Az emberi lélek mélységeibe vezető utazás gyakran váratlan helyeken kezdődik. Egy nyári kora délután, amikor a levegőt a piac jellegzetes illata némileg megtöltötte, egy idegen szedte össze magát, hogy elrobogjon egy fasoron át, és besétáljon a városba, hogy ott üsse el az időt. A város, melynek utcáit és tereit régóta ismerte, most mintha új arcát mutatta volna. A templomtérre érve, a lelkészi hivatal falai, melyeket mind ugyanolyan sárgára festettek, mintha csak egy elfeledett korszak emlékeit őrizték volna. Egy sikátorszerű közzel, amely egy kis kerülővel visszavezetett a térre, az idegen egy szokatlan látványra bukkant.
Ott ült egy koldus, rongyos és piszkos, amilyen az emberi sors oly sok áldozatánál megszokott. Kinyújtott lábbal, borostás arcát keskeny sávban érte a nap, egyébként árnyék takarta. Egy darabig a börtönsarokról nézte, majd köhintve közelebb sétált. Az idegen érezte, hogy egy különös belső kényszer hajtja, ingerültség fogta el, hogy amit elkezdett akaratlanul, most már folytassa is. A koldus látszólag szunnyadt, a reflexeit nem reagáltak az idegen közeledésére. Az idegen tudta, hogy az ember figyelme, időérzéke, egész szervezete elsősorban azokra van beállítva, akiktől vár valamit.
Még közelebb sétált el mellette, nem hangosabban, mint az első alkalommal. A koldus azonban, akinek egészen másutt járt az esze, lassan elkezdte kijjebb húzni a kezét. Az idegen hirtelen halk nyögést hallott. Megmozdult, észrevette. A koldus úgy tűnt, mintha most készítené a tervet, ami szerint viselkedni fog. Az idegen gondolatában felmerült, hogy az ilyen emberek a kikényszerített jótettektől inkább tartózkodnak, s ilyesmit szívesebben követnek el feltűnés nélkül. Mikor a kezét már magam előtt tartotta, zsebkendő nélkül, a koldus kivárta. A hangja énekelt, útravalót adott, személyeskedett, bizonyos fokig. Az idegen elgondolkodott azon, hogy a naplopók különben is feltűnően jól tudnak visszaemlékezni arcra, mozdulatra. A koldus talán már fogta, hogy ki vagyok, túlságosan mégse lepődik meg a visszatérésemen.
Egy koldus nótája -2...(Modern Mulatós 2025 by Gabesz)
Az ismétlődés hóbortosságát a szemüveg közömbösíti majd. Így is történt. A vécéjénél elszívott egy cigarettát, és a másik oldalról közelítette meg. A koldus, akit az előbb kizökkentett, már messzebbről felfigyelt, és várakozón méregetett. Most, hogy az idegen a másik oldalról közelített, a koldus mögül, most csak ő volt kiszolgáltatva. A koldus felemelte a fejét, ami mögött fintoros mosoly is bujkált már: a véleménye. Úgy tűnt, felfogta a helyzet nevetségességét. A koldus azért el van foglalva a szemüveg okozta változással. Az idegen tekintete nélküli és személytelen volt. Az idegen úgy érezte, hogy a továbbalakult viszonyukat valami ösztön sugallta gondolat rendkívülivé tegye. Most is megkapta tőle a pénzt, de útravalót már nem adott. Nyilván akkor kezdett rájönni, hogy nemcsak ő az, aki tervet dolgozhat ki. Az idegen úgy döntött, hogy pergesse tovább.
A tölgyfa ajtón át, a mellett, és nem tévesztette szem elől az alagútszerű mélységbe távolodó örökmécs foltját. Az oldalajtón átmenve, gondolta az idegen; az alap már megvan, csak a finomítás van hátra. A koldus úgy tűnt, tudja, mit kell tenni, méghozzá úgy, hogy a keze kötve maradjon: a pénz mindig lecsörren. Ez a helyzet nemcsak a gyanút táplálja, hanem az ingerültséget is; pedig a koldus igyekszik fegyelmezni magát. A koldus nemcsak a bizonytalantól fél, aminek a lehetősége fennáll - hanem kíváncsi is rá. Az idegen érezte, hogy a koldus teljesíti a feladatát. A koldus mozdulatai most már egy másik irányból érkeztek. Az idegen furfangosságából. Az öntudatos merevség tette felemássá. Most már ő is ellenfél volt. A játék kártyákkal folyt, melyeket kézben tartottak, de még nem adtak ki. A koldus följebb támasztotta magát, bár még mindig ügyelt, hogy megmaradjon a kolduspózban. A koldus heherészve az idegen arcába bámult. A tekintete inkább várakozó és gúnyos volt az idegen arca között. A közelben senki sem járt, és ezt a koldus éppen olyan jól tudta, mint az idegen. Támaszkodó kezét mindenesetre igyekezett szabaddá tenni, és odahúzta a térdére. Az idegen odamutatott a kalapjára: „Látom, egész jól megy!” - mondta, majd gyorsan továbbsiett. Vagyis nem akármilyen ember: rangja van. Az idegen úgy érezte, hogy a koldusnak kötelessége volt megmondani. Az idegen csapott le rá, nyíltan és szemérmetlenül, nem titkolva és nem magyarázkodva semmit. A koldus megértette, hogy tegyem az eszközeimet. Már messziről észrevette, és nyugtalanul mocorgott. Az idegen körvonalát látta. Odavetette a pénzt. „Sok van?” - vigyorgott a koldus, és látta a sárga kapafogait. Az idegen onnét az állomás felé indult. Egy fasor azonban szerencsésen eltakart. A vármegyeháza előkertje mögött széles ívben újra visszasétált a templom túlsó végéhez. A koldus észrevette. Bokrokkal körülültetett támasztófal mögött bújt meg az idegen. A koldus a lépcsőtől, ahol ült, tartotta. Az idegen abban a pillanatban vehette észre. „Mit akar?” - mordult lihegve a koldus, és előrenyúlt. „Ötből hármat hagyok itt” - mondta az idegen. A koldus szerint is megnőtt a pénz. Kezével még feljebb tornázta magát. Az idegen azt mondta, hogy „visszajárt”, és tovább sétált. Az idegen úgy érezte, hogy ez az ő dolga; és megállt a vasrácsos ablakok alatt. A fal. És onnét nézte kitartóan a koldust; és a koldus is mozdulatlanul figyelt. Az idegennek még fel kellett tennie a szemüvegét, aztán lassan elindult. A pénzdarabokat a kalapba dobta. A koldus belerúgott a kalapjába és felkapta a botját. A pénzdarabok csillogva gurultak szét. „Ordította” - kiáltotta a koldus, és a bottal feléje vágott. Ha az idegen el nem ugrik, sípcsonton talál. Az idegen befordult a fasorba, és meggyorsította a lépéseit.
Este hét óra lehetett, mikor beérkeztek a faluba. A házak rendezgetése után azonnal borbély után érdeklődtek. Az éjszaka meginduló havazás még a nyomukat is eltüntette az utcákon. A házak körvonalát rögzítették a hó. Néha olyan élesen, hogy akaratlanul is felkapta a fejét az idegen: vajon nem figyelnek valahonét? Az itatóvályúján, akár egy sarki karaván elszórt maradványa. A kórus ablaka kitörve, magasba. A nagy fehérségben. Csontkeményre fagyott fehérneműk száradtak rajtuk, csillogó szemcsékkel teleszórva. A kireszelve. A koldus mozdulatai szinte állandóan ilyen ok nélküli ügyeskedést hangsúlyoztak. - Mindenki sorra kerül, uram. És az idő is segít. A fogas - mondta merev mosollyal, s hirtelen visszafordult a vendégéhez. Az idegen a homályos tükörből látta magát. Muskátli. Lassan elhúzódik a függöny mögött. Mintha bármit tudnának egymásról, mégis egymásra gondolnak. Az idegen szédül. A legfélvilágibb emlékeket és mozdulatokat idézték fel benne. A koldus kitartóan bámult a tükörből. Csupa életerő, nagy étvágy - biztos felmentett. Teljesen valószínűtlennek érezte, hogy háború van, és ő katona. Miért? Ezeknek vajon mi a véleménye erről? Semmi? Az idegen gondolatában felmerült, hogy lelkiismeret-furdalás nélkül törülközőbe csavarná, és kitenné a hóba.
A mester különböző szerszámai, üvegcséi egy vasalódeszkán sorakoztak. A deszkára. - Hányszor mondtam, hogy hűteni kell! - csattant fel a mester. Kik a vendégek? Látja, uram, semmi sem úgy megy - fordult felém. Árnyékos szemekkel, a halántékán körömnyi májfolt. - Bogárkám, hát forrázóvizet kértem? Olyan nehéz ezt megérteni? - Na, látod! A vöröstokás meg rázkódva nevetett. A lámpát nem gyújtott, se zaj nem szűrődött ki, nem lehetett tudni, mit csinál. A borbély többször is rá nézett, s csak akkor sütötte le a szemét, mikor a borbély szólt hozzá. Arra riadt fel, hogy valaki a karját kopogtatja. Mert a vöröstokás már nem volt a szobában. De mért fűtenek itt ilyen veszettül? Melegszenek? S kicsit roggyantan kapaszkodott meg a székben. A borbély paskolta az ellaposodott párnát, és még alatta is húzkodott rajta párat. - Persze, fáradt már uraságod. Élvezettel beleszíppantott a levegőbe. Minél többet lásson a tükörből. Valaki fölemelte odaát a függöny anyagával együtt, és visszarakta az asztal mellé. A lány? Vagy valaki más? A szobában. Lépett, és egyre erősebben csapott meg a nehéz lehelete. Mi lehet ennek a szájában? - Beteg? - Szeretem az illatokat - mondta a borbély, majd hirtelen elkomorodott. Tudnám kibírni… minden kénszag meg rothadás. De már közeledik! Mit gondol, uram? A borbély a tükörhöz hajolva, az arcom tükörképe mellé nyomta az arcát. Azt akarta levenni. Az idegen nem tudta, mit gondoljon. A kinti fehérség. Egy tagbaszakadt férfi lépett el az ablak előtt. Kalapot, a szokatlanul bő köpenyt - és pár pillanattal később már csikordult is az ajtó. Meglepő változásnak lett a tanúja. - Jó estét, Papúr! - kiáltotta izgatottan. - Micsoda megérzés! Csak egy kis türelmet… Akár itt vagy ott, ahol megfelelőbb. Hiszen otthon van! Csakhamar halk beszélgetés hallatszott ki az előtérből. Ami elpalástolna, amiről a házban mindenki tudhatott, csak az idegen nem. Az előbb azonban hosszan magyarázta, hogy melyik dobozból vegyenek hozzá füvet. - Siess már… Megvárod, míg kihűl? Csak igazítana rajta, belenyírt a lány lelógó hajába. - Pedig micsoda idők! - mormogta közben. - Mindenkinek megvan a magáé - mondta odakint Papúr. - Csak kevesen értik jól. Annak szőlői. - Hiszem… hiszem…! Megjelent az ajtóban. Sugárzott. Újra kisietett az előtérbe. A beszélgetést se; mintha a lakás minden zuga egyszerre kihalt volna. A borbély abbahagyta a fésülést, és szórakozottan bennehagyta a fésűt az idegen hajában. Csészével. - Tudod te is… Nem a magad ura vagy. - Ön hívő ember? Az idegen zavarba jött. Mozdulattal akarná megnyugtatni; és úgy is látszott, hogy elfogadja ezt a néma választ. A borbély újra a füle fölött nyiszogtatta az ollót. - Majd visszajövök vacsora után - szólt be búcsúzóul. A helyére, és a konyhában is ugyanolyan sötét volt, mint eddig. A borbély beszaladt a függöny mögé. Egy pillanatra abbahagyta a csattogást; aztán már nem is folytatta tovább. - Önnek se mondhatok mást, uram. - Ki mondta ezt magának? - Ez az igazság, uram! Nem kérdezett többet. Fizetett gyorsan, és felkapta a vállára a géppisztolyt. - Kicsit szűken vagyunk - mentegetőzött a borbély -, de hogy visszajár minden pillanat! Az esőköpenye egyre halkulva suhogott. Úgy, hogy megkoccant az ötszögű üveg. Egy személyre terített vacsorát. A fény a falra vetett, átívelt a plafonon, a szőnyegen. Az idegen nem tudta, hozzáérjen-e az árnyékához. De nem hozott másik terítéket. A könyvespolcokon csupa francia könyv. Ó, Ágnes nagyon okos. De ezt a szelet se. A között se könnyebb. Az avar csattog. Még ősz van, de már közeledik a tél. A prémes kabátot, kucsmát hordanak, a vállukon puska. A között. Meg kéne javítani ezt az átkozott redőnyt! Hangzott nagyon. Milyen meleget, féltek én, amit kivisz a szél? Bolondját, járja odakünt. Csapódott, meséli a házmester. Véres szőrcsomó. - féltettem én őt igazán? Se a legjobb érzés. Mögött, a két nagy mandulavágásban - mongol görcs, megkövesedett dallam emléke? Babona van ebben a lányban, de nem értem ezt a babonát. Miért nem őszinte? Egyetlen szavad sincs? Elmegyek. Nem hallod? Mintha jönne valaki a lépcsőn. Nem hozzád? Leskelődő lépések. Tegnap éjszaka hallottam először a farkasokat. Szeretnek, azt megölik. Elgondolkoztató ez. Tartják, s ha kibotorkálnak a hátsó kertekbe, fejszét dugnak az öv mellé. Laknak errefelé. Kilométerekkel odább kopár havasok, a falu fölött az erdő robajlik. Örvénylés, elkergeti az esőt, a havat. Mióta itt vagyok, egyszer sem esett. Mozdulatokat tűr meg ez az idő, nincs semmi érzelmesség benne. Cserépes és kemény, ő itt nőtt fel, itt él. Ágnes most is csak néz, az ő kimondhatatlan, ingerlő érzéketlenségével. Hiába, csak a legközönségesebb sámánszavakat tudja: szeretlek… itt a testem… Kevés. Van ezen, éppen az kellene; de úgy látszik, nem lehet. Kössön hozzád, mert sajnállak, s valami húz is feléd. A vajas kenyeret, olyan udvariasan, mintha mérget kentél volna rá. De segít ez? Ilonnak hívom, ő is így nevezi magát, elnyeli a neve utolsó betűjét. Vagy a szél kapja el? Szemmel vettem észre. Átsuhant a műhelyen, a tűz mögött olyan volt az arca, mint a vér. Milyen nagy lánya van! - jegyeztem meg. Panta csak rábólintott. - Az enyém! Tartózkodom; majd felküldi a gyerekkel. Kicsit elkedvetlenedtem - hát mégse Ilonnal? A maszatos süvölvényt eddig csak a fújtató mellett láttam álldogálni. Ágnes, mikor először megláttalak! De hagyjuk a múltat. A nyak alatt, a fej alatt párna - így egyszerűbb a világ, ugye, ezt akartad mondani? Hányadik próba ez? Persze, megalázó kicsit ilyen tudatosan várni a csodát. Odahagytál az utcán, ahogy becsaptad az ajtót, s csak magadnak terítettél - az igen. Ez, olyan akart, érzelmes nőstény okosság. Nem a babona maga, az utánzata csak. Okos. A geometria - az is lüktetés! Mért mindig csak a nyárit szeretni? Fénye, mint a nyál. Ilon folyton bujkál, sose tudom, melyik ösvényen bukkan elő. Mindennap? S mindig errefelé, ezeken a koptatós, rossz utakon? Hogy melegedjenek egy kicsit. Idebent, szinte kívánom, hogy átfújjon a szél, hogy ez a fészek se legyen biztos. Mindennap találkozol vele! Ha elgondolom, ő éppúgy magáénak érzi ezt a szobát, mint én. Belép, ő is azonnal észreveszi a száradó selyemholmikat a fűtőtesten. Az előbb tűnt fel, hogy milyen otthonos erotikájú látvány ez. Nos, ez érdekes. Eddig? Ne… ne mondj semmit. Most így jó. Nyakad, fél kézzel is átérem. S ez a csönd. Valaki megint lépked kint. Az egyik reggel Ilon kopogott be, ő hozta fel a tejet. Piros sál. Hagyta, hogy lefogjam a karját, de utána mindjárt el akart lökni. A szája, résnyit se nyílott szét. Aztán kicsapta az ajtót, elrohant. A süvölvény kopogott be a kannával; kérdeztem, hogy beteg-e Ilon. Tegnap mintha a forrásnál láttam volna a piros fejkendőjét, este a nyíresben. Itt bujkál, de nem tudok a nyomára akadni. Becsönget valaki? Nem félsz a „tragédiától”? Biztonságot, mindent - és én semmit sem ígértem, semmit se kínáltam ezért. Egy pillanatra a kémlelőn. Azért ezt nem érdemeltük! Huzat. Hát semmi se valódi már? A szél reggel óta tereli a felhőket, talán éjszaka megindul. El, arcába fog verni az eső, a kemény ajkakra rácsapódik a lágy nedvesség. Csavarogtam a bakhátas utakon. Hazafelé összetalálkoztam a feketebajszossal. Fel az egyik fordulónál, a tanyámhoz közel, mintha a földből bújt volna elő. - Nincs jó vadjárás ma… - mondta, s szinte kényszerített, hogy vele tartsak. - Meddig marad itt? A télre is? Tudtam, mit keresek. Állni. Tiltakozni akarna, hogy az ő hajának külön illata van. Velem bármit, minden úgy lesz jól. Semmiért se haragszik, és minden rosszat elfelejt. Mindent elfelejt. Nem hajlandó vívni, el akarja veszíteni önmagát. Hogy fel ne ébredj. Ringatlak inkább most, és holnap már nem jövök vissza. Köszörülök. A körmömmel, az legalább lassan megy és kínnal. Az igazolásából. Aludj csak, szívem, aludj, te vagy a jó, és én a rossz. Jobb, ha most megyek el. Benne, csak én gondoltam beléd. - Ilont keresem! Tehetetlenül állt meg a szoba közepén, kezében zömök hántoló balta. Végigsöpört a padlón. - Hát mit csináljunk? - Azért mégse tudok bízni magában - mondta, s gyanakodva kifelé fülelt. - Jöjjön! Hozza a puskát! Mindjárt. A sziklafal alján pillantattam meg; Ilont. Gyűrűből, a farkasok meg egyre szűkítették a kört a meredek irtáson. Dörrent, de azt nem láttuk már, hogy ki lőtt és honnét. S a szürke árnyékok csak percek múlva nyomultak vissza az irtásra. Én is a puskát. - A ringyó… Hát nem érti?! Eltűnik a szemem elől, a megnyúlt árnyékok szinte egészen eltakarják őket. Úgy alszol itt mellettem, mintha megelőztél volna. Lehet. De fel fogsz ébredni. S majd keresel. De mi jöhetne még? Reménytelen. Úgy hagylak itt, hogy észre se veszed. Már a kénpor szagát sem érzem. Hogy az arcába hajoljon Ilonnak. Ujjnyi porréteg szürkült. A színek egybeolvadtak a vakító fényességgel. Nádszálként kiemelkedő templomtornyával. Árasztottak, s ha húztak belőlük, a víz nyúlósan csöpögött le a vödrök aljáról. Szellőtől is gyöngyözve hullottak szét. Idegesítő cirpelésétől lüktetett. Megsárgult kukoricatábla, távol egy jegenyés major szétszórt épületcsoportja. A majoron túl, sűrű porfelhő úszott a levegőben. Borjak és ökrök száza taposta a kiégett füvet, kotorta patájával a szikes homokot. Izzadságmarta sebhelyekbe, befeketítve a rózsaszín tőgyeket. A bogarak fölrebbentek arasznyit, majd ismét visszatelepedtek rájuk, mint egy suhintás. Sárrá kenődött szét. Hömpölygésük áradásával. Megtorpant valamelyikük, a többi ellenállhatatlanul sodorta tovább. A gulya közelében ketten ballagtak, egy öregember meg egy kamasz fiú. Csak délután hajtottak vissza. Mint a nap, olyan egyhangúan járták az útjukat. Az öregember túl járt a hatvanon. Csíkokban rakódott le a por, ha köpött, fogai közt sercegtek a homok szemcséi. Közelébe került, annak támaszkodott neki.
Ez a város, amelyben az emberi sorsok ilyen váratlanul fonódnak össze, a lélek mélységeibe vezető utazás színtere. A koldus és az idegen találkozása, bár rövid volt, mély nyomot hagyott mindkettőjükben. Az idegen számára a város nem csupán épületek és utcák összessége volt, hanem egy olyan hely, ahol a legváratlanabb helyzetekben is szembesülhetett az emberi természet árnyoldalaival és rejtett mélységeivel. A koldus alakja, a maga szegénységében és kiszolgáltatottságában, az emberi lét törékenységének szimbólumává vált. A találkozások sorozata, a város zegzugos utcáin, a piac porában, a templom árnyékában, mind azt az érzést erősítették, hogy az élet tele van megfoghatatlan, mégis erőteljes történetekkel, amelyek az emberi szív legmélyebb zugait érintik meg.