Pannonhalma nem csupán egyházi központ, hanem egy olyan hely, ahol a történelem, a gasztronómia és a természet harmonikus egységet alkot, egyedi élményt kínálva a látogatóknak. Ahol a bencés hagyományok találkoznak a modern vendéglátással és a helyi értékek felelevenítésével, ott születnek olyan élmények, amelyek mélyen megérintik az embert.
A Pannonhalmi Főapátság Gyógynövénykertjének Varászla
A pannonhalmi varázslat első ízben két évvel ezelőtt érintett meg, amikor egy riport kapcsán a családoddal a környékre látogattál. A megbeszélt program előtt akadt idő a Pannonhalmi Főapátság gyógynövénykertjének felfedezésére. Nem csak a családodnak okozott hihetetlen boldogságot a hely, hanem téged is magával ragadott: a lila bóbitájú levendulapárnákkal tarkított domboldal, a különféle fűszernövények kisebb-nagyobb bokrai, a vízililiomok, és a kert aljában pihenő hangulatos teaház mind hozzájárultak a felejthetetlen élményhez. Ez a kert nem csupán egy gyűjteménye a növényeknek, hanem egy olyan oázis, ahol a természet szépsége és a lelki béke találkozik. A növények illata, a csend és a nyugalom együttesen teremtenek egy olyan atmoszférát, amely elfeledteti a hétköznapok rohanását.
Vis Vitalis: Az Apátság Palackozója és a Csodavíz
Az első út a Vis Vitalis borászathoz vezetett Ravazdra, ahol az apátság palackozóját tekintettük meg. Itt, ahol a legenda szerint Béla királyunk kardjával fakasztott forrást, található az a természetes ásványvíz is, amit az egyedi palackokba zárva már másfél éve megtalálhatunk az éttermek kínálatában. A vastalanításon kívül teljes, 17000 éves valójában kínált, kasztvízzel nem érintkezett, ízletes, harmonikus beltartalmú víz palackja nem csupán egyedi, hanem környezetkímélő is. A víz tisztasága és ásványi anyagainak gazdagsága teszi különlegessé, míg az üvegpalack újrafelhasználhatósága és a környezettudatos gyártási folyamat kiemeli a márka elkötelezettségét a fenntarthatóság iránt.
Pausa: Ahol a Pihenés Ízekben Gazdagodik
Ahogy Várszegi Asztrik kedélyesen megjegyezte: „egy kis szünetre mindenkinek szüksége van”. A Pausa pont ezt kínálja: időt és teret ad a pihenésre, mindezt kávé, sütemény és fagylalt társaságában. A cukrászda, Barabás Kata vezetésével, háromféle különleges desszerttel készült.
- Kakukkfüves Rákóczi túrós: A Macaron napon második helyezést elért macaron, amelyben a gyógynövénykert egyik kedvelt fűszere, a kakukkfű, különleges ízt kölcsönöz a hagyományos Rákóczi túrósnak. A macaron hibátlan textúrával, ideális töltelékkel bírt; a habcsók és a túrós, lágyan fűszeres krém kellemes szimbiózisban adta meg azt, amire vágytunk.
- Levendulás Millefeuille: Ebben a süteményben a Pannonhalma védjegyeként is ismert levendula kapott nagyon kellemes szerepet, kiegészítve a krémes rétegeket.
- Pausa Szelet: A tartalmas, nem száraz, nem tömény, de ennek ellenére sűrű és jó textúrájú piskótán finom grillázsréteg pihent. A piskóták közötti kávés krém finoman hangolt, könnyű, de jó állagú volt, s az egészet borító máz, a gyümölcsből "varrt" gombok tették teljessé az élményt. Ha nem tudtam volna, hogy lesz még folytatás, és kellően arcátlan vagyok, akkor még 2-3 Pausa szelet eltűnt volna.
A Pausa cukrászda nem csupán édességeivel, hanem hangulatával is hozzájárul a pannonhalmi élményhez. A kényelmes ülőhelyek, a kellemes zene és a barátságos kiszolgálás mind azt szolgálják, hogy a vendégek valóban kikapcsolódhassanak.
Szent Márton Öröksége és a Kortárs Kultúra Találkozása
A Pausa után az épület másik szárnyába sétáltunk, ahol a Szent Márton évre készített időszaki régészeti kiállítást tekintettük meg. Ez a kiállítás Szent Márton korát és az azt követő évszázadokat mutatta be. A tárlat az 1700 éve született Szent Mártonnak állít emléket, aki valahol Pannóniában született.
A pannonhalmiak szerint Pannonhalma környékén, míg a szombathelyiek - Mária Terézia óta - maguknak vindikálják ezt a jogot. Alapvetően mindegy, hogy Pannónia mely szegletéből származott Márton, a lényeg az, hogy honnan jött és mit ért el az akkori társadalmi berendezkedés mellett. A szombathelyi és pannonhalmai kapcsolat nem csupán a kiállításban nyilvánul meg, hanem a július elejére tervezett zarándoklat is ezt a két települést kötné még jobban össze. A zarándoklatra mindenkit sok szeretettel várnak, aki szeretne egy ilyen típusú elmélyülést megélni; a Szent Márton év erre jó alkalom lehet. Ennek a kulturális párbeszédnek része még az augusztus végén megrendezésre kerülő Arcus Temporum fesztivál is, amelyre szintén érdemes ellátogatni. A kiállítás tárgyi része izgalmas volt, de a leglenyűgözőbb tartalmat az a kisfilm szolgáltatta, amelyet a múzeum egyik különtermében vetítettek. Ez a film a pannonhalmi bencések mindennapjait, a borászat, a gyógynövénykert, az étterem, és természetesen a kollégium életét mutatta be. A világtól visszavonult szerzetesek kapcsán hajlamosak vagyunk sztereotípiákban gondolkodni, az Istennek ajánlott életet leegyszerűsíteni imádkozásra. A kisfilm azonban megmutatta e közösség sokszínűségét, a tudományos munkától a gyakorlati feladatokig terjedő tevékenységüket.
Tours-i Márton
Viator: Ahol a Helyi Ízek Nemzetközi Elismerést Kapnak
A múzeum után az apátság hat éve működő éttermében, a Viatorban folytatódott a pannonhalmi élménytúra. A Viator már régen bizonyított, és pont a látogatásunk napján szerzett újabb elismerést: aznap délután vehette át Takács Gábor a Business Excellence legjobb vidéki étteremnek járó díjat. Az ebédhez azonban szorosan hozzátartozik Pannonhalma. Gyurik Gábor, a Viator séfje, külön menüsorral készült, amely a helyi alapanyagokra és a szezonális kínálatra épült.
- Előétel: Egy könnyed, szezonális előétel volt a marinált bivalymozzarella, amelyhez fűszeres paradicsomsorbet dukált. A viszonylag nagy mennyiségű, bivalytejből készített sajt önmagában is egy élmény volt, de a hűs, édes-fűszeres fagylalt kellemes kiegészítője volt. Az előételhez érkezett az első apátsági bor, a Prior, ami dűlő- és fürtválogatott rajnai rizlingből készült.
- Főfogás: Mire az utolsó cseppeket is kiügyeskedtük a tányérból, megérkezett a főfogás: egy kacsatrió, azaz rosé kacsamell, sült kacsacomb és kacsaszívből készített ragu, amit gerslirizottó egészített ki. Az omlós húsok, s a szintén omlós belsőség mellé jó választás volt a krémes, de karakteres burizs, valamint az alig blansírozott, friss, roppanós zöldségköret. Az egyszerű és letisztult fogást egy újabb apátsági bor kísérte, pontosabban kettő. Az első bor egy tízéves kísérletsorozat eredményeként született tétel volt: a Hemina. Ez egészfürtben préselt, finomserpőn tartott fehérborok házasítása, Chardonnay alapokon, 15-15 százalékban Pinot Blanc, Sauvingnon Blanc és egy kísérleti fajtával. Várszegi Asztriktól megtudtuk, hogy miért Hemina a Hemina: Szent Benedek Regulájában található speciális mértékegység, amelynek nincs meghatározott mennyisége, csupán annyi a követendő, hogy a szerzetesek napi egy heminánál több bort ne fogyasszanak. Annak, aki a kacsa mellé már valamilyen vörösbort szeretett volna fogyasztani, újabb apátsági bort kínáltak: egy - a napokban palackozásra kerülő - 2015-ös évjáratú Pinot Noir került a poharukba. Bár Pannonhalma alapvetően fehérboros környék, de évszázadokon keresztül burgundi fajtákkal is volt tarkítva a vidék, ennek köszönhetően található meg a szortimentben a Pinot Noir is, amellyel ugyan nehéz bánni, de a végeredmény nagyon szépen visszatükrözi a termőterületet és meghálálja a gondos bánásmódot.
- Desszert: A desszert ugyanolyan letisztult volt, mint az előző két fogás. A hideg túrógombóc mellé kínált fekete szeder sorbet és a melléjük kerekedett - tizenötféle gyógynövényből készített, almapálinka alapon nyugvó - apátsági likőr méltó lezárása volt az ebédnek.
A Viator étterem a helyi alapanyagokból készült, innovatív fogásaival, valamint az apátsági borokkal tökéletes gasztronómiai élményt nyújt. A díj is igazolja, hogy a minőség és a hagyományok tisztelete itt nem csak cél, hanem valóság.
Emberi Sorsok és Közösségi Erő: A Kiállítás Megrendítő Történetei
Az étterem után egy másik kiállítást is megtekintettünk, amelynek címe „Sorsok és Erő”. Ez a tárlat nem zengzetes, nem manipulatív, csupán emberi, hétköznapi. Sorsokat mutat be, nehezebbeket, könnyebbeket, szépeket, fájdalmasakat. Egy azonban mindegyik történetben bujkál - hol látványosan, hol picit titkoltan - ez az adás képessége, a segítségnyújtás, az egyén és a közösség ereje. S bár a történetek 21. századiak, mégis könnyedén párhuzamba állíthatók Szent Márton életével, cselekedeteivel. Az ingyenes kiállítás a Szent Márton év végéig, azaz 2016. december 31-ig látogatható.
Az Iskola Élete és a Jövő Reménysége
A kiállítás után, a napfényben fürdő pannonhalmi látkép mellett sétálva, betekintést kaptunk az iskola életébe is. Rövid pihenőre betértünk a nemrégiben átadott multifunkcionális előadótérbe, ahol az iskolaigazgató és helyettese felváltva meséltek az itt tanuló fiúk életéről, mindennapjairól. Az élmény annyira magával ragadó volt, hogy egy pillanatra azt is sajnáltam, hogy nő vagyok, és nem fiú, hogy részese lehessek ennek a közösségnek. Az iskola nem csupán oktatási intézmény, hanem egy olyan hely, ahol a fiatalok közösséggé formálódnak, ahol megtanulják az értékeket, a kitartást és a felelősséget.
Terra Sigillata Pannóniában: Római Kerámia a Provinciában
Pannonia területén a római korban elterjedt volt a terra sigillata kerámia, különösen a chiara D és esetenként a C típus. Ezek közül a széles, ferdén kihajló peremű Hayes 45 és a vízszintestől csak alig eltérően kihajló peremű, lapos aljú Hayes 59 típusú tálakat említhetjük. A díszítőeljárások közül ritkább a relief, ugyanakkor az applikáció, a pecsételés, illetve a rovátkolás gyakori. Pannoniában a legszebb darabok egyike a Carnuntumban talált négyszögletes tál, amelynek peremén egy képsor a Kirké-epizódot ábrázolja. A terra sigillata chiara D árun többnyire pecsételt növényi vagy geometrikus motívumok fordulnak elő, vagy peremüket sűrű rovátkolás díszíti. Az „észak-afrikai" terra sigillata chiara a III. század közepén tűnik fel Pannoniában; a Hayes 59 formájú tálak zöme azonban a IV. század második felére, illetve az V. század első negyedére keltezhető. Késői forgalmukat az is igazolja, hogy Felső-Pannonia több lelőhelyén a késő római besimított kerámiával azonos rétegekből kerülnek elő. E kerámiafajta Észak-Itálián keresztül jutott a provinciába; ennek megfelelően többségük az Itáliához közeli lelőhelyeken található. Újabb leletek arról tanúskodnak, hogy a limes térségében, illetve annak közelében is elterjedtek. A kevés számú (alig félszázra tehető) pannoniai anyagon belül jelentős eltérések figyelhetők meg mind színben, mind az anyag és a bevonat minőségében, feltehető, hogy már az eddig előkerült anyag is különböző (nem csak észak-afrikai) műhelyekből származtatható. Behozataluk azoknak a kapcsolatoknak az intenzitását bizonyítja, amelyek még a késő római időkben (IV. század második fele, esetleg az V. század eleje) is fennálltak.
Kereskedelmi Kapcsolatok és Gazdasági Élet Pannoniában
Pannonia kereskedelmi mérlege alapvetően passzív volt, a kereskedelem szinte kizárólag az importtal jellemezhető. A tartomány alig tudott valamit (különösen ipari terméket) a birodalom számára nyújtani; a gazdasági egyensúlyt is a hadseregnek a gazdasági élet szféráján kívül eső anyagi erőforrásai, juttatásai tartották fenn. Amikor a hadsereg és a velük szorosan összefonódó társadalmi rétegek politikai szerepe, aktivitása megnőtt, különösen a Severusok uralma alatt, akkor ez a tartományban, elsősorban annak határzónájában fellendülést, gazdasági konjunktúrát teremtett. Ez a konjunktúra nem az ipar vagy a helyi mezőgazdaság fellendülésén, hanem az itt állomásozó hadseregnek juttatott anyagi kedvezményeken alapult. Mihelyt a császári kormányzat nem tudta az anyagi erőforrások koncentrálásával ezt a helyzetet a Duna-vidéken fenntartani, a III. században hanyatlás következett be.
Pannonia kiviteli cikkei közt nyilván a római korban is fontos helyet foglalt el a szarvasmarha és bőr, mint ahogy Strabón V, 1, 8 adata szerint a Duna-vidéki illírek már a foglalás előtti időkben is ezeket az árukat vitték Aquileia piacára. Rabszolgákat utoljára i. e. a 2. század végén exportáltak. A tartomány mezőgazdasági termékei közt az árpa és a köles (Dio XLIX, 36) a legfontosabbak; ez utóbbiból készült a sabaia, egy sörszerű ital (Amm. Marc. XXVI, 8, 2). Exportra azonban csak a saliuncából, egy gyógynövényfajtából futotta (Plin. n. h. XXI, 7, 43-44). Csak a IV. századi források tartják Pannoniát mindenben gazdag, termékeny földnek, és csupán egyetlen, a IV. század utolsó évtizedeiből származó adatunk van arra vonatkozóan, hogy Pannonia gabonát szállított Itáliának (Ambros. epist. XVIII, 21). Erre egyáltalán azért kerülhetett sor, mert azok a tartományok, amelyek korábban a birodalom gabonaszükségletét biztosították (pl. Észak-Afrika), már nem tudták ellátni Itáliát. Ugyanakkor viszont a pannoniai nagybirtokok képesek voltak bizonyos többlet termelésére. Az intenzívebb, produktívabb mezőgazdasági termelésre való törekvés kezdetei már a III. század második felére visszanyúlnak; ennek fő célja: a korábban a birodalom erőforrásaiból támogatott provinciát saját gazdasági lehetőségeinek növelésével, belső tartalékainak kiaknázásával gazdaságilag függetlenné tenni, saját lábára állítani. E politika energikus végrehajtásának eredménye az, hogy a IV. században Pannonia már gabonát is tudott exportálni.
Az ipari termékek exportja is jelentéktelen, az erről alkotott képet az elmúlt évtizedek intenzív kutatásai sem változtatták meg lényegesen. A pannoniai ipar egyetlen ága, amelyről eddig azt hittük, hogy jelentősebb exportra termelt, a kerámiaipar volt. A két számba vehető műhely közül az ún. sisciai műhelyről nemrég derült ki, hogy valójában a Moesia Superiorban lévő Margumban működhetett. E gyár nagy exportja - minthogy a provincia határán kívül volt - nem csökkenti a tartomány importadósságát. Nincs bizonyítékunk az aquincum-gázgyári fazekas telep moesiai vagy dunai exportjára sem. Ezzel szemben kerámiatermékek egészen minimális noricumi kivitelére van bizonyítékunk; néhány, a II. század végi vagy a III. század eleji pannoniai bronzművesség raetiai exportja is kisebb mértékű lehetett. A nyugati tartományokban egyébként csak kivételesen találhatók pannoniai eredetű tárgyak; ezek egy része a csapatok mozgásával, más része utazók személyes tárgyaként kerülhetett más provinciába. Így pl. a dunai lovasistent ábrázoló ólom votívtárgyak bukkantak fel Kelet-Galliában és Britanniában, egy noricumi-pannoniai szárnyas fibula Britanniából ismeretes. Néhány Pannoniából származó Mithras-táblát ismerünk a rajnai provinciákból.
Míg a tartománynak a birodalom többi területe felé irányuló exportja egészen jelentéktelen volt; a barbaricumi tranzitkereskedelemben az európai provinciák közül Pannoniának jutott az egyik legfontosabb szerep. A Pannonián és részben Noricumon át a barbaricum felé irányuló kereskedelemben e tartományok - különösen a kora császárkorban - többnyire nem saját ipari termékeikkel vettek részt, hanem Itália vagy a nyugati provinciák árucikkeit közvetítették. A barbárokkal folytatott kereskedelem a birodalom politikai érdekeinek volt alárendelve. Nagyobb importkoncentráció mindig egy-egy területi egységen belül jelentkezik, attól függően, hogy az mennyire állt Róma politikai-gazdasági érdeklődésének középpontjában.
Az első római import barbaricumba való beáramlása a Domitianus uralkodásától az Antoninusok koráig tartó periódusban (Eggers B 2) nem mutat lényeges növekedést. Az ütközőállamok, vazallus királyságok rendszerének bukásán kívül ebben az is közrejátszhatott, hogy a borostyánkereslet a II. században Itáliában már kisebb volt. A Cseh-medence területén az Augustus korinál lényegesen kevesebb bronzedény típus tűnik fel a II. század elején, ez az áruforgalom azonban már nem a Carnuntumon, hanem a noricumi limestáborokon keresztül bonyolódott le, a későbbi időszakban Lauriacum szerepe nőtt meg. A Morvamedencében a közép-galliai és néhány korai rheinza-berni sigillata képviseli a II. század első és második harmadának római importját, de megjelennek ezen a területeken…
A Zsidóság Története Pannoniában és Magyarországon
A magyarországi zsidók története sok ellentmondással van tele: a középkorban és az korai újkorban viszonylagos biztonságban éltek, bár diszkriminálták és időnként üldözték őket. A 19. században megkezdődött a zsidóság tömeges asszimilációja, beolvadása a magyar nemzetbe. Ennek jegyében világviszonylatban is egyedülálló jelenségként megszületett a neológ zsidó vallás. A 20. században azonban mégis Magyarország volt az első a nyugat- és közép-európai országok közül, ahol zsidóellenes törvényt léptettek életbe. A két világháború közötti időszak viszonylagos biztonságot hozott a zsidó lakosságnak, bár 1938 és 1942 között született három zsidótörvény. Az 1944. március 19-ei német megszállás után érte el a magyarországi zsidóságot a holokauszt. A vidéki és részben a budapesti zsidóság deportációjára német kezdeményezésre, de a magyar hatóságok aktív és készséges együttműködésével került sort. Míg a második világháború elején mintegy 800 000 tagjával Európa harmadik legnagyobb zsidó közössége élt Magyarországon, a háború után ez 200 000 körülire csökkent.
Pannoniából három légiót szállítottak át a rómaiak Júdeába, a Bar Kochba vezette szabadságharc (132-135) leveréséhez. A rabszolgaként idekerült embereken kívül Rómából zsidó kereskedők is érkezhettek Pannoniába. Magyarország más részein, mint például Szombathelyen, Pécsett, Dombóváron, Siklóson, Eszéken stb.
Az első hiteles tudósítás, amely Magyarországon lakó zsidókról szól, a 10. századból származik: 955 körül közli Chászdái ibn Sáprut a kazár királyhoz intézett levelében, hogy két Cordovában járt horvátországi zsidó követ felajánlotta neki, hogy a „Hungrin” országában lakó zsidók közvetítésével eljuttatja levelét Kazárországba. A magyar államalapítás idejéből már írásos dokumentumok jelzik a zsidók jelenlétét, zsidó közösségek létezését. Szent István (1000-1038), Szent László (1077-1095) és Könyves Kálmán (1095-1116) idején Magyarország befogadta a cseh és német területekről betelepülő, néha menekülő zsidókat. Szent László azonban megtiltotta nekik a keresztényekkel kötött vegyes házasságot és a keresztény szolgák tartását. Ezentúl tilalom alá helyezte azt is, hogy a zsidók vasárnap, illetve keresztény ünnepnapon dolgozzanak. Lakhelyüket nem választhatták meg szabadon; csak kijelölt településeken lakhattak.
A zsidó szó szláv eredetű. A szlávok között már igen régi időkben éltek zsidók, az elnevezést valószínűleg tőlük vették át a magyarok. Az első magyar nyelvemlék, amelyben a zsidó szó előfordul, a 13. századból való. A Sid, Sidó, Sidói, Sidókői, Sidov régi magyar családnevek, viselőik valószínűleg a honfoglaló magyarokkal bejött zsidó vallásúak leszármazottjai voltak.
Míg a 12. században több európai országban üldözték a zsidókat, addig Magyarországon az Árpád-házi királyok alatt több-kevesebb megszorítással, de a korabeli európai viszonyoknál biztonságosabb körülmények között élhettek. Kereskedelemmel, pénzügyletekkel foglalkoztak, a királyi udvar nem egyszer vette igénybe pénzüket, szakértelmük. Helyzetük a 13. század folyamán valamelyest Magyarországon is romlott. Ekkor eltiltották őket bizonyos gazdasági állások betöltésétől, és megkülönböztető jelet kellett viselniük. II. Endre az aranybullában (1222) és a beregi esküben (1233), a pápa (és a német kereskedővárosok) követelésére ismételten megtiltotta a vegyes házasságot, majd az 1215-ös IV. Lateráni Zsinat előírásait is bevezették. A tatárjárás után alakul ki Budán a zsidónegyed, a későbbi Szent György tér nyugati oldalán. Az ország újjáépítéséhez szükség volt a hitelügyletekkel is foglalkozó zsidókra. Szolgálataikért II. Endre fia és utóda, IV. Béla 1251-ben visszavonta apja zsidókkal szemben tett intézkedéseit. Ugyanebben az évben kiadta híres zsidó kiváltságlevelét, amelyet a középkori magyar királyság fennállása alatt az egymást követő uralkodók megerősítettek. Ennek lényege, hogy a zsidók a király kamaraszolgái, a kincstárnak adóznak, az pedig biztosítja jogvédelmüket. Az első Magyarországon talált héber feliratú sírkő Budáról származik, és Peszach, Péter fia sírját jelölte meg, 1278-ban. Ezekben az időkben Budán kívül Sopronban, Kőszegen, Esztergomban, Székesfehérváron és másutt is jelentős zsidó közösségek éltek. Sopronban és Budán zsinagógák is működtek női imatermekkel (Frauenschul) és rituális fürdőhelyiségekkel.
A 15. században a megerősödő városokba egyre több zsidó költözött, kialakultak a „történelmi hitközségek” (Buda, Esztergom, Sopron, Tata, Óbuda). A század második felében Hunyadi Mátyás létrehozta a zsidó prefektus (elöljáró) országos hatáskörű hivatalát. A középkori magyarországi zsidóság virágkora Mátyás király uralkodásának idején volt. Mátyás király halála (1490) után a zsidók helyzete bizonytalanabbá vált, teret kapott a zsidóüldözés. 1494-ben Nagyszombatban zsidókat égettek meg máglyán.
A mohácsi csata után I. Szulejmán szultán seregével továbbvonult észak, vagyis Buda felé. Buda zsidó lakossága nem menekült el a törökök elől. Nekik nem volt félnivalójuk a töröktől, hiszen tudták: a muszlimok toleránsabbak a zsidókkal szemben, mint a keresztények. 1526. szeptember 22-én, Szulejmán szultán a budai és esztergomi zsidókat hajóra rakatta és Törökországba szállíttatta, ahol Szófia, Kavala, Vidin, Szaloniki, Konstantinápoly és Pleva városokban telepedtek meg, megtartván magyar-zsidó szokásaikat. Közülük többen Buda török kézre kerülése után, 1541-ben tértek vissza.
Az 1547. évi török összeírás szerint a Várban 238 keresztény, 75 zsidó és 60 kopt család lakott. Az összeírás a zsidókhoz hozzá számít még 28 „vendég” családot. Ezek a zsidó vendégek 1541 és 1547 között települtek be Törökországból.
A 17. század közepén a török kori Buda zsidóságát az egyik legjelentősebb európai zsidó közösségként tartották számon. Neves tudósok, rabbik és kabbalisták, héber és jiddis nyelvű írók és költők éltek és tevékenykedtek.
Az Erdélyi Fejedelemségben szintén viszonylag nyugodtan élhettek és dolgozhattak, Bocskai István, Bethlen Gábor, I. Rákóczi György zsidó orvosokat tartottak. Bethlen Gábor fejedelem külföldről is hívott be zsidókat.
A 18. század végéig a magyarországi törvények nem tették lehetővé zsidó nemzetiségiek szabad lakhelyválasztását az országon belül. Ennek ellenére a környező országokban kialakult kedvezőtlen politikai feltételek következményeként a század folyamán állandóan jöttek újabb és újabb zsidó bevándorlók Magyarországra. A német, szlovák stb. paraszti telepesekkel együtt német nyelvű askenázi zsidók érkeztek elsősorban Csehország és Németország területéről. A 18. század utolsó harmadában már a szomszédos Galíciából is megjelentek az izraeliták első bevándorló csoportjai.
A 18. századi felvilágosodás eszméi a zsidó közösségekben fellazították az addig zárt hagyományokat, és utat nyitottak a 19. századi egyenjogúsítási, beilleszkedési és asszimilációs folyamatnak. A Magyarország nyugati részein élő zsidók, keleti társaikkal ellentétben sokkal nyitottabbak voltak a modernizációra.
A zsidóság 19. századi történetével foglalkozó kutatók ezt a korszakot az asszimiláció, vagy emancipáció korának nevezik. A magyarországi zsidók teljes polgári és vallási egyenjogúsítására a 19. század folyamán került sor. A magyarországi zsidóság a reformkor idején egy nem túl népes, jómódú városi népcsoport volt. Az 1839-40-es országgyűlésnek a zsidókkal rokonszenvező hangulata a zsidó vallás recipitálását (a keresztény felekezetekkel egyforma helyzetét) és híveinek emancipációját (jogegyenlőségét) sürgette.
Kereszténység Pannoniában és Sopianaeban
Keresztény közösségek jelenléte Pannoniában a 3. század közepe előtti időszakból nem mutatható ki. Sopianae keresztény közösségére vonatkozó korabeli írásos források nem maradtak fenn: név szerint nem ismerünk sem püspököt, sem egyértelműen Sopianaehoz köthető mártírt. A település keresztény közösségére a meglévő emlékekből - tárgyi leletekből és vallási-temetkezési épületekből - lehet következtetni. Valószínűsíteni lehet, hogy ahol a keresztényeknek egyházközösségük volt (amelynek a vezetője a püspök), ott a pogányokétól elkülönülő temetőt is használtak. Sopianaeban ennek központi része a város északi temetőjének északnyugati része. A nagyszámú, kereszténységhez köthető emlék jelentős keresztény közösségre utal, így a 4. századi püspökség megléte biztosra vehető. Magyarország területén a legjelentősebb ókeresztény temetőegyüttes Sopianaeból maradt ránk. A több száz ismert sír, számos sírkamra, sírkápolna, valamint a négy nagyobb, apszisos záródású sírépület (az Ókeresztény Mauzóleum, a két Cella Trichora és a Cella Septichora) nagyszámú keresztény közösségre, vallási központra utal.
A keresztény közösségek temetőinek jellegzetessége, hogy a sírok általában egy központi temetkezés (általában egy mártírsír) köré csoportosulnak. Mindeddig nem volt megfigyelhető központi építmény, amely köré a temető rendeződik. Ezt a szerepet a temető jelenleg ismert legnagyobb épülete, a Cella Septichora sem tölthette be, lévén hogy a temetőhasználat késői fázisában létesítették, építését be sem fejezték. A sírok és sírkamrák elhelyezkedésében soros elrendeződés mutatható ki. A rendezettség alapján valószínűsíthető, hogy egy-egy használatba vett temetőrészt előre felparcelláztak. Ezzel magyarázható az is, hogy egyetlen esetben sem volt kimutatható az, hogy sírkamra átvágott volna egy sírt. Kimutatható azonban néhány esetben, hogy egy-egy sírhelyre többször is temetkeztek. A temető a holtak „városa” volt, az élők a város területén épült templomokban gyűltek össze, végezték szertartásaikat. A város ókeresztény bazilikája a legújabb régészeti kutatások alapján a városközpontban épült a 4. században.
Nem teljesen eldöntött kérdés még, hogy pontosan mikor és hogyan történt Pannónia politikai feladása és mikor szűnt meg a római élet a volt tartomány területén. A 375-ben lezajlott háborúk után a nyolcvanas években bizonyos konszolidáció állt be. A vidéki gazdasági központok még termeltek és egyik adat szerint Pannónia 383-ban gabonát exportált (Ambros. ep. 18, 21). De sok jel tanúskodik arról, hogy a nyolcvanas években a tartomány élete valahogy rendbejött. Mursa kivételével a pénzforgalom kimutatható a provincia területén. Bizonyítják ezt egyrészről a sírokban és a telephelyeken előkerülő éremleletek, de bizonyítja ezt a budapesti Kálvin tér tájékán 395-ben elrejtett éremkincs is. Pannónia életében fordulópont a 395. év. Theodosius halála után (395. jan. 17) barbár csapatok törtek a tartományba, akikhez csatlakoztak a már Pannóniában letelepült gótok és alánok csoportjai is. A pusztulás sokkal nagyobb volt mint a korábbi években, és ettől az időponttól kezdve a pénzforgalom már egészen esetleges lett. 399-ben még állt Valéria limese (Claudián. epith Poll. 88.), de gyengeségét mutatja, hogy 401-ben a vandálok, akikhez a provinciálisok is csatlakoztak, Pannónián, Noricumon és Raetian keresztül nyugatra vonultak (Claudian. beli. Poll. Majd 402-ben Alarich elfoglalta Pannónia délnyugati részét (Zos. V 26. 29). Ez a második germán betelepülés a Hadrianopolisi csata után még inkább hozzájárult Pannónia szervezeti felbomlásához. A limes-táborokban már ezek a betelepített germánok katonáskodtak, illetve ezekből töltötték fel az emberhiánnyal küzdő egységeket. Pár évvel később 405-ben, Radagaisus (írod. Rom. 321. Ofos. VII. Radagaisus népének betörése a hunok előrenyomulása következményeképpen jött létre. A hunok térfoglalása olyan erős volt, hogy 409-ben Pannonia keleti részét, Valeriat, a kormányzat szerződésileg átadta a hunoknak. Régészeti kutatásaink alkalmával a limestáborokban és a belső-pannoniai városokban még csak kevés helyen bukkantunk rá azokra a települési rétegekre, melyekről teljes biztonsággal állapíthatjuk meg, hogy az V. században a hún uralom idejében keletkeztek. Több limestáborunkban ez a réteg, mivel legfelül feküdt, ki volt téve a földművelés rombolásainak, így sok esetben csak foltokban található meg vagy teljesen eltűnt. Megnehezíti a helyzetet az is, hogy a hun korszakra jellemző, illetve a korhatározó leletanvag, mint pl, a finom iszanolt, bepimított szürke kerámika, mely a limes-caastrumokból és a belső telephelyekről került elő, éppúgy származhatik a IV. század végéről, még a római uralom idejéből, mint az V. századból. Ha a pannoniai IV. századi temetőket vizsgáljuk, azt látjuk, hogy a sírokból előkerülő legkésőbbi pénzek általában Valentinianus, Valens és Gratianus érméi. Későbbi pénzeket alig ismerünk a sírokból, legfeljebb még egy-két Theodosius-érme kerül elő. Ez az egész tartomány késő római temetőire jellemző. Még a késői alapítású belső-pannoniai városok temetőiből sem ismerünk későbbi pénzeket, így pl. Az éremforgalomnak temetőkben megfigyelhető megszakadása azonban nem jelenti a települések, illetve a római uralom végét, mert ugyanakkor a temetők mellett elterülő településeken Theodosius, Arcadius és Honorius érméi is megtalálhatók. Ez azt mutatja, hogy a pénzforgalom tovább tartott az V. század elejéig, a tartomány feladásáig. Ennek a kettősségnek magyarázata a következő lehetett: Valentinianus halála után az újabb barbár támadások nemcsak a limest tették tönkre, hanem a tartomány belsejében is nagy pusztítást okoztak. Jól mutatják ezt a szőkedencsi és az ezzel egy időben elrejtett éremkincsek vagy akár a fenékpusztai leégett cölöpházból előkerült 16 db Valentinianus pénz. 375 után a pénzforgalomban erős csökkenés állott be, és így á sírokba nem tették be az új és a ritkának számító érmeket, hanem csak a korábbiakat, amelyek minden bizonnyal nagyobb mennyiségben állottak rendelkezésre. Az éremforgalomnak ez az erős csökkenése akadályoz meg minket abban, hogy a IV. század végi és az V. század eleji településszerkezetet pontosan meghatározzuk.
tags: #sor #biznisz #pannoniaban