szerint soroljuk betűrendbe, mint az egyszerű szavakat. A szóhatárokat tehát nem vesszük figyelembe.

Különleges célt szolgáló névsorokban, tárgymutatókban, kartotékokban stb. a több szóból álló egységeket vagy az egész kapcsolatot, vagy csak az első elemet szokás besorolni, ahogyan a könnyebben kezelhetőség érdeke vagy egyéb szempont kívánja. A könyvtárügy és a szakirodalmi tájékoztatás (dokumentáció) területén követendő eljárást szabvány írja elő (MSZ 3401).

A régies írású magyar családnevekben levő kétjegyű betűket elemeikre bontva soroljuk be (ew = e + w; ch = c + h; cz = c + z; stb.). Az idegen ábécékben használt kapcsolatokat szintén külön betűk egymásutánjának tekintjük (ch = c + h; oe = o + e; sch = s + c + h; stb.). Az idegen betűk közül azok, amelyek valamelyik magyar betűtől csak mellékjelükben különböznek, az ábécébe soroláskor nem tekintendők önálló betűknek. Az idegen mellékjelet csak akkor vesszük figyelembe, ha az idegen mellékjeles betűt tartalmazó szó betűinek sorában nincs más különbség.

Az olyan sajátos célú munkák (lexikonok, enciklopédiák, atlaszok és térképek névmutatói stb.), amelyekben magyar és idegen nyelvű szóanyag erősen keveredik egymással, rendszerint az úgynevezett általános latin betűs ábécét követik: a, b, c, d, e, f, g, h, i, j, k, l, m, n, o, p, q, r, s, t, u, v, w, x, y, z. Az ilyenfajta munkák szavainak betűrendbe sorolása bonyolult feladat. A követendő eljárást a könyvtárügy és a szakirodalmi tájékoztatás (dokumentáció) területén szabvány (MSZ 3401) írja elő, illetőleg belső szakmai útmutatók szabályozzák.

Az "ir vörös sor" helyesírásának mélyebb megközelítése

A magyar helyesírás alapelvei közé tartozik a kiejtés szerinti írás elve, amely azt jelenti, hogy a szóelemek (szótövek, képzők, jelek, ragok) írásformáját köznyelvi kiejtésük szerint rögzítjük: láz, fény, ír, véd, tíz, húsz; -s, -talan, -telen, -va, -ve; -bb, -t, -j; -n, -tól, -től, -kor; stb. Legnagyobb részük ezt az írásformáját tartja meg akkor is, ha több szóelemből álló szóalakokba kerül. Szavaink legnagyobb részének csak egyetlen, az általános köznyelvi kiejtést tükröző írott formája van. Néhány szócsoport azonban - a nyelvhasználatbeli váltakozás vagy ingadozás miatt - bizonytalanságokra ad okot.

Az i, u, ü és az í, ú, ű

Szavaink többségében az i, u, ü az egész magyar nyelvterületen rövid: igaz, fizet; ugat, fut; ürge, füst; stb. Bár sok szóban ingadozik a kiejtés, helyesírásunkban már általában kialakult, hogy mely esetekben írunk i, u, ü-t, illetőleg í, ú, ű-t.

Egyes szavaknak minden alakjában hosszú a szókezdő, illetőleg a szóbelseji í, ú, ű: íz, ízes, íznek; szín, színes, színez; szív, szíves, szívből; hús, húsok, húsból; súly, súlyos, súlya; új, újság, újra, újabb; gyűjt, gyűjtemény, gyűjtjük; hűs, hűsít, hűsek; tű, tűk, tűvel; stb.

A szavak végén legtöbbször rövid i van: kocsi, kifli, bácsi, néni, kicsi, nini; Peti, Mari; stb. - Van azonban néhány hosszú í-re végződő szavunk is: sí, zrí, nyí, rí, csicsí, gyí, kikirikí stb.

Vannak azonban olyan főneveink is, amelyeknek a végén az u, ü rövid: adu, alku, áru, bábu, batyu, daru, falu, gyalu, hamu, hindu, kapu, lapu, saru, satu, szaru, zsalu; bürü, eskü, menü, revü, ürü; stb. Rövid u-val írjuk a becézett alakokat is: anyu, apu; Icu; stb.

A melléknevek végén mindig hosszú ú, ű van: domború, homorú, hosszú, savanyú, szomorú; gömbölyű, gyönyörű, könnyű, nagyszerű, szörnyű; stb.

Alakváltozatok és tőváltozatok

Vannak olyan szavaink, amelyek a köznyelvben kétféle alakban használatosak. Az alakváltozatok legtöbbször nem azonos értékűek. A "hova" és a "hová", a "lenn" és a "lent" stb. korlátozás nélkül egymás helyébe léphet. A "lány", "rá" stb. általános használatú, a "leány", "reá" stb. választékos hangulatú. A "csepp" és a "csöpp", a "csend" és a "csönd" stb. önálló szóként egymással váltogatható, de néhány összetett szavunk csak egy változatban szokásos: cseppkő, cseppfertőzés, csendháborítás stb.

Az igék és a névszók bizonyos csoportjai egyes toldalékok előtt megtartják, más toldalékok előtt megváltoztatják alapformájukat.

Hosszú í, ú, ú hangot tartalmazó szavaink két csoportra oszlanak. Számos szó a toldalékos alakok többségében is megőrzi a tőbeli magánhangzó hosszúságát, s csak néhány származékban váltja rövidre: zsír, zsírt, zsíros, de: zsiradék; húsz, húszat, húszas, de: huszadik, huszad, huszon-; tíz, tízen, tízes, de: tized, tizen-; ír, írok, írás, írat (ige); de: irat (főnév), iroda, irodalom; bújik, bújjon, bújócska, bújtat; de: bujkál, bujdosó.

Vannak viszont szabályos í - i, ú - u, ű - ü váltakozást mutató főnevek. Írásukat megkönnyíti a "nyár - nyarat", "kéz - kezet" típusú szavakkal való összehasonlításuk: általában ugyanazon toldalékok előtt vált rövidre az í, ú, ű, mint a "nyár" vagy a "kéz" magánhangzója. Például: tűz, tűzben, tűzre, tűzi, de: tüzet, tüzek, tüzes, tüzünk.

A közkeletű idegen szavak jelentős részében egyes idegen eredetű képzők előtt a tőbelseji hosszú magánhangzó rövidre változik: szláv - szlavista, szlavisztika; szociális - szocialista, szocializmus; hérosz - heroikus, heroizmus; hipnózis - hipnotikus, hipnotizál, hipnotizmus; szuverén - szuverenitás; irónia - ironikus, ironizál; stb. Ez a szabályszerűség a továbbképzésben is érvényesül: kolléga - kollegiális - kollegialitás stb. De: akadémia, - akadémikus, akadémizmus, akadémista; stb.

A szóvégi "a" és "e" csak néhány toldalék előtt marad rövid, a legtöbb toldalék előtt "á"-ra, illetőleg "é"-re változik: apa, apai, de apát, apátlan; lencse, lencseféle, de: lencsét, lencsével, lencsék; Hasonlóképpen: Tompa, de: Tompát, Tompával; Ráckeve, ráckevei, de: Ráckevén, Ráckevéig; stb. A szabály nem vonatkozik azonban a betűszókra: MTA, az MTA-t, az MTA-nak; ELTE, az ELTE-re; stb.

A "borjúk - borjak", "borjút - borjat", "varjúk - varjak", "zászlója - zászlaja", "erdője - erdeje" stb. ma is élő kettős alakok, bár az "a", "e" váltóhangú változatok jobbára választékosabbak és ritkábbak. Ugyanígy egyes "v" tövű névszóknak mind magánhangzós, mind pedig "v" hangzós tövéből létrejöhet (főképp összetételekben) azonos toldalékolású forma, például: lét - levet, szók - szavak, faluk - falvak, tetűk - tetvek; (halas)tót - (halas)tavat; stb.

A ború, bosszú, csepű, derű, fésű, hegedű, köpű, köszörű szó végén levő hosszú ú-val, ill. ű-vel szemben az -l képzős formában rövid u, ill. ü van: borul, bosszul, csepül, derül, fésül, hegedül, köpül, köszörül.

A "metsz", a "látszik" és a "tetszik" ige felszólító módú alakjait - a kétféle kiejtés miatt - vagy "tssz", vagy "ss" betűkapcsolattal írjuk: metssze és messe, látsszék és lássék, tetsszem és tessem stb. A szavakhoz járuló toldalékoknak - a köznyelvi kiejtésben élő ingadozások ellenére - általában megvan az irodalmi nyelvben kikristályosodott, egyöntetű formájuk. A helyesírás ezeket rögzíti, s csak néhány indokolt esetben ad helyt a toldalékolásbeli kettősségeknek is.

Toldalékok és összetételek: A külön- és egybeírás szabályai

Az összefüggő szövegben egymás után következő szavakat általában egymástól külön írjuk le, hogy az írott szöveg világosan áttekinthető legyen. Ezt az alapszabályt azonban nem alkalmazhatjuk olyankor, ha két vagy több szó összekapcsolódásával keletkezett (azaz összetett) szavakat írunk le. Ezeknek szoros egységét ugyanis egybeírással vagy (ennek egyik megoldási formájaként) olykor kötőjeles kapcsolással fejezzük ki.

Mondatainkban a szavak nagy többségükben alkalmi szókapcsolatok tagjaiként kerülnek egymás mellé. Ilyenkor különírjuk őket: szilárd jellem, sok lehetőség, nagyon ügyes, rádiót javít stb. Egybeírjuk viszont az összetett szavakat. Ezek többféleképpen keletkezhetnek.

Az egyik gyakori ok az, hogy két szó kapcsolatának jelentése több vagy más, mint a tagok jelentésének összege. Ezt érzékeltetjük az alkotóelemek egybeírásával. Például a víziló vízi állat ugyan, de nem ló; a tízórai-t nemcsak tíz órakor fogyaszthatjuk el; a tűzrőlpattant menyecske vagy leány nem a tűzről pattant. A szóbeszéd is más, mint a szó és beszéd: ’alaptalan híresztelés’-t jelent.

Ha egy raggal jelölhető, különírt szókapcsolat elemei (pl. kéményt seprő, félig kész, a nap sugara stb.) rag nélkül állnak együtt, szintén egybeírt összetett szót alkotnak: kéményseprő, félkész, napsugár stb.

A meggyökeresedett szokást megtartva, nemegyszer jelentésváltozás nélküli szókapcsolatokat is egybeírunk; ezért például a jókedv, egyhavi, márványtábla, vízbefúlás stb. A jelentésváltozás miatt egybeírt összetétel alkotó tagjai természetesen alkalmi kapcsolatban is kerülhetnek egymás mellé. Ilyen előfordulásukban külön kell írni őket. A kétféle írásmód jól szemlélteti a kétféle alakulat közötti jelentéskülönbséget: gyors írás (= sebes írás), de: gyorsírás (= sztenográfia).

A különírás és az egybeírás szabályai a szavak összekapcsolásának, illetőleg az összetett szavak alkotásának törvényszerűségein alapulnak. Helyesírásunk e területén mégis meglehetősen nagy számban vannak ingadozások, többféleképpen is megítélhető esetek. Ennek legfőbb oka az, hogy a szókapcsolatok és az összetételek között nincs éles határ: sok olyan szókapcsolat van, amely még nem igazi összetétel ugyan, de tagjai már alig tekinthetők egymáshoz képest önálló szavaknak. Ilyenkor ki-ki hajlamos a nyelvérzékére, illetőleg saját írásgyakorlatára hagyatkozni, ami viszont nem biztos alap, sokszor egyénenként eltérő megoldást sugall. Szépirodalmi alkotásokban stilisztikai szándék is indokolttá teheti az általános szabályoktól eltérő különírást vagy egybeírást, illetőleg kötőjel alkalmazását.

Mellérendelő és alárendelő összetételek

A mellérendelő szókapcsolatok és összetételek tagjai egyenrangúak. Számos olyan mellérendelő kapcsolatunk van, amely nem vagy csak kivételesen - és csak az utótagon - látható el toldalékokkal. Az ilyen mellérendelő összetételek tagjait kötőjellel kapcsoljuk egymáshoz: édes-bús, sík-domború (lencse), rabló-pandúr, szoba-konyha, sakk-matt; piros-fehér-zöld; stb. Néhány, alapformájában egybeírt mellérendelő összetétel kétféleképpen toldalékolható. Ilyenkor a toldalékos formák írásképe is vagylagos: hírnév: hírneve, de: híre-neve; hírnéves, de híres-neves; stb.

Vannak olyan ikerszavaink is, amelyek nem vagy csak kivételesen láthatók el toldalékokkal. Az ilyen ikerszók tagjait kötőjellel kapcsoljuk egymáshoz: csihi-puhi, piff-puff, csinn-bumm stb. A tagok közötti kötőjelet az esetleges toldalékoláskor is megtartjuk: (nagy) csihi-puhit (rendezett), (a zenekar) csinn-bummja stb.

Az alárendelő összetételek első tagja a másodikkal olyan kapcsolatban van, amely kisebb vagy nagyobb alakítással mondatrészi viszonyú szókapcsolattal is kifejezhető, tehát az utótaggal az előtagra kérdezhetünk. Így például: szavahihető: mi hihető? - a szava hihető (az előtag az utótagnak alanya); drágakő: milyen kő? - drága kő (az előtag az utótagnak minőségjelzője); háromszög: hány szög? - három szög (az előtag az utótagnak mennyiségjelzője); favágó: mit vágó? - fát vágó (az előtag az utótagnak tárgya); életképes: mire képes? - életre képes (az előtag az utótagnak határozója); hegygerinc: minek a gerince?

Az alanyos, a minőségjelzős összetételeket egybeírjuk.

A fokozó vagy nyomósító szerepű melléknévi jelzőt nem írjuk egybe a jelzett melléknévvel: szép piros, szép kövér, jó nagy, jó erős, borzasztó rossz, szörnyű hideg stb. A színárnyalatot kifejező melléknévi jelzőt egybeírjuk a színt jelölő melléknevekkel: halványlila, sötétzöld, világossárga, zöldeskék; almásszürke, haragoszöld, mélykék, törtfekete, újpiros; stb.

Ha viszont az igenévi jelzős kapcsolatok tagjai jelentés tekintetében összeforrtak (az igenév nem folyamatot, hanem valamire való képességet, rendeltetést fejez ki; illetőleg a jelzett szó az igenévben kifejezett cselekvésnek valamilyen határozója), a két egyszerű szót egybeírjuk: cséplőgép, izzólámpa, desztillálótorony, védőnő, ivóvíz, költőpénz, eladólány (üzletben), kiképzőtiszt (beosztás), felvonóhíd; hálószoba, kutatóintézet, pihenőnap, evezőlapát, átütőpapír, belépőjegy; stb. A -t, -tt képzős melléknévi igeneveket legtöbbször különírjuk jelzett szavuktól: csapolt sör, dőlt betű, sült hús, zárolt anyag, adott szó, fedett uszoda, vetített kép stb.

A foglalkozást, kort, minőséget, csoportot jelölő, esetleg csak nyomatékosító főnévi jelzőket különírjuk jelzett szavuktól: mérnök bátyám, belgyógyász barátunk, közgazdász szakértő, gyermek király, ajándék könyv, rongy fráter, vendég néni, tüzér tizedes, huszár főhadnagy, rendőr százados; csuda jó, kutya hideg; stb. Egybeírjuk viszont az akácerdő, csiperkegomba, diáklány, fenyőfa, fiúgyermek, fűszeráru, kölyökkutya, lakatosmester, legényember, rabszolga, vendégművész stb.

Anyagnévi jelzős kapcsolatnak azokat az alakulatokat tekintjük, amelyekben az előtag azt jelöli, hogy az utótagként megnevezett tárgy abból az anyagból készült. Az anyagnévi jelzőt, ha egyszerű szó, egybeírjuk a nem összetett főnevekkel: aranygyűrű, alumíniumedény, faburkolat, gyapjúsál, kőfal, platinatégely stb.

A mennyiségjelzős kapcsolatok tagjait általában különírjuk egymástól: öt ujj, száz forint, ezer esztendő, sok munka, több energia stb.; különösen olyankor, ha a kapcsolat valamelyik vagy mindkét tagja összetett szó: negyvenöt perces, két négyzetméternyi, huszonegy köbméteres stb. A mennyiségjelzős összetételeket egybeírjuk. A kialakult szokást megtartva jelentésváltozás nélkül is egybeírjuk számos (főleg képzővel ellátott) mennyiségjelzős kapcsolat tagjait: egynapi, nyolcoldalú, kétnyelvű, ötéves, tízpercnyi, húsznaponként stb.

Mennyiségjelzőként nemcsak számnév állhat, hanem (mennyiséget, mértéket, nagyságot jelentő) főnév is. Egy egyszerű tőszámnévnek (ill. a sok, több, fél számnévnek), valamint egy -i, -ú, -ű, -jú, -jű, -s, -nyi képzős egyszerű melléknévnek a kapcsolatát egybeírjuk: harmincnapi, kilenchavi, háromlábú, ötágú, hétfejű, kétzónájú, kétpetéjű, sokmilliós, négyoldalas, húszfőnyi stb. De számjegyekkel írva: 9 havi, 20 főnyi stb. Ha azonban akár a melléknév, akár a számnév, akár mind a kettő összetett szó, a kapcsolat számnévi tagját különírjuk a melléknévi tagtól: hat vegyértékű, egy szótagos, negyven négyszögöles, száz hektoliternyi; tizenkét emeletes, huszonnégy tagú, negyvennyolc órás, száztizenhat napi; hetvenöt centiméteres, ötvenhét másodpercnyi; stb. számjegyekkel írva is: 40 köbcentiméteres, 116 napi stb. Hasonlóképpen írjuk az ilyen -nként ragos alakulatokat is: kéthetenként, háromhavonként, ötévenként; tizenöt naponként, három hónaponként; 5 évenként, 15 naponként; stb.

A -dik képzős sorszámnévi jelzőt nem írjuk egybe sem a jelzett főnévvel, sem a (rendszerint -i, -s, -ú, -ű képzős) melléknévvel: ezredik év, harmadik napon, hetedik alkalommal; harmadik havi, negyedik osztályos, ötödik rendű, tizenkettedik havi; stb. A -d képzős sorszámnévi jelzőt viszont egybeírjuk mind a főnevekkel, mind a melléknevekkel, mind a számnevekkel: ötödévben, hetedízben; ezredévi, ötödéves, másodrendű, tizenötödrangú; harmadfél; stb.

Tárgyas, határozós, valamint birtokos jelzős viszonyban azok a szókapcsolatok és összetételek a jelöltek, amelyekben a tagok közti viszonyt rag mutatja: fát vágó és egyetért; százszor mond és százszorszép; az asztal lapja és vásárfia; stb.

A jelölt tárgyas kapcsolatokból keletkezett összetételeket egybeírjuk. A jelöletlen (ragtalan előtagú) tárgyas összetételek tagjait mindig egybeírjuk: autómentő, munkavállaló, úttörő, híradó, kárvallott, világlátott, karöltve stb. Nem írhatjuk külön a jelöletlen tárgyas összetételeket akkor sem, ha valamelyik vagy mindkét tagjuk maga is összetett szó: alvázvédő, gázcsőfektető, szakmunkásképző, létszámnyilvántartó, raktárellenőrző stb.; legföljebb a túl hosszúakat a fő tagok határán kötőjellel tagoljuk: vízvezeték-szerelő, lélegzet-visszafojtva, baleset-előidéző stb.

A jelölt határozós kapcsolatokból keletkezett összetételeket egybeírjuk. A jelöletlen (rag nélküli) határozós összetételek tagjait mindig egybeírjuk: energiagazdálkodás, ökölvívás, munkatárs, áldozatkész, iskolaköteles, munkaképes, mélyhűtött, szélvédett stb. Nem írhatjuk külön a jelöletlen határozós összetételeket akkor sem, ha előtagjuk maga is összetett szó: atombombamentes, nyugdíjjogosult, sújtólégbiztos, tápanyagszegény stb.; legföljebb a túl hosszúakat a fő tagok határán kötőjellel tagoljuk: adóbevallás-köteles, előítélet-mentes stb. Ha egy névszó és egy ige egymástól különírt jelölt határozós kapcsolatának igei tagjához képző (pl. -ó, -ó, -ás, -és stb.) járul, a különírást általában megtartjuk: hosszan tartó, gyorsan ölő, könnybe lábadt, papírba csomagolás, pellengérre állítás, próbára tevés; háttérben mozgó, előtérbe kerülő, középpontba állítás, közhírré tétel, külföldre utaztakor; stb.

A jelölt birtokos jelzős kapcsolatokból keletkezett összetételeket egybeírjuk. A jelöletlen, azaz személyrag (-jel) nélküli birtokos jelzős összetételek tagjait mindig egybeírjuk: ablaküveg, disznóhús, földrengés, gerelyhajítás, iskolaorvos, rigófészek; bankjegyforgalom, helységnévtár, csapágyfémgyártás, gépkocsifényszóró; stb., legföljebb a túl hosszúakat a fő tagok határán kötőjellel tagoljuk: alkatrész-nyilvántartás, fényképezőgép-objektív, tengeralattjáró-támaszpont stb.

Sok alárendelő összetett szavunknak elő- és utótagja között olyan bonyolult kapcsolat van, hogy az összetétel csak többszavas szerkezettel értelmezhető.

A névutót az előtte álló névszótól különírjuk: idő előtt, bokor mögött, ház mellett, felesége iránt, föld alatt, munka nélkül, szó szerint, többek között stb. Ha azonban az ilyen kapcsolatok jelentése módosult, s ezért összetett szóvá váltak, egybeírjuk őket: délelőtt, délelőtti; délután, délutáni, holnapután, holnaputáni, rendszerint, napközben, földalatti (= 1. metró; 2. stb.).

Az "a, e, az, ez" mutató névmásból és a különféle névutókból álló kapcsolatokat egybeírjuk, ha egységes határozószót alkotnak, továbbá ha rámutatószói szerepűek, vagy ha kötőszószerű szerkezetek részei: Ezelőtt másképp hívták. Ezután mindig jó leszek. Mindent megbeszéltünk, eszerint cselekedj! Nincs kétségem afelől, hogy ő tette. Azalatt, míg nyaraltok, kifestetem a lakást. Elment anélkül, hogy köszönt volna. Dolgozz, ahelyett hogy heverészel! Stb. Ha ellenben a névmással nyomatékos rámutatást fejezünk ki, akkor csak a különírás a helyes: a köré a ház köré; a szerint kell eljárni, nem e szerint; a nélkül a könyv nélkül; Itt a hiba, e miatt nem működik a gép. Mindene a zene, csak az iránt érdeklődik.

Ha az igekötő közvetlenül saját igéje (vagy igeneve) előtt áll, egybeírjuk vele: átad, benéz, felnyit v. fölnyit, lebecsül, visszaszerez; kiállítani, megtartó, eldobott, szembeállva; stb. Hasonlóképpen: megtartás, szembeszállás stb.

Az igekötő külön szó marad, ha közte és igéje (vagy igeneve) között más szó is van: el ne késs, le nem tenné, újjá is építjük, közre kell bocsátani, haza szabad menni, föl sem véve stb. Az igekötők különírása vagy egybeírása gyakran értelmi különbségre is utal: annak jelölője, hogy az igekötő a közvetlenül utána álló igéhez tartozik-e, vagy az ezt követőhöz.

A megismételt igekötők közé kötőjelet teszünk, és együttesüket egybeírjuk az igével (vagy igenévvel): ki-kinéz, le-leereszt, meg-megállt, össze-összevesznek; elő-előtűnő, vissza-visszatérve; stb. Az ellentétes jelentésű igekötőket kötőjellel kapcsoljuk össze, és különírjuk őket az igétől (vagy igenévtől): ki-be járkál, le-föl sétál, ide-oda tekinget; oda-vissza utazni, előre-hátra pillantva; stb. Különírjuk az igétől (vagy igenévtől) az összevissza, szerteszéjjel, szerteszét határozószókat is: összevissza beszél, szerteszéjjel szórták, szerteszét szórva stb.

Az igekötőül is használt határozószót különírjuk akkor, ha határozószói szerepét hangsúlyozzuk: abba tette (amiben eredetileg volt), de: abbahagy; fenn v. fönn maradt (a padláson), de: fennmarad v. Az igekötővel alakilag azonos határozószót is különírjuk az igétől (vagy igenévtől), ha világosan személyes névmási szerepű: hozzá (= őhozzá) ment feleségül (nem hozzád), de: hozzájárul (valamihez); neki (= őneki) megy a levél, de: nekimegy (a szekrénynek); (csak) rá (= őrá) gondolok, de: (rossz) rágondolni is; stb.

Tagadó névmások előtagjaként a "se, sem, semmi" szót egybeírjuk az utána következő szóelemmel: semekkora, semennyi, semmilyen, semmiféle stb. Különírjuk viszont a "se" és a "sem" szót, ha névmások és határozószók után állnak: semmi se, senki sem, senkinek se, semmitől sem; semmikor se, sehova se, sehol sem, sehogy sem; stb.

Olyan szavak, amelyek beszédünkben gyakran fordulnak elő egymás mellett, nemegyszer új jelentést hordozó összetételekké forrnak össze. A külön- és egybeírás az ilyen szavak esetében is értelmi különbség hordozója lehet: úgy tett, mintha szeretné, de: szebb, ha nevet, mint ha sír; egyrészt (kötőszó), de: egy részt kapott belőle; dehogyis!

Sok eset mutatja, hogy egybeírandó az olyan összetétel, amely egészét tekintve más szófajú, mint utótagja önállóan volt: csúszómászó, járókelő; földalatti, munkanélküli; ennivaló, hártyásszárnyúak stb. (melléknévből főnév); tegnapelőtt, vissza…

A földrajzi nevek helyesírása, különösen az összetett nevek esetében, további speciális szabályokat követ, amelyek az "ir vörös sor" helyesírásának megértéséhez is hozzájárulhatnak, bár közvetlenül nem kapcsolódnak ehhez a kifejezéshez. A magyar földrajzi nevek rendszere összetett, és magában foglalja a településneveket, vízrajzi neveket, domborzati neveket és egyéb tájegységeket. Ezek írásmódjának megértése mélyebb ismereteket igényel a magyar helyesírási szabályokon túlmutatóan is.

tags: #ir #voros #sor #helyesiras