Valahányszor rám nehezedett a vidéki magány, s úgy éreztem, nincs menekvés, elővettem a verseit. Egyensúlyvesztett óráimban az ő költészete hozta vissza a harmóniát a szívembe és életszemlélete napjaim nyugodt folytatását. És most, mint a naptalan novemberi köd, úgy zuhant rám, halálának híre. Vajon nélküle lelek-e útra, ha visszatérek Berzsenyit emésztő Somogyomba.
E sorok egy mélyen személyes kapcsolatról tanúskodnak, egy olyan költői lélekhez szólva, aki képes volt átvészelni a magányt és visszahozni a harmóniát. A szerző ezután Francis Jammes francia költőre és Janus Pannoniusra, a magyar reneszánsz kiemelkedő alakjára hívja fel figyelmünket, két olyan költőre, akiknek életműve, bár eltérő korokban és környezetben született, mégis különös rokonságot mutat a vidéki életérzés, a természet szeretete és a mélyen gyökerező humanizmus jegyében. E két költőpárhuzam lehetővé teszi, hogy az olvasó ne csak az egyes művészettörténeti alakokat ismerje meg, hanem egyúttal a költészet univerzális erejét is felfedezze, mely képes átívelni a századokon és kultúrákon.
Francis Jammes: A Vidék Békéje és a Mindennapok Lírája
Francis Jammes életét vidéken tengette. A mi latinos Pannóniánkkal oly rokon, de naposabb tájon. Ott, ahol a gabonát termő völgyek és szőlős dombok ölelkeznek és a vidéki francia városkát, Orthezt, sötét lombú tölgyesek szegik körül. Itt ügyvédi irodában poros és zsíros aktákat forgatott, és peres panaszokat körmölt. Délután fapipával, puskával sétálta a Pireneusok lábánál elterülő határt. Ez az eseménytelen, alig hatezer lelket számláló kisváros polgári környezete nyújtotta költészetének a tárgyat és életének a szemlélődő, megbékélt derűt.
A harmincéves költő A hajnali angelusztól az esti angeluszig című első kötetében verseinek egyszerűségével, naivan is rafinált megfigyeléséivel, derűs természetszemléletével és a prófétákhoz illő alázatával lepte meg a kritikusokat, irodalombarátokat. Sully-Prudhomme, Baudelaire, Verlaine és Rimbaud nagy és összetett lírája után furcsán hatott Jammes, az egyszerű költő. A kritika hidegen fogadta, de a verseiben heverésző, szemlélődő bölcsesség, a szívhez vándorló igazság és verseinek zsoltárosan ömlő zenéje lassan korunk legolvasottabb francia lírikusává tette.
Jammes költészetének alapízét, üdeségét a nemes értelemben vett vidéki levegő, hangulat adja. Egyéniségét az a magába forduló lelki alkat, melyet a társtalan lelkek hordoznak. Ihletője az a szeretet, mellyel az emberek, a tárgyak, a természet felé fordult, s az a közelség és megértés, mellyel a táruló végtelen és a teremtés titka előtt térdelt e líra. Jammes kisvárosban élt egyszerűen és szegényen. Életéből a környezet parancsa s lelki alkata kihántott minden hiúságot. „Istenem, én eddig csupa gőg voltam, és ez a gőg megmérgezte életemet. Most már tudom, hogy nem vagyok különb, mint ez a kő a lábaimnál.” Így szólal meg nála vallomásaiban az alázat, mely őt költővé avatta, mellyel a művészethez közelített. Önmagából kilépve éppily alázattal és szeretettel fordul vidéki környezete és a természet felé. Friss pasztellszínekkel tárja elénk impresszionista modorú francia tájait, és villantja föl gondolatait hintáztató képeit.
Már-már hedonista az életszeretete. A cseresznye az ő verseiben „sima, mint a kacagó leányhus”. De nagyszerű portrékat rajzol fiatal leányokról kedvenc virágaitól illatozó hátterekkel, a béna parasztról, bánatos állatairól: a szomorú kisborjúról, mely „szereti a füvecskét, a virágot”, a csacsiról, mely „mindig mereng, a szeme bársony, enyhe csend.” És meghitt enteriőröket vázol föl öreg bútorairól, a családi tárgyakról, melyek között „botolva bolyg a szegény vándor”. Senki úgy nem érti meg a tárgyakat, s úgy nem tudja élővé lelkesíteni azokat, mint Jammes az ő szeretetével. A kakukkos óra, a pohárszék, a borostyán szopókás fapipa, de még a befőtt, kenyér, hús, körte, viasz is mind él körötte. Egyre változnak, mozdulnak és beszélnek is. Ő érti őket. S e földi vándornak - ki puritánságában nem engedett koporsójára koszorút helyezni s teteme fölött beszédeket mondani -, hűséges barátja volt: a fehér derűvel ezüstözött bánat. Arcát sűrű körszakáll mélyítette el, nagy szalmakalapja beárnyékozta mosolygó szemét. Olyan volt e költő orthezi magányában, mint a bölcs remete, ki ismerte a végtelent, s ki látta az élő és élettelen mindenségben a rendet, az Istent.
Számomra ő jelentette a francia katolikus lelket. Valóban színeinek kék, lila pompájára, „cin-színű” hegyeivel, bő ragyogású vidékeivel ő volt a leginkább katolikus költő. Olyanok voltak az ő színei a francia lírában, mint nálunk Vörösmarty költészetének bíbor pompája. Bár Jammes vallásossága majdhogynem érzékinek mondható. Fényes és élettel teli lélek, aki csupa részvét minden élő iránt. A kankalinok gyásza kötetének tizenöt felejthetetlen verse és elégiáinak alázata is a transzcendens titkokhoz viszi a lelket. Rilke és Assisi Szent Ferenc rokona volt ez a virágai, állatai között élő ember. Ma már az oly sokat kísértett végtelenben jár. Biztos az ő kedves szamarainak csapatával megy a Paradicsomba, mert az ő istene „a poklot nem ismerte”.
Janus Pannonius: A Humanista Zseni és a Sokoldalú Lángész
A magyar irodalomtörténet Balassi Bálint és Zrínyi Miklós előtt, az ismert és ismeretlen szerzőjű himnuszok költőin kívül, csak Janus Pannoniust, családi nevén Csezmiczei Jánost tartja számon, mint jelentős lírikust. Őt is inkább a tudomány művelői, akik irodalom- és művelődéstörténettel foglalkoznak. Irodalmi közvéleményünk, az olvasóközönség alig tud róla egyebet, mint azt, hogy a XV. században élt, verseit latinul írta, és Mátyás reneszánsz udvarának egyik humanistája volt. Műveit nem olvasták, hiszen e klasszikus epigrammáknak és elégiáknak szépségét a latin szöveg úgy takarja, mint a gyöngyöt a kagyló héja. Ez természetes is, mert a latinos műveltség hanyatlásával együtt homályosult Janus költői dicsősége is. Századokkal ezelőtt sem volt könnyű olvasmány. Még a latinban és görögben otthonosaknak is magas feladat volt a poeta doctus, „szeráfi férfiú” műve.
Gondoljunk csak Berzsenyi mitológiai képeire, melyek a legazúrabb-tisztaságú költeményeinek élvezését is oly sokszor elgondolkoztató emlékezéssel toldják meg. Képzettsége ma is tiszteletet parancsol az olvasóra. Különösen akkor, ha tudjuk, hogy mindez egy Ferrarában tanuló, alig tizenhárom-húszéves csodagyermek szellemének versekkel játszó villogása. Ennél a pontnál kínálkozik alkalom arra, hogy Huszti József Janus Pannonius lírájára vonatkozó fejtegetéseit helyesbítsük. Mindezt azért, így elöljáróban, hogy már jó előre eloszlassuk azt az értékcsökkentő hiedelmet, mely Huszti szerint is abban jelentkezik, hogy még ő is költőnk műveiben „az élet és költészet között szakadékot” lát. Rátetéz erre még, hogy szerencsésnek tartja Hegedűs István kifejezését is, „hogy Janus a természet üde forrása helyett a visszaemlékezés benyomásaiból merített”.
Vegyük csak elő Csorba Győző fordításában a Gyászdal anyjának, Borbálának halálára című elégiáját. Ó nem irigységből! Jel van a gyermekben? Minden sorából az élet, a szeretet és a Huszti által hiányolt „egész ember” beszél: „Vedd, édesanyám fájdalmam bús jeleit…” Mindezt röviden csak azért vettem előre, hogy ezzel az idézettel és indítással is eloszlassam azt az érzést az olvasóban, mintha Janus Pannonius műve valóban egy retorizáló, hidegen csillogó, tudósoknak való olvasmány lenne.
Azóta is kevés magyar költő dicsekedhetett ilyen neveléssel, ekkora gazdag tudással és élményekben fürdő dús élettel, mint ez a Dráva menti, szlavóniai születésű, Bonfini szavai szerint „rendkívüli gyermek”. Hét évet töltött Ferrarában. „A szorgalom hőse”, mindent magába szív, ami a mesterséghez tartozik. Tanul, fordít, elégiákat és epigrammákat ír, irodalmi barátságot köt minden jelentős olasz humanistával, költővel. Az irodalomszervező Kazinczy és a humanista Babits előfutárja. Kitartó céltudatosság ég benne. Verseit kézről kézre adják. Világi és egyházi fejedelmek lelkesednek érte. Epigrammáinak hegyes villámain sziszegnek, mulatnak. Erotikus versei szájról szájra járnak, és az elégiákban felhalmozott tudása lenyűgözi az olaszokat. Petőfit, Tompát és Kerényit megelőzve, költői versenyre hívja Tito Vespasiano Strozzát „A nápolyi király megbízásából a császár előtt - Huszti kutatásai szerint - ő ad hangot Itália békevágyának”. Medici Cosimóval barátkozik. A páduai egyetem, ahol négy évet töltött, és ahol a kánonjog doktora lett, Velencébe küldte a doge elé, mint az egyetem követségének egyik tagját. Huszonnégy éves, és már mögötte van a csodagyermek minden külföldi sikere és az ifjú korai tekintélye.
A siker követte. Ám míg Itáliában a Múzsák babérja ragyogta körül, addig itthon a hatalom és hivatali emelkedés kétes fényei övezik. Huszonöt éves és már pécsi püspök. A királyné kancellárja, szlavón bán (mint később Zrínyi), a király tolla és nemegyszer a követek előtt a király szája is. Tragikus szárnyalás a pályája. Bukolikus verselő, nyugalomra vágyott, és az udvar fortyogó aranyába cseppent. Valamikor a Múzsák és Vitéz János pártfogoltja volt, és most ő lett a mecénás. Gyermekfejjel költői sikerekért küzdött Itáliában, és most a huszonnyolc éves ifjútól maga Firenze és Velence, a Levante ura kéri ügyeinek sikeres elintézését a budai udvarnál. Panaszkodik, elégedetlen, és közben egyre emelkedik. Szinte egy udvari lovagregény hőse lesz. Díszes pajzsot kap ajándékba, s ő öngúnnyal dárdát kér könyv és toll helyett. Közben elveszti szeretett anyját, és a halál angyala őt magát is megérinti. A királytól sarkallva, emlékeitől kísértve 1465-ben újra Olaszországba megy, de nem úgy, mint régen. Zsenge dicsőségének idézése adhatott szárnyat az úthoz, de keserű lehetett ez az utazás. Már nem az újra viszontlátott költőnek szóló fogadtatás ez, hanem a király követének kijáró köteles tisztelet Velencében, Firenzében és a pápa előtt. Pedig azt, ami Petrarcának csak ügyes diplomáciával sikerült, azt is elérte már. Ő volt az első és utolsó költővé koronázott magyar poeta (1461) és mégis, most csak a diplomáciai fondorlatok szüneteiben ér rá a könyvvásárlásra, s a pénzügyi alkudozások árnyékában jut idő fogadni a régi barátok már hízelkedő hangú kedveskedését. A király diplomatája elsősorban, és csak azután a XV. századi Kazinczy, aki nem a pusztába, de az európai műveltség forrása körül szervezte és öregbítette a magyar művelődés ügyét. - Hogy is tehetett volna másképp? - Otthon Kosztolányi Györgyön (Kosztolányi Dezső egyik őse) kívül csaknem egyetlen vérbeli irodalmár volt.
A római út után visszavonult Pécsre. Emlékeitől s a mulasztott időtől serkentve, könyvtárában az irodalomnak élt. Minden értekezésnél fényesebb bizonyíték, ha magukat a verseket idézzük. Vegyük csak elő Csorba Győző fordításában a 203 soros elégiát, az Árvízről-t. Egy ilyen hosszabb lélegzetű költemény a legalkalmasabb arra, hogy költőjének minden erejét megismerjük, és megközelíthessük egész lírai művét. Egy nemzeti irodalom kezdő korszakában ha böngésszük, a mai olvasó önkéntelenül is bizonyos naiv és darabos hangra állítja be magát. És íme, milyen hangütéssel kezdi ez a XV. Egyszeriben eloszlat minden kétséget és tartózkodó bizalmatlanságot a vers. A téma magával emeli olvasójának lelkét és képzeletét. És ha még maradna kétsége és a modern hangot a fordító stilizálásának tulajdonítaná, vegye elő a latin eredetit, és győzze meg az, hogy Janus utódja, a pécsi költő-fordító csak hűséges, becsületes tolmácsolója volt e XV. századi költő szavainak. Ez mind semmi! Kis falu volt? Vajon ezek után is állíthatjuk-e, hogy Janus költészete, az epigrammákat kivéve, csak retorizáló versírás, mint Huszti állítja? Kell-e ennél szebb és érdekesebb költői leírás? Sőt mi több, élettel telibb, amit szintén hiányolt? Mivé foszlik ezután Hegedüs megállapítása, hogy „a természet üde forrása helyett a visszaemlékezés benyomásaiból merített”? Értsük bármint a „természetet”, akár a költő természetére, akár Petőfi „dicső természetére”, én mindenütt élettől duzzadó erővel érzem Janus verseiben, akármelyik költeményét nézem is. Sehol sem találok papírízű világot, de mindenütt gazdag föld felé forduló, vérbő reneszánszot. A következő sorokban képzeletünkben megjelenik a vadvizes, áradások szaggatta XV. E „képzeleti költemény” aztán sodrával szétterül az egész földkerekségre és alkalmat nyit költőjének a fantázia, földrajzi, természetrajzi és a „kétes értékű” mitológiai tudás szabad csillogtatására. Szinte az egész emberiség fulladozik már árjában, s ugyanakkor vele együtt szélesül ki a költemény gondolati mélysége. napja megint első. csaljon örök hírnév csábja! Íme, a Vanitatum vanitas sorai első poétánktól, amelyeket korunk, az atomkor gyermeke érthet meg a legkönnyebben. E sorokat a mitológia, mint megnyugtató színes füzér öleli át. Poézisével csak beragyogja a verset. - Hogy nem mindig érthető ez a csodálatos meseszőnyeg? - Ám, aki nem kíváncsi arra, hogy a „nevek bokrának megette” mi lappang, és nem érdeklik a földönjáró héroszok és embertermészetű görög istenek szép históriái, ne nézzen utána e „meséknek”, és akkor sem marad több kétség, izgató sejtés a szívében, mintha a modern szürrealisták verseit olvassa, vagy absztrakt képeket néz. - Vagy nem így áll-e szembe Vörösmarty magyar mitológiájával? - És mégis gyönyörködik hexametereinek és nyelvének színes pompájában.
Ami pedig az életét illeti, megírta azt is Janus. Itt már találóbb Huszti hasonlata, amikor Reviczkyt említi. Azonban Reviczky „számlálgatom, találgatom” sorai érzelgősebbek, míg Janus betegségéből fakadó lírája sokkal reálisabb. Nem könyörög. E sorok szavaiba csak be kell helyettesíteni, ha szabad ilyen gondolatot realizálni, a költő-fejedelem gazdagságát a Krőzus szó helyett és a királyi trónt az isteni trón helyébe. Mindenesetre közrejátszott költőnk lázadó szerepénél Mátyás önkénye is. Janus lázadásában és menekülésében van valami a szabad, felvilágosodott lélek irtózásából. A klíma fojtotta testileg és lelkileg egyaránt. Vagy mondjuk így, vágyott Itália és a költőtársak után? Ami még az „életet” illeti, hátralennének epigrammái. Ezek, akárcsak Vörösmarty eddig eléggé mellőzött epigramma-költészete, külön fejezetet érdemelnének. Itt is Husztit kell idézni: „Néha úgy látszik, mintha Janus minden élményalap nélkül, mintegy a levegőben puffantana el egy ötletet.” Aki ismeri az epigramma természetét és születésének az alkalmi tárgyhoz, személyhez, érzéshez vagy közviszonyokhoz való kényszerű kapcsolatát, az ilyent fel sem tételezhet. Legyenek ezek az epigrammák akár erotikus vonatkozású, akár személyre, közállapotra lőtt mérges nyilak, azok mögött mindig megvan az „élménycsíra”. Epigrammáinak minden sora él. Sokszor két sor is elénk varázsolja a kort, a kor szellemét. Röviden és vázlatosan talán sikerült leírnom azt, amit éreztem Janus Pannonius verseinek olvasgatása vagy fordítása közben. Mindez igen csekély megismertetéséhez. Anyaga óriási, de hamarosan elkészül egy kétnyelvű kiadás, mely felidézi szellemét és ragyogó költői tehetségét. Mindez Kardos Tibor érdeme, aki itthon és Janus Itáliájában maga köré gyűjtötte és szaktudásával segítette a fordítók munkáját.
A magyar esszéírást gyakorta csak alkalmiság kényszerítette tollfogáshoz, és döbbentette véka alatti szépségekre. Így hozta fel szobrokban, tanulmányokban alapos étvággyal az 1936-os év Berzsenyi személyét. Valószínűleg még hevesebben pótolná egy időszerű évszám a Csokonai-hiányokat. Ez az alkalmihoz való ragaszkodás sajátosan magyar jegy, s alkalmi retorikát kedvelő lelkiségünkből eredhet. De maradjunk csak Csokonainál és Berzsenyinél, akiknek egyéniségével és műveivel tán sikerül pár lépéssel közelebb jutni a magyar költészet lelkéhez. Hogy mi késztetett épp e két sajátosan magyar és tragikus sorsú poétához, tán mondhatom, az ösztönös ragaszkodás rokonérzésén kívül az a véletlen, hogy emlékük a családi szóbeszédekben gyűlt össze.
Az Eperjessy Család Története: Egy Genealógiai Utazás
Ön kedves olvasó, aki e könyvet kézbe veszi, egy tízéves kutatómunka alapján összegyűjtött családfakutató (genealógiai) jellegű olvasmánnyal találkozik. A könyv alapját, már a nagyapám által hátrahagyott születési- és házasságkötési anyakönyvi kivonatokkal, valamint családi fényképekkel tarkított családfa alkotja. Ehhez járultak hozzá a levéltári kutatások: a Magyar Országos Levéltárban a nemességi adományok feldolgozása, továbbá a dési római katolikus anyakövek, a fűzkúti, alsócsernátoni, valamint a szlovákiai bártfai és folkusfalvi anyakönyvek feldolgozása és rendszerezése. Nagy segítség volt Nagy Iván Magyarország családjai című műve és Kádár József Szolnok Doboka vármegye monográfiája című könyve. Külön köszönet illeti kolozsvári nagybátyámat, Józsefet, aki fontos információkkal szolgált a családról, valamint Mócz Kálmán Gábort és Dr. Kövesdy Pált, akik az Eperjessy család történetére vonatkozó adatok felhasználásához hozzájárulásukat adták. E család történetének megismerése betekintést ad úgy az erdélyi Eperjessy család életébe (ténykedéseibe, tragédiáiba, bánatába, örömeibe) mint a család felvidéki ágának eseményeibe, történetébe is. Igyekeztem az eseményeket korabeli fényképekkel, születési, házassági levelekkel, gyászjelentésekkel alátámasztani, édekesebbé tenni.
Gyulafehérvári Eperjessy András Báthori Gábor erdélyi fejedelemtől kapta a nemességet 1612. május 28-án. „A konventnek bemutatták a Mária Terézia által nemes gyulafehérvári Eperjesi Józsefnek kiadott rendelkezést, aki néhai László és felesége, néhai Murvai Zsófia - fia, aki István fia, aki Pál fia, aki Mihály fia, akik András fiai, amely rendelkezés 1768-ban a Trinitatis előtti 6. napon (máj. 24, új naptár szerint) kelt, ez a rendelkezés tartalmazza a gyulafehérvári Eperjesi András számára Báthori Gábor erdélyi fejedelem által 1612. máj. 28-án Nagyszebenben kiadott nemeslevél szövegét, és azt kéri, hogy helyezzék el a konvent sekrestyéjében vagy levéltárában, másolják be a konvent jegyzőkönyvébe és adjanak ki róla másolatot részére, ha szeretné, Ördöngösfüzesen 1768. jún. 6-án. a gyulafehérvári káptalan ennek eleget tett. Mária Terézia megparancsolja, hogy a gyulafehérvári Eperjesi Józsefre és családjára vonatkozó bármilyen összes iratot, amelyek a gyulafehérvári káptalan levéltárában találhatók, adják ki másolatban, mert szükségesek a jogaik megvédéséhez. Az említett Eperjesi Andrást és mind kétnemű örököseit tekintsék nemesnek. Ennek jeléül a következő címert adományozzuk nekik. Álló csatapajzs kék mezővel, a mezejében sárga csizmájú, vörös nadrágú, zöld ruhájú, mellvértes és sisakos lovas látható, aranyozott karddal az oldalán, jobbjával egy tatár fejét már átszúrván, felfelé lendíti díszes dárdáját; a sisak fölött zárt csatasisak, amelyet drágakövekkel és gyöngyökkel díszített királyi korona fed, a sisak csúcsából pedig sisaktakarók omlanak alá két oldalt, amint mindez a nemeslevél elején lefestve látható. Ezt a címert használhatják minden célra Eperjesi András és örökösei, és örökre élhetnek a nemesi előjogokkal. Ezt az iratot megerősítettük hiteles függőpecsétünkkel. Kiadva: Nagyszeben, 1612. máj.28, Báthori Gábor fejedelem aláírásával és hiteles vörös viaszpecsétjével. Miután a káptalannál megtalálták és lemásolták az iratokat, Mária Terézia rendelkezésének megfelelően a káptalan kiadta a másolatot 1768-ban a Trinitas előtti 6. napon (máj. 24.). Miután a konventnél megtalálták és lemásolták az iratokat, Mária Terézia rendelkezésének megfelelően a konvent kiadta a másolatot 1768-ban, a Trinitas második vasárnapján (június 5.). Gyulafehérvári és Mihályfalvai Eperjesi József nemeslevelének átiratát személyesen mutatta be maga József, a kolozsvári római katolikus egyház javainak tiszttartója, aki László és Murvai Zsófia fia, és Kis Tóbiás Katalin fia, aki György fia, aki István (és Kis Borbála fia, aki Mihály fia, aki Rákóczi György fejedelem testőre volt, és a nemeslevelet ettől a fejedelemtől kapta 1631. Gyulafehérvári és mihályfalvai Eperjesi József nemeslevelének átirata Mária Terézia Nagyszebenben 1770. nov.12-én kelt. Rendeletének értelmében a következő előterjesztéssel. Nemes gyulafehérvári és mihályfalvai Eperjesi József, aki Murvai Zsófia és a kolozsvári római katolikus egyház gondnoka. László fia, aki Kis Tóbias Katalin és a néhai István fia, aki György fia. Aki Kis Borbála és István fia, aki Mihály fia, előadta, hogy szeretné a konvent hivatalos jegyzőkönyvébe felvetetni az említett Eperjesi Mihály, Rákóczi György fejedelem testőre nemeslevelének átiratát, amely nemeslevelet Gyulafehérvárott 1631. jún. 23-án adott ki a fejedelem, az átiratot pedig Eperjesi György készíttette a gyulafehérvári káptalan előtt apja, István számára 1652-ben a hamvazószerda utáni napon (febr. 15.). Mi, a gyulafehérvári káptalan tudatjuk, hogy nemes gyulafehérvári Eperjesi József, a kolozsvári egyház gondnoka bemutatta nekünk Mária Terézia kerestető levelét, amely így szól: nemes gyulafehérvári Eperjesi József előadta, hogy jogai védelme érdekében szüksége van az őrá vonatkozó minden okiratra, amelyet a káptalannál őriznek, ezért Mária Terézia megparancsolja, hogy azonnal keressék elő ezeket és adjanak ki róluk pontos átiratot. Kiadva Aranylábútuson birtokon 1770.okt.25-én. A káptalan megkereste a szükséges iratokat, amelyek így szólnak: A káptalan levélkeresője megtalálta a gyulafehérvári Váradi János számára kiadott kerestető levelet. Amelyben Rákóczi György parancsolja a levélkeresőknek, hogy mivel gyulafehérvári Váradi Jánosnak, Anna gyámjának, aki a néhai thasnádi Farkas György és nemes Demjén Anna törvényes lánya. Jogai védelmében szüksége van az említett néhai Farkas Gergely nemeslevelének másolatára, amely egyben más katonák nemeslevele is. Ezért megparancsolja, hogy keressék meg és adjanak ki róla átiratot Kiadva Gyulafehérvárott 1651. szept. 5-én. Ennek eleget téve a káptalan megtalálta a következő nemeslevelet. Rákóczi György hű szolgálataikért megnemesíti a dévai Nagy Pál kapitány alatt szolgált Kenderesi Tamás, Török Bálint hadnagy, Nagy Péter, Panthos András, Otthomany György vicehadnagy, Kováts Péter, Eperjesi Mihály (a többi felsorolt nevét mellőzték) gyalogos testőröket a mind kétnemű összes örökösükkel együtt. A következő címert adományozza nekik: vörös színű katonai pajzs, amelynek mezejében egy puskával felszerelt kék ruhás gyalogosokból álló hadsereg egy zászlót követ, amelyet két hadnagy előz meg lovon, a pajzs fölött zárt csatasisak, rajta drágakövekkel és gyöngyökkel díszített királyi korona, amelyből szintén egy kifeszített udvari zászló emelkedik ki, a sisak csúcsából pedig különböző színű foszladékok omlanak alá mindkét oldalt. Ezt a címert használhatják mindenükön, és kezelje őket mindenki nemesként. Ennek bizonyítékául adtuk ki nekik ezt a nemeslevelet Gyulafehérvárott 1631.jún. 23-án. Aláírta Rákóczi György, Kovatzioci István kancellár és Pathai Sámuel titkár. 1632. máj. 12-én hirdették ki Erdély és Magyarország csatolt részei három nemzetének országgyűlésén. Erről pontos másolatot adott ki a káptalan Váradi Jánosnak 1651-ben a Szentháromság utáni 14. A gyulafehérvári káptalan levélkeresői közlik, hogy a nemes fiú, György, mihályfalvai Eperjesi István és a néhai nemes Kis Borbála fia, aki a néhai marosújvári Kis Bálint és Miske Anna lánya, aki oláhszilvási Miske Tamás lánya. Azt vallotta előttünk, hogy ő kiskorúsága miatt birtokosi jogait, javait, ingóságait egyedül nem tudja védeni és az eltulajdonítottakat visszaszerezni, ezért apjában bízik, hogy ezeket megteszi, ezért teljes körű meghatalmazást ad neki javai, ügyei és anyai birtokrésze kezelésére. Kiadva 1652-ben hamvazószerda utáni napon (febr. 15.). Tehát a megtalált iratokat belefoglaltuk jelen okiratunkba és káptalanunk pecsétjével kiadjuk az átiratot 1770 Szt. Márton püspök ünnepe előtti csütörtökön (nov. 8.). A káptalanátirata papírral befedett fehér méhviasz pecséttel volt ellátva és egyszerű papírból füzet formában fekete és aranyszínű selyemfonalakkal összefűzve. Mindezt beleírtuk a konvent hiteles jegyzőkönyvébe is és átiratot adtunk ki róla. Kiadva 1770 Szentháromság ünnepe utáni 24. vasárnap utáni kedden (nov. Barcsay Ákos erdélyi fejedelem hű szolgálataiért kolozsvári Eperjesi Bálintot és a mind kétnemű örököseit eddigi nemtelen állapotukból kiemelve valódi, kétségtelen és címeres nemesekké nyilvánítja. Háromszög alakú égszínkék színű pajzs, amelynek mezejében egy teljes alakos ember látható sötétkék ruhában, aki épp odalép egy asztalhoz, jobbjában egy nagykalapácsot, baljában aranyat tart és a királyság formáját kovácsolja, a pajzs fölött egy nyitott csatasisak, amelyet drágakövekkel és gyöngyökkel díszített királyi korona fed, amelyből köldökig kiemelkedik egy az előzőhöz mindenben hasonló férfi, aki épp felköti fegyverét. A sisak csúcsából pedig különböző színű sisaktakarók omlanak alá mindkét oldalt a pajzsot díszítve. Ezt a címert mindig, bármely alkalommal használhatják, örökre nemesnek kell tekinteni őket, minden előjogot és mentességet megkapnak, amelyeket országunk többi nemese élvez, akár jog, akár szokásjog alapján, a Kolozsvár városunknak már megítélt előjogokban is részesüljön. Ennek megerősítéseként adtuk ki függőpecsétünkkel ellátott oklevelünket. Kiadva Besztercén, 1659. márc. A nemesi rangot szerző Eperjesy András Gyulafehérváron élt, Berzeviczy Margit feleségével, Eperjesy László fiával, kinek felesége Gyulafehérvári Murvai Zsófia volt, ennek fiai József, István, Pál, Mihály és György, akinek nemes Kis Borbála volt a felesége. Amikor el kellett hagyniuk Gyulafehérvárat a románok üldözése miatt, Oláhivánfalvára, Mihályfalvára mentek a birtokokra. Ezek szász falvak Szeben és Gyulafehérvár között. József és az öccse István még ott született. - Egyedül Eperjessy József ősapám döntött úgy, hogy birtokára költözik, Aranylábú Tusonra, egy mezőségi faluba, amit adományként kapott. Ott kúriát épített Eperjessy József és elvette feleségül nemes Kis Tóbiás Katalint. Eperjessy József fia ősapám volt a legnagyobb, tanulni ment Kolozsvárra. A líceum után el szerette volna végezni a szolgabírói iskolát. Elkísérte az apja, aki ismerte a várost. A Farkas utcai fiúlíceumba iratkozott be és a szállást a máriási kollégiumban oldották meg. -A padtársa egy alacsony, zömök, széles vállú és nagykezű fiatalember, Vajda Sándor volt Oláhfodorházáról. Egy idő után megbarátkoztak és a délutáni szilencium után együtt mentek ki a városba. Kiderült, hogy érettségi után ő is a közigazgatási iskolát akarja elvégezni, mert otthon szolgabíró vagy adórovó szeretne lenni. A tanárok szigorúak voltak, főleg a latin tanár. Telt-múlt az idő és már készülhettek az érettségire. A sikeres érettségi után felvételizni kellett a közigazgatási iskolába, ami három tanévet jelentett. Magyar és latin nyelvből kellett felvételi vizsgát tenni. Még szerencse, hogy a líceumban a latin tanár szigorú volt. A felvételi neki és Vajdának is sikerült. - Vajda megkérdezte tőlem, hogy ha elvégzi az iskolát, vissza akar menni Aranylábú Tusonra? Vagy mihez akar kezdeni. Ott annyi a szolgabíró, hogy csak nehezen helyezkedhetne el. Az iskola elég nehéz volt, sok vizsga latinból, közigazgatás jogból, büntetőeljárásból és végrehajtásból stb. - Vajda megkérdezte, hogy nem akarok-e vele menni Désre munkát keresni- Dés volt Szolnok -Doboka vármegye fővárosa. - Eldöntötte megírja apjának, hogy mi a terve és küldje el a nemeslevelet, mert azt be kell mutatni és kihirdetni. Felültek egy postaszekérre és felutaztak Désre. Szép város volt, az emberek elegánsan jártak, sok volt az úri dáma. Az utcákon sok hintó közlekedett. Tehát elindultak a főispáni hivatalba. A minden hájjal megkent Vajda azt mondta nekem: ha fogad az alispán, latinul kell bejelenteni, így: „Reuerendum Bonum meridianus, lectus a turpis et vicecomes vultus parumper officium”, azaz szolgabírói állást keresünk, utána úgyis magyarra vált. Ezen egy jó nagyot nevettünk. Szerencsére fogadónapja volt és fogadott. Elmondtuk a latin szöveget, erre ő tréfás kedvében azt válaszolta - „Ájjjá tréfás legények, lenni ti”,- mivel hogy német származású volt. Szóval szolgabírók akartok lenni ilyen fiatalon. Komolyra fordította a szót és azt mondta, hogy van két alszolgabíró hely, egyik Nagy Ilonda járásban, a másik Alparét járásban. Lenne több, de még nem tudtuk betölteni és folytatta, aztán először be kell tanulni, mert nehéz mesterség ez, tapasztalat kell és a nemesség bizalma, továbbá sok a munka, a nemesek állandóan pereskednek, a jobbágyok elszöknek a gazdáiktól. Gyakornoki alszolgabírók talán lehetünk. Végül eszébe jutott a nemeslevél, azt elkérte és azt mondta nekem, hogy mivel én más vármegyéből jöttem, verifikálni kell, és hivatalosan ki kell hirdetni. Hol tartják az eredeti példányt, kérdezte, én meg azt válaszoltam, hogy a kolozsvári konventben van letétbe helyezve. Vajdának nem kellett ezt megcsinálni, mert ő ott lakott. Megkaptuk az állást, én Nagy Ilonda járást választottam. - Oláhfodorházát választottam, mert az közel volt a munkahelyemhez, szép vidék, jó a közlekedés Dés felé és ott van a barátom, Vajda Sándor. El is mentem hozzá, hogy nézzük meg az eladó birtokokat. Akkoriban az egyik tulajdonos Galgói Rácz Ádám volt, persze Vajda Sándornak is volt egy pár holdja. Találkoztunk Rácz Ádámmal, megvettem egy jó nagyrészt, Oláhfodorháza környékén erdőt, legelőt és szántót. Egyelőre a szolgabírói épületben laktam, de nagyok voltak a terveim. Egy saját kúriát akartam építeni, hiszen már 24 éves voltam és nősülni szerettem volna. Meg kérdeztem Vajda Sándort, hogy vannak-e szép és gazdag nemes menyecskék a környéken és ő azt felelte, hogy a főnökömnek van tolcsvai és Pacséri Kászoni Sándornak. Egyszer meghívott a kúriájában. Megkínáltak vacsorával, de inkább ne tették volna, mert a vacsorára lejöttek a lányai. Illedelmesen bemutatkoztak, és immár Tekintetes Eperjessy Józsefnek szólítottak. Amikor megláttam a legkisebb lányát, Terézt, alig tudtam vacsorázni, egész végig őt bámultam. Egy csinos szőke vadmacska nézett rám. Ilyen szép leányt ritkán láttam életemben. Tudtam, hogy ebből baj lesz, ha közeledni merek hozzá, az apja élve megnyúz, és úgy kirúg az állásomból, hogy a lábam sem éri a földet. Megvacsoráztunk, én elköszöntem és hazamentem. Egy pár nap múlva találkoztam. -Mondta nekem, hogy ez a család lányai csak gazdag nemesekkel házasodnak, te még nem ismered őket: pécsújfalusi Péchy, gróf Kuun Alsóbalázsfalvi Cserényi, Hatfaludy, ezek mind gazdag és magas beosztású családok. - Ilyen szépséget ritkán lehet látni, mondtam én. Azzal elköszönt, mert sietett a munkába. Egyik nap elindultam Fodorházára gyalog, hogy beszéljem meg az ácsokkal, milyen legyen a házam, amit ott akartam építeni. Egyszer csak egy hintó közeledett a poros úton, és mikor mellém ért, megállott. - És önök, kisasszonyok, hová mennek? -Vásár van Galgón és oda megyünk körülnézni. Az utazás közben kikérdezett, hogy honnan jöttem. Jót nevetett, mikor megtudta, hogy Aranylábú Tusonról. Megkérdezte, hogy az hol van. Elmeséltem neki, hogy Kolozsvár és Marosvásárhely közö…