Amikor Budapest jelképeire gondolunk, ritkán vizsgáljuk meg közelről a város hivatalos címerét, pedig pontos történelmi lenyomata az 1873-as városegyesítésnek.
A címerpajzsot középen egy ezüstszínű, hullámos pólya osztja ketté - ez egyértelműen a Dunát szimbolizálja, amely fizikailag elválasztja, de gazdaságilag és kulturálisan összeköti a várost.
A legizgalmasabbak azonban a pajzstartó állatok.
A címer bal oldalán (képileg bal, heraldikailag jobb) egy arany oroszlán áll, amely Budát jelképezi.
Az oroszlán a bátorság és az erő klasszikus szimbóluma, amely a budai várnegyed katonai múltjára utal.
A jobb oldalon látható „madár” valójában egy mitológiai lény: a griff (sas fejű és szárnyú, de oroszlán testű állat), amely Pestet szimbolizálja.
A griff a heraldikában az éberség, a bölcsesség és az őrzés jelképe.
A két állat együtt a hatalmat és a polgári fejlődést testesíti meg.
A címer tervezésére 1873. április 28-án kérte föl a városegyesítést előkészítő bizottság Friedrich Lajos festőművészt.
A címer elemeit a bizottság fogadta el.
A tervezéskor fontos szempont volt, hogy az egyesített három város korábbi címereire történjen utalás az új címeren.
A tokaji aszúk 1945 előtti termelőiről fájdalmasan kevés feldolgozás született.
Egyetlen bortermeléssel és borértékesítéssel foglalkozó hegyaljai cégről sem jelent még meg önálló monográfia vagy szaktanulmány.
Hiába látott már napvilágot rengeteg tokajival foglalkozó mű, a téma iránt érdeklődő személy sokszor a legalapvetőbb kérdésekre sem kap választ.
Nem tudjuk, hogy 1945 előtt egyáltalán hányfajta tokaji boroscímke létezett, nem tudjuk, hogy az egyes boroscímkék mögött mekkora mennyiségek és milyen árú borok álltak, és azt sem tudjuk, hogy ezekhez a borokhoz a szőlő honnan származott.
A tokaji borospalackok történetével eddig Takács Béla, Veres László és Bihari Zoltán foglalkozott.
A kutatás kapcsán problémát jelent, hogy a borospalack és a boroscímke kérdése sokáig elvált egymástól.
Míg a boroscímkék valamilyen egységes megjelenést feltételeznek, egyáltalán nem tudjuk azt, hogy a felhasznált palackok mennyire voltak egységesek.
Vélelmezhető azonban, hogy a tokaji palackok zöme a 19. század első feléig helyben készülhetett.
Pontos adatokat erről elsősorban azért nehéz találni, mert a magyar közgyűjteményekben 1945 előtti bontatlan borospalack alig akad.
Jellemző, hogy a tokaji világörökségi Bormúzeumban egyetlenegy (!) ilyen üveg lelhető fel, az abaújszántói Zimmermann Lipót és fiai 1920-as 4 puttonyos aszúja.
Egy másik palack sorsa tragikusan alakult.
Az 1683-ból való bort sokáig a Berlini Császári Pincészetben őrizték, zöld, körte alakú palackban, a palackon a császári pincészet pecsétje volt látható.
Az igen nagy értékű tokaji borritkaság 1978. december 13-án 678-as tételszám alatt került árverésre a londoni Sotheby’s árverező cégnél.
A bort Mr. C.S. Chadwich olajmágnes vásárolta meg 1300 £ áron és a londoni magyar nagykövetségen keresztül - a tokaji borok iránti tiszteletéből - Tokaj-Hegyaljának adományozta.
A bort 1979 júliusában hozta Magyarországra Mr. John Lipitch, a R+C Vintners cég képviselője, aki a tokaji borok forgalmazója volt Angliában, és Bodnár Sándor, a Tokaji Borkombinát vezetője vette át és helyezte el a Tolcsvai Bormúzeumban.
Innen aztán a Magyar Mezőgazdasági Múzeumba került, ahol nyoma veszett, 2010-től már nem volt fellelhető.
Nyilvánvaló, hogy Bordeaux vagy Burgundia komoly helyzeti előnyben van, hiszen az itt tevékenykedő borászati vállalkozások jelentős részének több száz éves múltja van, máig a közép- vagy koraújkori illetve 19. századi épületeikben működnek, és könyvelésük, valamint nyilvántartásaik is fennmaradtak.
Mindez a hegyaljai termelők esetében nem adott.
Nagyon kevés a 19. századnál régebbi építészeti emlék, a cégek jellemzően nem is építettek nagyobb kastélyokat (nem úgy, mint Bordeaux-ban), iratanyaguk 1945-ben vagy azt követően nagyrészt megsemmisült.
Ennek ellenére bőven lehetne és kellene ezen a téren mit kutatni.
A második világháború előtt a tokaji aszúk viszonylag komoly árszínvonalon cseréltek gazdát.
Egy palack 5 puttonyos aszú nem volt olcsóbb, mint a nevesebb bordeaux-i termelők vörösborai - miközben ma az árkülönbség legalább tízszeres, esetenként ennél is jelentősen nagyobb.
Az elképesztő árak jellegzetessége, hogy a vásárló nem csak magát a tárgyat veszi meg, hanem a hozzá tartozó vagy vele összefonódó történetet is.
A bordeaux-i chateau-k esetében ez adott: az egyes cégek borainak históriája minuciózus pontossággal rekonstruálható, kezdve azzal, hogy mikor milyen palackba hány litert töltöttek és a borokat kinek adták el.
Ez az információ tette egyébként lehetővé azt is, hogy lelepleződjön a 20. század talán legnagyobb borhamisítója, a híres-hírhedt Harry Rodenstock, aki rendszeresen 18-19. századinak mondott francia borokból rendezett monumentális kóstolókat, illetve bocsátott piacra ilyennek nevezett tételeket.
A tokaji muzeális borok árszínvonala a nagy londoni aukciósházaknál az elmúlt 20 év átlagárát számolva a következő képet mutatja: a 19. század második felének aszúi átlag 1172 eurót, a 20. század első felének aszúi 399 eurós átlagárat értek el.
Természetesen nem egyszerű ezen árak összevetése a nagy francia borokkal, de az árkülönbség itt is legalább tízszeres az utóbbiak javára.
Úgy gondolom, hogy ez nem a borok minősége, hanem a divat mellett jelentős részben a hozzájuk köthető történetek hitelesíthetősége miatt alakult így.
Az első olyan palackok, amelyet tokaji bor huzamosabb ideig tartó tárolására szántak, az 1606-os évjárathoz köthetőek - de ezek az üvegek 1939 óta nem lelhetőek fel.
Ezek az 1606-os palackok a varsói Fukier borház 1938 körüli árlapján szerepeltek 450 zlotyis áron és 1939-ben a rendelkezésre álló mennyiség ebből az évjáratból 326 palack volt.
Hasonló matuzsálemi korú aszúk Magyarországon is léteztek ekkor még, az abaújszántói Teitelbaum-családnál például 1783-tól minden évből voltak félretett palackok.
Ezekhez az üvegekhez azonban még nem társult (korabeli) címke.
A 18. század végéig az üveggyártás termékei nem gyakran jelentek meg a mindennapi életben, csak a főúri háztartásokban fordulnak elő.
Az üveg igencsak drága volt, a 18. század előtti birtokleltárakban nem említenek hosszú távú tárolás céljára készült borosüveget, más üvegtárgyakat azonban igen.
Az ár érzékeltetésére megemlítendő, hogy egy arany forintért négy üveget készítettek, ez a mai árszínvonalon legalább 5-10 ezer forintos palackárat jelent.
A század második felében már a zempléni huták termékei között is megjelenik az úgynevezett pincetok-üveg.
A pincetok egy rekeszes faláda volt, amelynek rekeszeiben szögletes üvegeket lehetett tartani.
Jellemző, hogy a regéci uradalom leltáraiban csak 1842-ben bukkannak fel az első öblösüveggyártásra használt sablonok.
Ettől azonban még könnyen lehetséges, hogy korábban is készültek itt borospalackok, azonban az ezzel kapcsolatos források még feltárásra várnak.
Az első olyan leltár, amelyek egy birtok esetében a palackozott borok mennyiségét is feltüntetik, 1827-hez köthető: ekkor a sárospataki királyi uradalmi pincében 1953 darab palack („butélia”) bort tároltak, 186 ezer liter egyéb bor mellett.
Ugyanott 1842-ben már 5675 palackról esik szó, miközben a betárolt teljes mennyiség 175 ezer liter körül volt.
Ebből látható, hogy a korszakban a palackozott borok aránya nemigen haladhatta meg az 1%-ot, azonban a valós szám ennél jóval alacsonyabb lehet, mert az uradalmi pince igen jelentős mértékben értékesítésre termelt, az értékesítés ráadásul részben külföldre is történt, tehát itt átlagon felüli mértékben lehetett palackokkal találkozni.
Megemlítendő, hogy a palackos kiszerelés ugyan szinte nem létezett, azonban a „hordós bor” sem ugyanazt jelentette, mint amit ma jelent, amikor az édes borokat is jellemzően 2-3 hektoliteres hordókban érlelik.
Az édes borokat ugyanis sokkal kisebb hordókban tárolták és forgalmazták, mint manapság.
Valójában aszúk és essenciák esetében eladási szempontból nem is a 136 literes gönci hordó volt a jellemző, hanem az ennél is kisebb, egy átalagos: azaz 90 iccés (átszámítva kb. 70 literes).
Ennek egyszerű oka volt: ezeket a hordókat lehetett a nehéz hegyi utakon Lengyelország felé a legkönnyebben szállítani és két ember meg tudta emelni.
Emellett az is fontos, hogy a 18. Derceni Derceni János 1796-ban megjelent nevezetes művében egy ponton említette a palackba töltést: „Ha valaki a borát a maga állapottyában akarja megtartani, azt mindenkor magához hasonló borral töltse, vagy még jobban fog tselekedni, ha minekutána a bor tökéletesen megtisztult, úgy hogy a világosan is semmit sem változik, buteliákra leszedi.”
Az idézet kapcsán megemlítendő, hogy Dercsényi könyvének megszületése azzal függött össze, hogy a tarcali és bécsi császári pincében több száz átalag (!) aszú és essencia megecetesedett.
Az óriási kár kapcsán érthető módon vizsgálat indult, és Dercsényi vállalkozott arra, hogy borral kapcsolatos, valamint kémiai tapasztalatait könyvbe foglalja.
Ki kell emelni azt is, hogy Dercsényi egy szóval sem ír arról, hogy az érlelési idő meddig tartson.
Számára ez értelemszerű volt, és könyve kontextusából egyértelmű, hogy aszú esetén akár két-három év után is lehetségesnek tarthatta a palackozást.
Azt, hogy a magyar borokat a 19. század első felében szinte alig töltötték palackba, Wesselényi Miklós is kárhoztatta: „A boroknak üvegekre vétele mesterségéről, szinte mondhatni tudományáról, alig tud egy-egy ember nálunk valamit; becsinálásához nem értünk, ahhoz szükséges jó dugó egész országunkban egy sincs.” - írta 1831-ben Balítéletekről című, a korszakban nagy hatású művében.
Ez a megjegyzés egyébként azt is mutatja, hogy hiába készítettek (volna) nagy tömegben palackokat, ha a paratölgyből kinyert dugó exportálása nem volt megoldott.
A Hegyaljai Bormívelő Egyesület igyekezett (főként) az aszú borok esetében egységesíteni a palackhasználatot.
Ezeknek érdekében raktárkészletet tartott fenn, 1858−59-ben közel 15 ezer itzés (0,848 liter) és meszelyes (0,42 liter) üveget halmozott fel a raktárában, ahonnan ezeket a vásárlók megvehették.
tags: #tokaji #aszu #k #loroszlanos #cimer