A szappanoperák és az orosz klasszikus irodalom közötti kapcsolat gondolata már az irodalom fakultáció kevésbé izgalmas pillanataiban is megfogalmazódott bennem. Mindkét műfajban közös vonás, hogy mindenki szerelmes valakibe, aki soha nem lehet az övé, vagy ha mégis, gyorsan el is veszti, mindenki egy hatalmas család tagja, és mindenki végtelenül hosszan tud intrikálni. A Vígszínház nagy fába vágta a fejszéjét a Háború és békével, hiszen egy végtelen sok szálon futó, tetemes műről van szó, így kénytelen sűríteni a történetet - amit nagyon jól old meg!
A Történet Sűrítése és a Színpadi Megvalósítás
A Vígszínház előadása kiválóan oldja meg a hatalmas regény színpadra adaptálásának kihívásait. Eltűnik a nézők és a színészek közti láthatatlan fal, a frissen belépő karakterek előbb pár jellemzővel bemutatják magukat, a karként is működő fiatal színészek már a darab elején családfákat osztogatnak és felvázolják a helyzetet, majd a darab közben is folyamatosan mesélik, hogy éppen hol járunk, és mit hagytunk ki. Ez a módszer segít a nézőnek eligazodni a bonyolult családokban és a történelmi eseményekben.
A tömörített Tolsztoj-darabban persze a lényeg megmarad: a napóleoni háborúk idején csöppenünk bele az orosz krémbe, amiben nem minden hozzávaló keveredett el csomómentesen. A vagyonos Bezuhov gróf rajong Napóleonért, de hagyja magát belerángatni egy szerencsétlen házasságba, majd különböző eszmék között ide-oda vergődve válik végleg csalódott emberré. Andrej herceg már eleve egy boldogtalan házasságból startol, és a katonai hírnévről álmodik, de valahogy mindig bukásra van ítélve, sosem élheti meg a tartós boldogságot. Natasa Rosztova pedig kislányból válik lángoló-égető nővé, akinek egy veszte van: a férfi, minél több van belőle.
Családok hullanak darabokra, ahogy a franciák egyre nagyobb területeket prédálnak fel Oroszországból, barátok válnak halálos ellenségekké, hogy aztán a csatatéren békét kössenek, fiatal fiúk áldozzák életüket a hazájukért, de ez egyáltalán nem vigasztalja az anyákat. A dráma azonban nem csupán a háborús eseményekben rejlik, hanem a szereplők személyes tragédiáiban, szerelmi viszonzatlanságaiban és az élet értelmének keresésében is.
Háború és béke: Előzetes - BBC
Karakterek és Színészi Játék
Király Dániel Pierre Bezuhovja egy bumfordi, aranyszívű nagymackó, aki vérprofiként hozza magát egy pillanat alatt kellemetlen helyzetbe, hiszen sosem tudja, hogy mikor kellene megszólalnia, és hogy akkor mit kéne mondania. Kikapós, durva felesége mellett lassan érik igazi férfivá a megalázott férjből, de a barátaiért tűzbe menne. Elveivel való meghasonulása a Dolohovval (Zoltán Áron) való párbaj után kezdődik, de végül szakít a bonapartista énjével, és kisebb-nagyobb vargabetűk után csak beér a maga békés, megtépázott kikötőjébe. Pierre alakja a regény egyik legvonzóbb férfialakja: nyíltszívű, nagylelkű, érzelmei őszinték és erősek.
Wunderlich József Andrej Bolkonszkijként a jellem embere: ígéreteihez a végletekig tartja magát, és nem elsődleges célja, hogy boldog legyen, annál sokkal fontosabb, hogy megfeleljen az elvárásoknak. Fiatal kora ellenére már megkeseredett, ezen felesége elvesztése és sebesülése sem segít, inkább évekre bebútorozik a jótékony homályba. Csak Natasa felbukkanása téríti vissza az életbe, de végül nem bizonyul elég erősnek apjával szemben, ezért ebben a kis olajágban is csalódnia kell. Andrej karaktere a 19. századi történelmi regény prototípusának tekinthető, ahol a személyes dráma a történelem nagyívű hátterében bontakozik ki.
Bach Kata Natasa Rosztovája vele szemben a pezsgő, színes, harsogó életszeretet, még akkor is, mikor elválasztják - egyik - szerelmétől. Végigkövethetjük, ahogy cserfes, gondtalan kislányból gyönyörű nővé érik, aki nagy szemekkel csodálkozik rá a világra és arra, hogy ő milyen hatással van rá. Hatalmas szíve van, és ha valakit bezár oda, mindent megtesz egyetlen mosolyáért is. Nem gonoszságból csalja meg Andrejt, hanem egyszerűen még annyi mindent kell megízlelnie az életből, hogy mindenbe belekap, amit felkínál neki a sors.
Cseppet sem szerethető karakter Bolkonszkij herceg, de Hevér Gábor a darab legjobbja a szigorú apa szerepében (pedig szoros volt a mezőny, nagyon is!). Hajlíthatatlan férfi, akitől távol állnak az olyan bohém fogalmak, mint a boldogság vagy a kedvesség, kíméletlenül átgázol mindenkin, hiszen megrögzötten követi napi rutinját, aminek része, hogy valakiben öngyilkosságra hajazó gondolatokat ébresszen. Leginkább a lánya életét keseríti meg, mert nem hajlandó látni mások értékeit, ellenben durván megaláz bárkit, ha úgy érzi, így könnyebben éreztetheti, hogy igaza volt.
Szilágyi Csenge Marjája a népmese legkisebb királylánya, aki úgy szerette az apját, mint a sót - körömszakadtáig védi és szereti az apját, aki talán nem is méltó egy ilyen tiszta és nemes lélek szeretetére. Mivel a hercegnő bátyjával ellentétben majd' egész életére Kopaszhegyen ragad, apja ridegsége elől a vallásba menekül, így bárkinek hajlandó segítő kezet nyújtani, és még az ellene vétkezőknek is megbocsát. Láthatjuk, ahogy elveszíti a férfiakba vetett reményét Anatole Kuragin (Telekes Péter) hűtlensége miatt, de azt sajnos már nem szemlélhetjük, hogyan találja meg azt a valakit, aki mellett leéli élete hátralévő részét.
Üde színfolt Tornyi Ildikó Lizként: Andrej várandós felesége a moszkvai, pétervári szalonok mintapéldánya, mindenkit ismer, mindenkiről van egy pletykája, önálló gondolatoknak azonban híján van. De ez nem is zavarja, csak az érdekli, hogy mindenkinek mosolyt csaljon az arcára - ennél fogva már önmagában is tragédia, hogy a Bolkonszkij-családba házasodott be. Saját szórakoztatására is, de teljes szívvel-lélekkel segíti Marját Kuraginék látogatásakor, nem rajta múlott, hogy a kiszemelt más ágyában kötött ki.
A Háború és békének nincs egyértelműen negatív szereplője, de nem kérdés, kit lehet a legkönnyebben utálni: Hélénét, a minden tekintetben népszerű Kuragin-lányt, aki ügyes cseleknek köszönhetően Bezuhova grófnévá avanzsál. Kopek Janka megformálásában ez a csinos kis hárpia abban leli örömét, ha tutyi-mutyi férjét alázhatja és sorra csalhatja a nyalka helyi vagányokkal, hogy aztán igazi drama queenhez méltó nagyjeleneteket rendezhessen.
Remek szerepet kanyarítottak az ifj. Vidnyánszky Attila megformálta Bonaparte Napóleonnak is ebben a verzióban: a francia császár az első felvonásban gyakorlatilag Bezuhov lelkiismerete, egyszerre ördög és angyal pozícióban is csücsül a szereplő vállán (átvitt értelemben), és segíti lerendezni a lelke mélyén vívott háborúkat. Pierre bonapartizmusának végével jelenik meg Napóleon hús-vér valójában, szerintem egy teljesen feleslegesen a végletekig idétlenné tett jelenetben, de szerencsére innen még van visszaút, láthatjuk, hogy még a nagy Bonaparte sem akarta, hogy ennyi ártatlan vére tapadjon az ő kezéhez.
Egy aprócska, de annál hatásosabb jelenetet kap Karácsonyi Zoltán Platon Karatajevként: a nép fia ízes tájszólással próbálja feléleszteni a fogságba esett Bezuhov életkedvét, miközben olyan bölcsességeket fogalmaz meg a maga egyszerű, de nagyszerű módján, hogy a teológiaprofesszorok tátott szájjal hallgatnák. Karatajev alakja a műben a nép bölcsességét és az egyszerű élet értékét testesíti meg.
A Történelem és az Emberi Sors Összefonódása
Lev Nyikolajevics Tolsztoj Háború és béke című regénye az orosz realista regény fejlődésének egyik kulcsfontosságú dokumentuma. Fjodor Sztrahov orosz filozófus szerint az alkotás „Az emberi élet teljes képe. Az akkori Oroszország teljes képe. Teljes képe annak, amit történelemnek és a népek csatájának neveznek. Teljes képe annak, amiben az emberek boldogságukat, nagyságukat, örömüket és megalázottságukat vélik megtalálni. Ez a Háború és béke”. Tolsztoj önmaga is tudatában volt műve jelentőségének s így értékelte azt: „…olyan ez, mint az Iliasz.” Török Endre a jellemzést a következő gondolattal bővítette ki: „Totális mű, a klasszikus Oroszország regénye.”
Az író eredeti tervei között egy olyan történelmi körkép megalkotása szerepelt, melyben Oroszország három történelmi fordulópontját kapcsolta volna össze. Ezt Három korszak címmel szerette volna létrehozni. A fontos történések: az 1812. évi borogyinói csata, az 1825. évi dekabrista felkelés és a dekabristák 1856. évi hazatérése Szibériából. Ezek az események szolgáltak volna kiindulópontként az alkotás megszületéséhez, ám az eredeti tervet elvetette, illetve egy korszak felidézésére szűkítette. 1862-ben az Orosz Birodalom a Napóleon császár felett aratott győzelemre emlékezett, annak 50. évfordulóját ünnepelve. Tolsztoj 2-3 évi tervezgetés után látott neki a könyv megírásának Jasznaja Poljana-i birtokán. Az alkotás többévnyi megfeszített munka révén jöhetett létre 1865-1868 között. A Háború és béke kb. 15 év eseményeinek rajza (1805-1820). Négy nemesi család élettörténete bontakozik ki a műben, a Rosztov grófok, a Bolkonszkij, illetve Kuragin hercegek és a Bezuhovok arisztokrata világát ismerheti meg az olvasó.
A háttérben véres történelmi események színterévé válik az ország, a franciák megtámadják az orosz földet is, majd kibontakozik a Napóleon elleni össznépi összefogás, amelynek vezetői a csatatereken Kutuzov hadvezér és Karatajev, a parasztság képviselője. „Most már világos, hogy mi okozta 1812-ben a francia hadsereg pusztulását. Senki sem vitathatja, hogy a napóleoni francia hadsereg pusztulásának a következő két oka volt: egyrészt, kései időszakban mélyen behatolt Oroszország területére, anélkül, hogy téli hadjáratra felkészült volna; másrészt, mivel az orosz városokat felégették, és mivel az orosz népben gyűlölet támadt az ellenséggel szemben, a háború sajátos jelleget öltött. De akkor senki se látta előre (ami most már nyilvánvaló), hogy csakis ezen az úton-módon pusztulhat el a világ nyolcszázezer főnyi, legjobb hadserege - amelyet a legjobb hadvezér vezényel - a tapasztalatlan parancsnokok vezette, a feleennyire sem erős, tapasztalatlan orosz hadsereggel való összecsapásban…”
John Lukács véleménye alapján a 19. századi történelmi regény „témája (a szerelmi vagy más egyéni-emberi cselekmény szövődménye) a főtéma, az előtér: a történelem nagymértékű freskója pedig a háttér, amely arra szolgál, hogy színt, dimenziót adjon a szerelmi vagy más cselekmény valószínűségének”. A 20. században már másképp jelenik meg a történelmi regény fogalma: előtere, színtere, főtémája a történelem: „az író érdeklődése elsősorban a történelemnek szól, s csak másodsorban a regénynek, illetve a szerelmi vagy családi szövődménynek, amelyben tudva-tudattalanul a történelem következményét látja.” A 19. századi történelmi regény legeklatánsabb példájaként a Háború és béke említhető. Lukács azt vallja, hogy a mű „a 19. század történelmi regényének prototípusa”. A regényes történet maga a mű előterében foglal helyet, míg a háttérben a napóleoni háborúk eseményei peregnek.
Hajnády Zoltán szerint: „nem regény, még kevésbé poéma és a legkevésbé történelmi krónika”. A műben keverednek az eposzi és a regényekre jellemző vonások, elemei úgy ötvöződnek benne, hogy emellett gazdag lélektani elemzések és a kor erkölcsrajza is helyet kap az átfogó igényű alkotásban. Történelmi krónika jellegű elemei: Tolsztoj az írás alkalmával korabeli dokumentumokhoz, hadtörténeti írásokhoz és visszaemlékezésekhez fordult. Nem kopírozta le a történelemkönyvek lapjait, de megtartotta művében a történelmi hűség hagyományát.
A Történelem Mint Filozófiai Téma
Az utolsó részben a történelem tárgyáról, a népek és az emberiség életéről fejti ki gondolatait az író. Aprólékosan jellemzi a hősöket, ezzel a lélektani ábrázolás újszerű megközelítésével fordul szereplői felé. Láttatja Oroszország belső konfliktusait, a nemesség és a nép közeledésének szükségességét egy nagyobb cél, jelen esetben a Napóleon felett aratott győzelem reményében.
Tolsztoj szerint a történelem sorát, menetét nem az ember szabja meg, hanem a Gondviselés, azaz Isten. A történelmi szereplők pedig csupán a végrehajtói az isteni akaratnak. „A történetírás, ha elveti azt a régi nézetet, hogy az istenség egy kiválasztott személynek alárendeli a nép akaratát, egyetlen lépést sem tehet anélkül, hogy ellentmondásokba ne keveredjék; választania kell tehát: vagy visszatér az előbbi hithez, mely szerint az istenség közvetlenül részt vesz az emberiség ügyeiben; vagy határozottan megmagyarázza azt a történelmi eseményeket előidéző erőt, amelyet hatalomnak neveznek”.
„Ha a hatalom forrása nem a hatalmat birtokoló személy testi vagy lelki tulajdonságaiban rejlik, akkor nyilvánvaló, hogy e hatalom forrását az illető személyen kívül, abban a kapcsolatban kell keresnünk, amely a tömegek és a hatalmat birtokló személy között fennáll. És csakugyan így is értelmezi a hatalmat a jogtudomány, a történelemnek az a váltóbankja, mely azt ígéri, hogy a hatalom történelmi fogalmát tiszta aranyra váltja be. A hatalom a tömegek akaratának összessége, amely a tömegek kifejezett vagy hallgatólagos beleegyezésével megválasztott kormányférfiakra száll át.”
Az igazi történelmi alakot az emeli magasba, hogy elfogadja, megérti a Gondviselés nép által sugallt kívánságát. Így növekszik meg Kutuzov alakja, akinek taktikája a halogatás volt, s így válik sajnálatraméltó, szánalmas alakká Napóleon a műben. Ugyanígy a történelemben azt, amit ismerünk, a szükségszerűség törvényeinek nevezzük; azt, amit nem ismerünk, szabadságnak. A szabadság a történelem szempontjából csupán annak kifejezése, ami ismeretlen marad azon túl, amit az ember életének törvényeiről tudunk. „A történelem az ember szabadságának megnyilvánulását a külső világgal időben és oksági viszonyban való kapcsolatában vizsgálja, vagyis az értelem törvényeivel határozza meg ezt a szabadságot, ezért a történelem csak annyiban tudomány, amennyiben ezek a törvények meghatározzák ezt a szabadságot.”
Tolsztoj a történelmet vizsgálva megállapítja, hogy az a természettel szemben jelentéktelen. Így szereplői közül is a természethez közel álló alakokat értékeli pozitívan. Az író annak alapján csoportosítja szereplőit, ki mennyire áll közel a természethez és a természetességhez.
A korabeli orosz szalonok, nemesi társasági élet divatos nyelve a francia volt, így az első ötven oldalon sűrűn követik egymást a francia mondatok, kifejezések. Mindez kissé megnehezíti az olvasást, jegyzetek tarkítják a sorokat, s minduntalan a lap alján található fordításokra irányítják az olvasó figyelmét. „Eh bien, mon prince. Gênes et Lucques ne sont plus que des apanages, des jószág, de la famille Buonaparte. Non, je vous préviens, que si vous ne me dites pas, que nous avons la guerre, si vous vous permettez encore de pallier toutes les infamies, toutes les atrocités de cet Antichrist (ma parole, j'y crois) - je ne vous connais plus, vous n'êtes plus mon ami, vous n'êtes plus hűséges rabszolgám, comme vous dites.[1] De azért isten hozta, isten hozta.”
A Gy. Horváth László által újrafordított Háború és béke elemzése során a regény kommunikációs mélystruktúrája válik kiemelt fontosságúvá. Ahogy József Attila sorai is utalnak rá: „fecseg a felszín, hallgat a mély”. A regényben a moszkvai és pétervári elit összejövetelein zajló felszínes „csevegés” mellett a mélyebb, elhallgatott gondolatok és érzések is jelen vannak. Amikor a „szalonok, pletykálkodások, bálok, hívságok, semmiségek” világából kiábrándult hősök - elsősorban Andrej Bolkonszkij és Pierre Bezuhov - az élet értelmét keresve és annak legmélyebb bugyrait megélve hallgatásba burkolódznak, az is beszédes.
Pierre és Andrej, bár látszólag más-más aspektusból és meggondolásból, de a regény elején egyaránt igyekeznek eltávolodni a semmitmondó, főleg felesleges pletykákra és intrikákra épülő nagyúri világtól. Olyasfajta miliőhöz próbálnak idomulni, ahol az élet értelmét és igazságát keresve nem kell többé „az udvari herék döngicsélését” hallgatni, és magukra „műmosolyt” kényszeríteni. Pierre-t erre főleg az állandó nevetség tárgyát képező előnytelen külseje készteti, amellyel még ha akarna, se tudna a nagyúri közegben dívó kommunikációs szokásoknak megfelelni: „Pierre esetlen figura volt. Azt sem tudta, hogyan kell belépni egy szalonba, meg azt sem, hogyan kell távozni onnan, vagyis hogy távozás előtt illik valami szépet mondani”. Így aztán évekig hol a szabadkőműves páholyokban, hol pedig ennek inverzeként a vad, féktelen és ostoba tivornyák, dínom-dánomok fertőjében igyekszik megnyugvásra lelni.
Vele szemben Andrej már a történet elején is jóval tudatosabban veti oda a kesztyűt a pletykák és intrikák világának - amely egyébként „nagyon jó fecsegő” mivolta miatt sokkal inkább el- és befogadná -, és igen hamar elhatározza: a felszínes béke helyett a regény másik fontos szegmensét, a háborút választja - kommunikációs értelemben is. Hogy azután máshogy, de Pierre-hez hasonlóan neki is csalódnia kelljen új közege, a hadvezetés „emberséges”, „igazságos” mivoltában. Mert nem elég, hogy itt is valamiféle hajbókolós hierarchiát érzékel, amelynek eredményeképp „udvari és személyes megfontolásokból kell kockára tenni emberek tízezreinek az életét”, de a hadvezetés kommunikációja is fals: mást mondanak, mint amit gondolnak. Egy helyütt maga Kutuzov „teszi helyre” ily módon Andrejt: „Jogában áll nem hinni nekem, mi több, nem érdekel, hisz-e nekem vagy sem, de arra nincs alapja, hogy ezt ki is mondja.”
Pierre és Andrej az új közegükből, közegeikből való - ideiglenes - kiábrándulásuknak köszönhetően érdekes módon ismét a nagyúri világban találkoznak. Ettől kezdve ők hárman nem a nagyvilági elit féltékenységi jelenetekkel tarkított, érdekházasságokkal fűszerezett, megcsalásokkal pikánssá tett felfogásában, hanem kommunikációs értelemben alkotnak szerelmi háromszöget. Attól a lánytól, aki ebben a nagyúri világgal folytatott kommunikációs hadjáratban a regény elején, 1805-ben véleményem szerint nem véletlenül áll előttünk még kislányként. Olyan őszinte, mindenféle nagyvilági hívságtól és képmutatástól mentes, naiv gyermekként, aki nem a kimondott - felszínes - szavaknak hisz, hanem „a hangárnyalatokra, a pillantásokra, az arckifejezésekre” érzékeny - azokra a reflexiókra tehát, amelyek leginkább egy rejtett szerelmi kommunikációban tudnak érvényre jutni. Így, ha Andrej a hadseregbe, Pierre az egymást egyébként kioltó szabadkőműves eszmékbe illetve tivornyákba menekül a kimondott szó fals jellege elől, Natasa nagyon korán - még mielőtt „bedarálhatná”, magával egyívásúvá tehetné a felszínes báli közeg - a szerelemben igyekszik menedékre lelni. A kalamajka azonban - legyen az bármiféle - Tolsztojnál soha nem történik véletlenül. Mindig oka van, ez esetben pedig arra jó, hogy a két férfi végleg rádöbbenhessen az élet értelmére, benne Natasa sorsukat meghatározó szerepére.
Andrej ugyanis a halálos ágyán eltölti „a minden földi dolgoktól való elidegenedésnek, a lét különös, örömteli könnyűségének tudata”, és nemcsak az válik nyilvánvalóvá számára, hogy „az a sok érzés, amit olyan nagyra tartanak, ez a sok gondolatunk, amelyek olyan fontosnak látszanak” - fölöslegesek, hanem az is, hogy az eddig ismert és gyakorolt evilági szereteten túl létezik egy ennél sokkal mélyebb, isteni eredetű érzelem is: „azt, aki drága nekünk, lehet emberi szeretettel szeretni, de az ellenséget csak isteni szeretettel lehet. Ha emberi szeretettel szeretünk, a szeretet gyűlöletbe válthat; de az isteni szeretet sohasem változik meg. Semmi, még a halál sem múlasztja el”. Ez a gondolat egyfelől képessé teszi a megbocsátásra: arra, hogy megértse az őt majdnem elhagyó Natasa „érzéseit, szenvedését, szégyenét”, és újra keblére ölelje az őt halálos ágyán gondozó lányt, másfelől arra, hogy a maga számára végképp és végleg dekódolni tudja azt a kommunikációs modellt, amivel a lány kifejezte: mindvégig őt szerette, őhozzá tartozott.
„Élénken felidézett egy pétervári estét. Natasa lelkesen, izgatott arccal arról mesélt neki, hogy a múlt nyáron gombászás közben eltévedt egy hatalmas erdőben. Csapongva festette le az erdő sűrűjét, azt, hogy mit érzett, hogyan beszélgetett a méhésszel, és folyton félbeszakította magát: »Nem, nem jól mondom; nem, így nem érti meg« - hiába bizonygatta Andrej herceg, hogy ő mindent ért, és valóban mindent értett, amit csak mondani akart Natasa. De a lány elégedetlen volt magával, úgy érezte, nem sikerül érzékeltetnie azt a szenvedélyes, költői hangulatot, amelyet aznap átélt, s amelyet feltétlenül fel akart tárni előtte. »Pedig megértettem őt - gondolta Andrej herceg. Azt, amit Pierre is azonnal meglátott a lányban, és ami miatt ő is rögtön társának érezte Natasát, akinek leglényegét - épp a szavakon túlmutató kommunikációjuk értelmében - alig volt képes kifejezni: „Ez a lány olyan kincs, olyan… Párját ritkítja”.”
Azonban nemcsak Natasa lelki rezdüléseinek megértése és megérzése kellett ahhoz, hogy Andrej halála után ő, egyedül ő lehessen a leány hű társa, hanem az is, hogy a barátjával párhuzamosan ő maga is hasonló, és hasonlóan mély dolgokon menjen keresztül, ezek hatására pedig hasonló következtetésre jusson, mint a halálos ágyán a barátja. Pierre fogságba kerülvén, társai kivégzésének szemtanújaként, majd barátja, Platon Karatajev haláltusáját végignézve értékeli át, mi a fontos az életben, és mi nem. Korábbi félelme, hogy a társaságban bemocskolják a nevét, egykori felesége elleni kirohanásai már nemcsak hogy jelentéktelennek, de mulatságosnak tetszenek. Azt pedig, hogy mennyire rendjén való, sőt, „jogfolytonos”, hogy hasonló élményeken keresztülmenve Andrej után Pierre töltse be Natasa életében ugyanazt a szerepet, szintén nem kell kimondani. S hogy Nyikoluska mennyire jól és pontosan érzékeli Natasa életében Andrej és Pierre „jogfolytonos” szerepét, még egy, a fenti, Natasa és Andrej között zajló jelenet inverze mutatja. Inverze abban az értelemben, hogy itt már nem Natasa, hanem Pierre aggódik amiatt, hogy Natasa nem érti, nem jól érti azt, amit a fogságban átéltekkel kapcsolatban ki szeretne fejezni. „Pierre nemcsak a tekintetéből, hanem egy-egy felkiáltásából, rövid kérdéséből is kivehette: éppen úgy ért meg mindent az előadásából, ahogyan ő szeretné. Ami szavakkal azért kifejezhetetlen, mert szívből jön, s amit csak egy másik, erre a kommunikációs hullámhosszra rácsatlakozott szív érthet meg. A Tolsztoj-regény nagyságának egyik összetevőjét meglátásom szerint - hogy ismét József Attilával éljek - éppen ezeknek a „szívből tovafolyó” érzéseknek a folyamatosan visszhangzó csengése képezi.
I. Rész
Andrej Bolkonszkij teljesen magába fordult: kiábrándult, mentálisan és fizikailag is sérült, közelebb érzi magát a halálhoz, mint az élethez. Ám amikor hallja Natasát és unokatestvérét, Szonját a tavaszról és a természet szépségéről énekelni, felébred benne - és körülötte - az élet. Később Andrej és Natasa közelebb kerülnek egymáshoz egy burjánzó, éretlen összejövetelen. Ami a vendégek közt történik, a szürrealitást súrolja. Natasa és Andrej egymásba szeretnek. Mindenki gúnyolódik Andrej barátján, a folyamatosan részeg kívülállón, Pierre-en. Pierre sógorát, Anatole-t elbűvöli Natasa, mindenképpen el akarja csábítani. Hélène megígéri Anatole-nak, hogy segít neki. Natasa és apja, Rosztov gróf be szeretnének mutatkozni Andrej apjának és húgának, Marjának, mivel Andrej időközben eljegyezte Natasát. Az öreg Bolkonszkij azonban nem helyesli fia házasságát Natasával, és megszégyeníti őt. Ez mind Anatole malmára hajtja a vizet: Natasát mélyen megbántotta Andrej családjának viselkedése, így figyelme Anatole felé fordul. Anatole meg akarja szöktetni őt, házasságot ígér annak ellenére, hogy már nős. Ám Szonja, Natasa unokatestvére átlát a férfi tervén, és mindent elmond Natasa keresztanyjának, Marja Ahroszimovának. Natasa kétségbeesésében megpróbál véget vetni életének. Pierre felelősségre vonja Anatole-t, és kényszeríti, hogy adja át Natasa leveleit. Pierre ekkor ébred rá saját Natasa iránt táplált érzéseire. Gyenyiszov bejelenti: a háború hamarosan kezdetét veszi.
II. Rész
Elkezdődött a háború. A harcok közepette Andrej elveszett szerelmén mereng, a rebbenékeny boldogságon, amit Natasával élt meg. Most, hogy Natasa elárulta őt Anatole-lal, élete ismét értelmetlennek tűnik. Pierre-nek az az érzése, hogy nem látja Andrejt többet. „Napóleon” túlzottan is beleéli magát az örök hódító hadvezér szerepébe, győzelemről álmodik - a valóság azonban más. Kutuzov marsall letaglózva nézi, ahogy szeme láttára vész el Moszkva megmentésének lehetősége. Az elhagyott várost pusztulni hagyják. Az óriási kavarodásban Pierre merénylő hősnek képzeli magát, aki mindenkit megment. Fantáziái hisztériába és szarkazmusba torkollnak. Platon Karatajev szent bolondként jelenik meg, hogy vigasztalja Pierre-t. Andrej súlyosan megsebesült, haldoklik. Magas láza van. Még utoljára találkozik Natasával, élete nagy szerelmével. Lehetséges lett volna egy boldog élet vele? Andrej meghal, Natasa új életet kezd. Pierre-nek nem sikerül megvédenie új barátját, Platon Karatajevet. A szabadság és egy Natasával való kapcsolat lehetősége jelenik meg Pierre lelki szemei előtt, ám Natasa elérhetetlen marad számára.
A Vígszínház adaptációja, bár a lényeges elemek kimazsolázása a darab háromnegyedében jól sikerül, az előadás vége összecsapottá válik. Az egymáshoz kapcsolódó jeleneteket szemelvények váltják fel, és a szálak elvarratlanok maradnak, nem lehet érteni, ki miért kötött ki a másik mellett - és még az sem egyértelmű, hogy az egyik főszereplő már meg is halt! A történteket végigkísérő zene felkarolja az eseményeket, de a csenddel is remekül operálnak (elég csak Andrej és Natasa keringőjére gondolnunk). A díszletek egyszerűek és rafináltak, a színészek olyan erőt sugároznak, hogy szinte hipnotizálják a közönséget.