Magyarország szőlőtermesztési és borászati hagyományai rendkívül gazdagok és mélyen gyökereznek a történelemben. Az ország területén az első szőlőre, borra utaló régészeti leletek a Kr. e. I. századhoz, a keltákhoz vezetnek. A Római Birodalom terjeszkedése a Kárpát-medencét is elérte. A sikereket bizonyítja, hogy a határtartomány Pannónia, a mai Dunántúl bora az itáliai borok versenytársává vált. Ezért Domitianus császár Kr. u. 92-ben megtiltotta a bortermelést, elrendelte a szőlők kiirtását. A szőlők újratelepítése Probus Valerius császár, aki Kr. U. 282-ben elrendelte, hogy a szerémségi Mons Almus (magyar nevén Tarcal és Olaszhegy, mai horvát nevén Fruska Gora) lejtőit szőlővesszőkkel ültessék be. Innen terjedt azután újra el a szomszédos Baranyába, a Balaton mellékére, majd más vidékekre is. A Balaton-felvidéken a szőlő- és bortermelést bizonyító régészeti leletek folyamatossága napjainkig nyomon követhető. A Kárpát-medence borászatát a magyarság magával hozott ősi, belső-ázsiai és Kaukázus-vidéki hagyományai, valamint a Pannóniában fennmaradt és átvett, római gyökerű gyakorlat befolyásolta. Mindezekre nagy hatással volt a térítő bencés, majd a később megtelepedő tanítórendek, valamint a bevándorló telepesek Itáliából, Burgundiából, Anjouból és a Rajna völgyéből hozott tudása, ízlésvilága. A sajátos klíma és a változatos talajviszonyok mellett e hagyománykincs is fontos tényezője a jó minőségű magyar borok különlegességének.
A Borászati Hagyományok Gyökerei
Magyarországon hosszú évszázadokra lehet visszavezetni a borkészítést. Bizonyított tény, hogy Pannónia területén már a római korban is több felé termeltek szőlőt, hogy aztán bort készítsenek belőle. A Magyar Néprajzi Lexikon definíciója szerint akkor beszélhetünk borvidékről, ha már évszázadok óta országos viszonylatban híres bort termelnek. A Kárpát-medencei régió, ahol a mai Magyarország található, viharos történelmének köszönhetően mindig is a különböző kulturális hatások (kelták, rómaiak, gótok, hunok, vandálok, avarok, szlávok, frankok, magyarok, tatárok és oszmánok) kereszteződésében állt. Ezt követően Magyarországnak több korszakot kellett átélnie, amelyek mindegyike hatással volt a szőlőtermesztésre és a bortermelésre.
A Kr. e. első és ötödik század között a kelták, akik az egész régiót elfoglalták, feltehetően elsőként telepítettek szőlőt Magyarországon. Az i. e. I. század vége felé a rómaiak elfoglalták a régiót és megalapították Pannónia tartományt, a tökéletes éghajlati viszonyok és a kiváló minőségű talaj által ösztönözve tovább fejlesztették a szőlőtermesztést, intenzív szőlőtelepítésekkel a Duna menti tartományokban. A negyedik és a kilencedik század között a sorozatos inváziók (gótok, hunok, avarok és közép-ázsiai lovasnomádok) miatt a régió szőlőtermesztése átmenetileg visszaesett. Nagy Károly a Szent Római Birodalom Dunáig való kiterjesztésére tett kísérletei során elősegítette a szőlőtermesztés, a kereskedelem és a mezőgazdaság virágzását a régióban. Magyar szőlőfajtákat is kiválasztott, amelyeket a Rajna-síkság mentén általa kialakított szőlőültetvényekbe telepített.
A 9. század végére Árpád király fennhatósága alatt a Kárpát-medencét hét uráli magyar törzs szállta meg. Mivel Árpád király maga is borkedvelő volt, nagy jelentőséget tulajdonított a szőlőtermesztésnek és a bortermelésnek, sőt hűséges alattvalóit azzal jutalmazta, hogy szőlőültetvényeket ajánlott fel nekik, különösen Tokaj-Hegyalja vidékén. A Kárpát-medencei borászatra hatással voltak a magyarok által hozott ősi, belső-ázsiai és kaukázusi hagyományok, valamint az egykori Pannónia tartományban megőrzött és átvett római gyakorlatok. István király (1000-1038) uralkodása alatt a szőlőtermesztés és a bortermelés új virágkorát élte. Később a térségben megtelepedő keresztény, főként bencés rendi kolostorok és apátságok nagyban hozzájárultak a magyarországi szőlőtermesztés elterjedéséhez.
Magyarország 1241-es mongol megszállása véget vetett ennek a virágzó időszaknak. IV. Béla király (l235-l270) volt az ország újjáépítésének építésze. Várakat és városokat építtetett, külföldi telepeseket hozott az ország újranépesítésére, hogy helyreállítsa és újjáépítse a szőlőültetvényeket, más országokból, különösen Olaszországból, Burgundiából, Anjou-ból és a Rajna-völgyből hívott borászokat, akik további tudást, tapasztalatot és ízlésbeli preferenciákat hoztak a magyar borkultúrába. A szőlőhegyi önkormányzatok, a promontóriumok első említése 1271-ből való. A borok származásához kapcsolódó periratok - s főként az 1244-ig visszavezethető Budai Városi Jogkönyv - kiforrott szőlőhegyi rendről, borjoggyakorlatról tanúskodnak. Ősi hagyománynak számított, hogy a szőlőhegyen „legyen egy törvénye a szőlők dolgában minden szőlőbirtokosnak, akár nemes, akár vitézlő, akár jobbágyi renden lévők lennének”.
A Középkori Virágzástól a Török Hódoltság Kihívásaiig
A 14. század elejétől a magyar szőlőtermesztés és bortermelés virágkorát élte. Az Árpád-kor leghíresebb, legnagyobb becsben álló borvidékei a következők voltak: Szerémség, Balaton-vidék, Szekszárd, Somló, Ruszt-Sopron, Buda, Arad. A szekszárdi, somlóvásárhelyi, pannonhalmi, móri, egri és csopaki főborászok összefogtak, hogy boraikat exportálják, szerte Európában. Corvin Mátyás király (1440-1490), a magyar borok hírnevének öregbítésével és exportjának fejlesztésével folytatta az ágazat bővülését. Új bortermelő vidékek, mint például Somló, Gyöngyös, Debrő, Verpelét és Domoszló alakultak ki.
A középkori virágzást követően a török hódoltság másfél évszázada alatt a magyar bortermelés is komolyan károsodott. Ebben az időszakban vette át Tokaj vidéke az aszúbortermelésben a török által 1523-ban elfoglalt Szerémség szerepét. A tokaj-hegyaljai aszúborok első írásos nyomaival az 1550-es évektől lehet találkozni. A sok évszázados hagyomány szellemében helységenként szigorúan ügyeltek a borok eredetiségére, s az 1655. évi XXXI. törvényben - első alkalommal - ezt írásba is foglalták. Az erre épülő 1723. évi CXVIII. törvény pedig így ír a borhamisítók büntetéséről: „A’ kik a kiváló borokat silányabb szőlőkből, helyekről helyettesítik s azok neve alatt elárusítják, összes boraik azonnali elvesztésével büntettetnek…”
A 1591-1606-ig lezajló 30 éves háború pusztításai nem múltak el nyomtalanul az ország háború sújtotta térségeiben, különösen a Magyar Királyság és Erdély peremterületein. A közvetlen pusztítás is óriási volt, várak, egész megyényi területek cseréltek gazdát, néha többször is, ez nem kedvezett a nyugalmat, kiszámíthatóságot igénylő borászatnak sem. Az elhanyagolt, feldúlt szőlőhegyek siralmas látványt nyújthattak. A szőlő és bor termelés, azonban a háborúk által nem érintett nyugati, északi területeken, valamint Erdély középső régióiban továbbra is komoly szerepet kapott, sőt elmondható, hogy a fogyasztás mértékének megmaradása, sőt növekedésének köszönhetően még fejlődésről is beszélhetünk, főleg azért, mert a korábban minőségben legjobbnak számító közép és dél-magyarországi borvidékek a török megszállás következtében hosszú időre kiestek a normális piaci kapcsolatokból, esélyt adva ezzel a korábban periférikus vidékeknek.
Az Erdélyi Fejedelemség virágkora épp a XVII. század első harmadára, közepére tehető, elsősorban a Nagyenyed, Küküllő és Maros-menti területek adták a legismertebb borokat, amelyből annyi termett, hogy még külföldre is jutott belőlük. Hasonlóan jó minőséget jelentettek a beregi, gömöri, kishonti, abaúj-tornai, nyitrai, pozsonyi, ruszti…stb borok. Mind közül kiemelkedett a felemelkedő Tokaji borvidék, ahol épp ebben az időben kezdték a világhírű aszú készítését, amely a XVII. század közepére vált igazán ismertté. A háborús időkben, különösen, ha a harcokat rendszeresen kísérő járványok is pusztítani kezdtek, különösen nagy szolgálatot tett a bor, amely ezidőtájt szinte az egyetlen fertőzésmentes ital volt. Több helyen gyógyszerként is használták vagy önmagában vagy gyógynövényeket főzve meg benne. A fűszerekkel ízesített ürmösök ekkor terjedtek el főként Erdélyben és a nyugati országrészben. Nem véletlen, nem csupán a felnőttek, hanem a gyerekek is kortyolgatták. A végvári vitézek naponta komoly mennyiséget fogyasztottak belőle, amely a harcok közti szünetben szinte az egyetlen szórakozássá vált, a féktelen mulatozások legfőbb kísérőjeként. Amúgy a férfiak, s különösen a nemesség esetében több forrás utal arra, hogy a magyarok borfogyasztása soha nem látott magasságokba emelkedett. A boros mámor szinte minden nap jellemző volt az urak egy részére, sokan napjában többször is berúgtak, s ezt egyáltalán nem rejtették véka alá. Pázmány Péter a XVII. század derekán több levelében ostorozza a mihaszna, iszákos urakat, akiket egyszerűen csak közönséges pincetoknak nevezett. Azt azonban ne gondoljuk, hogy a törökök nem fogyasztották a szőlő nemes levét. A török hódítók nagy része ugyanis részben nem volt mohamedán, számtalan délszláv, egyéb balkáni népelem harcolt a török seregben, vagy sokan még csak első-második generációs mohamedánok révén nem igazán tartották be a korán tilalmait. Néhány török utazó magyarországi leírásaiból tudjuk, hogy az ország középső, megszállt részén élő keresztények körében sem hagyott alább a borfogyasztás, a budai kocsmák ugyanolyan intenzitással működtek mint korábban. A török helyi urak, a bégek, s a helyi földesurak, a szpáhik, komoly adóbevételeket remélhettek a szőlőből és a borból, így nem véletlen, hogy valójában érdekükben állt a szőlőhegyek megtartása. 1650 körül a szentmártoni bencések (ma Pannonhalma) a székesfehérvári beglerbéghez fordult új pincéjének építéséhez, amihez engedélyt is kapott, természetesen megfelelő mennyiségű ellenszolgáltatásért cserébe, amelynek egy jelentős része éppen a bor volt. 1660 után azonban megint beköszöntött a háborús időszak, amely kisebb szüneteket leszámítva egészen kitartott a század végéig, a visszafoglaló háborúk lezárásáig. Ez a 3-4 évtized nagyon komoly csapást mért a még el nem pusztított területekre, falvakra, s rövid úton véget vetett az erdélyi és eddig részben érintetlen felvidéki virágkornak is. A szőlők elpusztulása, a falvak elnéptelenedése különösen az 1683-1699 közötti felszabadító háborúk idején volt súlyos, amely mai napig látható módon átrendezte a magyar településföldrajzi képet, elindította a szőlőhegyek önállósodási folyamatát és a külterületi, pusztasági gazdálkodást is előrevetítette.
A Magyar Királyság Borvidékei a Monarchia Korában és a Filoxéravész Után
Az ezt követő időszakban a bel- és külpolitikai viszonyok nem kedveztek a magyar bor további fejlődésének. Csak az Osztrák-Magyar Monarchia fennállása alatt (1867-1918) vett új lendületet a bortermelés, komoly szakmai munka kezdődött szőlészeti, borászati, szabályozási és kereskedelmi téren egyaránt. A magyar borok előtt új piacok nyíltak. Az 1870-es évektől Európa ültetvényeit tizedelő filoxéravész (az amerikai gyökértetű okozta fertőzés) a Kárpát-medencét sem kerülte el. A XX. század elejére a szőlőterületek jó része komoly károkat szenvedett. Védekezésként eleinte új területeket vontak be a szőlőtermesztésbe - elsősorban homokos talajon. A megoldást végül nem ez, hanem az amerikai gyökérre oltott nemes európai vesszők elterjedése hozta meg.
A filoxéravész előtt a fajtaösszetétel a történeti borvidéken belül is igen változatos volt, ennek megfelelően az egyes szőlőhegyeken termett borok minősége is erősen különbözhetett. Magyarország legismertebb történelmi borvidékei a 16. századra alakultak ki. A középkor egyik leghíresebb történeti borvidéke az első világháborút követő békeszerződések értelmében határon kívülre került szerémségi volt. Ezután következett a somogyi, baranyai, pozsonyi, soproni, budai, egri, borsodi, nógrádi, majd a veszprémi és zalai, végül az erdélyi borok: például a Ménesi borvidék. A történelmi borvidékek közül idők folyamán egyesek lehanyatlottak, megszűntek híres bortermelő vidékek lenni, mások pedig felemelkedtek. Például a tokajiról mint történeti borvidékről csak a 16. század végétől beszélhetünk, míg a móri történeti borvidék a 19. századra vált meghatározóvá. Az újabb borvidékek közül a bánáti és a nyírségi vált történelmivé.
A filoxéravész előtt leghíresebb fehérbor termő történeti borvidékek voltak: Balaton melléke, Ér-mellék, Fertő melléke, Magyarád, Pozsony környéke, a neszmélyi és a tokaji. Leghíresebb vörös bor termő történeti borvidékek voltak: Villány, Eger-Visonta, a budai és a szekszárdi történeti borvidék. Az aszújáról legismertebb Tokaj, korábban Ruszt és Sopron, egyes Bereg mgyei bortermő községek és a pozsonyi történeti borvidékhez tartozó Szentgyörgy. Vörös aszút a ménesi történeti borvidéken készítettek.
Az első rendszeres áttekintést történelmi borvidékeinkről Schams Ferenc készítette 1833-ban. A történeti borvidékek első hivatalos beosztását Keleti Károly szőlészeti statisztikája alapján a Földművelés-, ipar- és kereskedelemügyi minisztérium készítette el 1880-ban, megjelölve a szőlőterületek nagyságát, az átlagos évi bortermés mennyiségét, valamint azt, hogy ebből mennyi a fehér bor és mennyi a vörös. Ez a beosztás kevéssé vette figyelembe a kialakult hagyományokat. 1896-ban a filoxéravész után az állami támogatással, ill. irányítással végbemenő rekonstrukció idején készült el az 1893: XIII. tc. alapján a történeti borvidékek második beosztása. A rendelet célja a rendszerezés mellett azoknak a szőlőfajtáknak a meghatározása volt, amelyek az egyes vidékeken mennyiségileg és minőségileg a legjobb termést adják. Ezzel kívánták megszüntetni a termelt fajták korábbi sokféleségét és biztosítani az egy-egy történeti borvidéken termelt borok azonos karakterét. Ez a beosztás figyelembe vette az évszázadok alatt kialakult hagyományokat. A történeti borvidékek területébe nem sorolta be valamennyi községet, csak a minőségi bort termesztőket. Fenti besorolást alapul véve hatóságilag többször is átcsoportosították a történeti borvidékek beosztását. Ezek közül az intézkedések közül két lényeges emelhető ki. Az első lényeges revíziót az 1924. évi bortörvény végrehajtása hozta. Figyelembe véve az államhatárok, valamint az egyes történeti borvidékek termelésében bekövetkezett változásokat, más csoportosítást alkalmaztak és ekkor lett külön történeti borvidék a móri, somogyi, zalai és nyírségi történeti borvidék.
METSZÉS APRÓ TUDNIVALÓI / Metszési szokások és gyakori hibák. Ferenc észrevételei biológia tanárként
A Szocializmus Kora és az Újraindulás
A második világháború után, 1948-tól komoly törések következtek be a szőlő- és bortermelésben. A nagyüzemi gazdálkodás elsőrendű célja kizárólag a minőség rovására a minél nagyobb mennyiség elérése volt. Ezt az időszakot főképpen az átgondolatlan telepítések jellemezték. Ez idő tájt csak az ismerhette meg a magyar termőtáj igazi kincseit, akinek módjában állt a kis pincék zugában megbúvó „házi” készletek kóstolására. A szovjet birodalom és a tervgazdaság összeomlásával az újjászületés sok szempontból igen látványos volt. Az első hullámot, még a nyolcvanas évek végén Villány, Szekszárd, Eger és Tokaj igényes, minőség-orientált kistermelői alkották.
Az európai uniós tagsággal járó jogi és gazdasági szabályozás a termelőket is folyamatos fejlesztésre sarkallja. Magyarországon a 2011. év új szabályozást hozott a minőség és az eredetvédelem terén. Az egységes európai rendszernek ma már Magyarország is része. A világ egyik legelismertebb szakírója, Hugh Johnson számos művében említi Franciaország és Németország mellett Magyarországot mint az európai borkészítési hagyományok letéteményesét. A világ számára legismertebb édes tokaji mellett a gyümölcsös, de testes száraz fehérborok, a kellemes savú kadarka vagy a hosszan érlelhető cabernet franc egyaránt otthonra talált ezen a vidéken.
A magyar bormárka építésének részeként idén ősszel indult kezdeményezés a kevésbé ismert, ám komoly potenciállal bíró hazai borvidékek népszerűsítését célozza. A borvidékek hatályos listáját a 127/2009. (IX. 29.) FVM rendelet határozza meg, amely a szőlészeti és a borászati adatszolgáltatás, valamint a származási bizonyítványok kiadásának rendjéről, továbbá a borászati termékek előállításáról, forgalomba hozataláról és jelöléséről rendelkezik. Több évnyi folyamatos csökkenés után enyhén emelkedett az összes szőlőterület, amely 2008-ban 83 ezer hektárt tett ki. A hektáronkénti 7,5 tonnás termésátlag a 2007-es évhez képest emelkedést mutatott.
Neszmélyi Borvidék: Hármas Egység és Új Élet
A ma Neszmélyi borvidékként ismert térség sem történelmileg, sem földrajzilag nem egységes. A magterület a dolomit és mészkő alapú Gerecse, amelynek Dunára néző, barna erdő talajjal, lösszel vagy agyaggal borított északi lejtőin jó savszerkezetű, tüzes, ásványos, aromában gazdag borok születnek. A jóval lankásabb Ászári körzet homokos, kavicsos talajú, ez a terület volt az otthona a Pannonhalmi Apátság híres bársonyosi aszújának, a 20. század harmincas éveiben termelt Bársonyos Gyöngyének. Végül a harmadik fő termőhely a Pilis délnyugati lábánál, Kesztölc mellett fekszik, az Esztergomhoz közeli terület borai évszázadokon át a dézsmapincékbe vándoroltak, és miseborként fejezték be dicsőséges életüket.
A Neszmélyi Borút Egyesület nyolc településen (Agostyán, Baj, Dunaalmás, Dunaszentmiklós, Kocs, Neszmély, Tata, Kesztölc) összesen 18 pincészetet fog össze. A Turay Pincészet házigazdái, Turay István és családja 250 évvel ezelőtt épült történelmi présházat és pincét birtokolnak, amelyet a kapucinus rend épített. Két éve biotermesztésre váltottak, több rezisztens szőlőfajtával is kísérleteznek, céljuk, hogy minél természetesebb, „szűziesebb" borokat készítsenek.
A Kősziklás Borászatnál Béger Ákos és Emmer Szabolcs kísérletező pincészetként definiálják magukat. Jelenleg 75 hektáron gazdálkodnak, és a tudatos birtoképítés fázisában vannak, szelektálva a szőlőfajták közül, hogy a termőhelyhez, illetve saját ízlésükhöz és borfilozófiájukhoz leginkább illő tételek kerüljenek ki a kezük alól. Reduktív és hordós érlelésű, tiszta, koncentrált, kiemelkedően jó ízléssel és arányérzékkel elkészített boraik zömét már a pincétől elviszik a vásárlók.
A Neszmélyi borvidék legismertebb borászata kétségtelenül a Hilltop, amelynek főborászát, Kamocsay Ákost 1997-ben Angliában Az Év Borászának választották. A borászat 1993-ban kezdett gazdálkodni Neszmélyen, és sokak szerint ők voltak az első „nyugati szemléletű" borászat az országban. A Hilltop megalkotta a főborász nevét viselő Kamocsay Prémium sorozatot, amely a cég „zászlóshajóinak" számítanak.
Az utolsó állomás a Kesztölc mellett 18 hektáron gazdálkodó Szivek család birtokára vezet. Birtokukból 3,5 hektár már bioművelésű, és a többi terület is átállás alatt van. Boraik bemutatják a termőhely gazdagságát, vendégváró programjaikat pedig úgy állították össze, hogy látogatóik a szőlőhegy minden szépségét átéljék. A dűlőben rendezett Pilis Piknik borkóstolással, fűben heverészéssel, függőágyban ringatózással telik, míg az Agrowellness során a vendégek jógával, gyógyteákkal és gyalogtúrával melegítenek be a kóstoláshoz.
Ménesi Borvidék: Vörös Aszú és Történelmi Pincék
A Ménesi Borvidék, más néven Arad-hegyaljai borvidék, az egyik legrégebbi borvidék a Kárpát-medencében. Alapjait állítólag Probulus római császár fektette le, de az biztos, hogy már I. István király idejében is jelentős szőlőbirtokokkal rendelkezett a térség. A borvidék egy megközelítőleg 50 km hosszúságú sávot alkot a Maros és a Fehér-Körös folyók között, a Zarándi-hegység nyugati oldalán. Kedvező fekvése, talajadottságai, valamint a hegyoldalain termett borkülönlegességek miatt méltán sorolhatjuk a Kárpát-medence legkiválóbb szőlővidékei közé. Az írásos források a 11. századtól fogva említik a táj szőlőhegyeit, amelyek a török hódításig jelentős mennyiségű bort adtak. A 17. század végi harcok következtében a szőlők csaknem kipusztultak, az uradalmi promontóriumok fejlődése csak az 1820-as évektől indult meg.
A borvidék északi részén, Magyarád környékén a fehér, Ménes térségében viszont a vörös borok számítottak meghatározónak. A kadarka kedvező években töppedő bogyóiból szűrték a ménesi aszút, ami különlegességnek számított országszerte. A több évszázados pincéken kívül a borvidék jellegzetes építményei közé tartoztak a kolnák, amelyek a szőlőfeldolgozás és a bortárolás mellett állandó kintlakásra is alkalmasak voltak. A borkereskedelem központja Arad városa volt.
A magyar konyha zsíros, fűszeres, nehéz ételei száraz egészséges borokat igényeltek jó étrendi hatásaik miatt. A bor rengeteg ünnephez kapcsolódott: keresztelők, lakodalmak, adás-vételi szerződések. Mátyás király nagy pártfogója volt a szőlészetnek és a borászatnak. Rengeteg külföldi ember szállt meg budai palotájában, nagyon szerették Mátyás király borait. Az urak lefekvés előtt borkülönlegességeket fogyasztottak.
A történeti borvidékek közül idők folyamán egyesek lehanyatlottak, megszűntek híres bortermelő vidékek lenni, mások pedig felemelkedtek. Például a tokajiról mint történeti borvidékről csak a 16. század végétől beszélhetünk, míg a móri történeti borvidék a 19. századra vált meghatározóvá. Az újabb borvidékek közül a bánáti és a nyírségi vált történelmivé.
A borvidékeket azóta sokszor és sokféle szempont szerint rangsorolták, illetve a hozzájuk tartozó településeket is. A huszadik században már a nyitány is balszerencsét hozott. Elsőként, amolyan előjáték gyanánt, a filoxéra, az Amerikából Európába került gyökértetű pusztította végig az Óvilág és Magyarország szőlőültetvényeit. Majd az első világháború után, a Monarchia megszűnését követően a kis nemzetállamok szembenállása a szőlőtermelés gazdasági hátterét ásta alá. A végső csapást a második világháború után Magyarországra kényszerített szovjet rendszer jelentette.
A mai világban a magyar borvidékek újraélednek, és a hagyományok tisztelete mellett az innováció is előtérbe kerül. A termelők egyre nagyobb hangsúlyt fektetnek a minőségre, az egyedi karakterek megőrzésére és az európai uniós normáknak való megfelelére. A magyar borok ismét méltó helyüket foglalják el a nemzetközi borvilágban, és a borfogyasztók széles rétegét szólítják meg.
tags: #magyar #kiralysag #borvidekei