Budapesten született fiúból a világ legismertebb szabadulóművésze - Harry Houdini élete egyszerre hőstörténet, leleplező krimi és szerelmi dráma. Születésének márciusi évfordulóján végigvesszük, hogyan lett Weisz Erikből a „Bilincskirály”, miért háborúzott a szellemidézőkkel, és mi vezetett a máig vitatott, detroiti halálához - első kézből származó idézetekkel és ellenőrzött forrásokkal.
A Kezdetek: Weisz Erik Amerikában
A történet ott kezdődik, ahol a legenda véget érni látszik: nem a wisconsini Appletonban, hanem Budapesten, 1874. március 24-én, ahol Weisz Erik néven látta meg a napvilágot. A rabbi apa, Weisz Sámuel vezette család alig négy évvel később vándorolt ki az Egyesült Államokba, ahol a fiú már tudatosan építette amerikai identitását, olyannyira, hogy később gyakran állította, Appletonban született. Ez a lépés volt az első abban a hosszú folyamatban, amellyel egy bevándorló fiú a huszadik század egyik első globális szupersztárjává formálta magát.
A Szerelem és a Karrier Hajnala
A felemelkedés motorja és élete végéig tartó partnere Wilhelmina Beatrice „Bess” Rahner lett, akivel 1894-ben, alig pár hetes ismeretség után házasodtak össze. A Coney Island-i varieték világában kezdték közös pályájukat egy „gondolatolvasó” számmal, amelynek titkos kódrendszere évtizedekkel később, Houdini halála után kapott drámai szerepet. A kis színpadokról azonban hamar kitörtek.
A „Bilincskirály” Világhódító Útja
Houdini zseniálisan ismerte fel a média hatalmát: Európába utazott, és a „Bilincskirály” szerepében nyilvánosan hívta ki a helyi rendőrségeket, hogy zárják be a legbiztosabbnak hitt celláikba és bilincseikbe. Rendre kiszabadult, a sajtó pedig imádta. A londoni Daily Mirror 1904-es kihívása, ahol egy speciális, évekig fejlesztett bilincsből kellett kiszabadulnia, a karrierje egyik csúcspontja lett. Ezt a hírverést vitte haza Amerikába, ahol hatalmas tömegek előtt, épületekről fejjel lefelé lógva, kényszerzubbonyba kötözve bizonyította, hogy számára nincs lehetetlen.
A Veszélyes Trükkök és a Technikai Újdonságok
A nyilvános mutatványok után a színházi produkciók következtek, amelyek a szórakoztatóipar csúcsát jelentették. Leghíresebb száma a Kínai vízi kínzókamra volt, ahol egy vízzel teli, lelakatolt üveg-acél tartályba engedték le fejjel lefelé, és a közönség percekig visszatartott lélegzettel figyelte, ahogy a halál torkából szabadul ki. A New York-i Hippodrome színpadán 1918-ban még ennél is tovább ment: egy több mint 4500 kilogrammos elefántot, Jennie-t tüntetett el a nézők szeme láttára.
Houdini nemcsak a színpadon, hanem a modern kor más terepein is otthonosan mozgott. Megszállottja volt a technikai újításoknak: 1910 márciusában Ausztráliában ő hajtotta végre az ország első hitelesített, irányított motoros repülését. A feltörekvő filmipar is vonzotta; olyan sorozatokban játszott, mint a The Master Mystery vagy a The Grim Game, és saját filmgyártó céget is alapított, bár a filmszínészetet pár év után feladta.
A megmagyarázhatatlan: Valóban valóságos volt Houdini misztikus varázslata? (Különkiadás) | Történelem
A Spirituális Mozgalmak Elleni Harc
Pályája utolsó szakaszában egy új, intellektuális kereszteshadjáratba kezdett. Az első világháború után virágkorukat élő spiritualista mozgalmak és szellemidéző médiumok ellen fordult. Meggyőződése volt, hogy a gyászoló, hiszékeny embereket csalók fosztják ki. „Nem az a szándékom, hogy rossz hírbe hozzam a spiritualizmust; nincs háborúm Sir Arthurral; nincs harcom a spiritisztákkal; de kötelességemnek tartom - az emberiség javára -, hogy a közönség elé tárjam több éves vizsgálódásaim eredményeit” - írta Houdini 1924-es könyvében. Ebben a könyvben tette közzé egykori barátja, a Sherlock Holmes-t megalkotó, de a spiritualizmusban mélyen hívő Sir Arthur Conan Doyle egyik levelét is. „Az ég szerelméért, vigyázz ezekkel a veszélyes mutatványokkal. Eleget csináltál már belőlük. 1926-ban már a washingtoni Kongresszusban tanúskodott egy, a jövendőmondást tiltó törvényjavaslat mellett.
A Tragikus Befejezés: Montreal és Detroit
A végzet 1926 októberében, Montrealban érte utol. Október 22-én a Princess Theatre öltözőjében egy egyetemi hallgató, J. Gordon Whitehead - állítólagos kihívásként - többször felkészületlenül gyomron ütötte. Houdini napokig lábon hordta ki a fájdalmat, de állapota rohamosan romlott. Végül Detroitban került kórházba, ahol október 31-én, 52 évesen elhunyt. A hivatalos halálok hashártyagyulladás volt, amit egy perforált vakbél okozott.
Az orvosi vita azóta is tart: a tompa hasi trauma okozhat-e vakbélgyulladást? Bár ritka, nem kizárt, de az ok-okozati összefüggést sosem bizonyították. Az eseményeket egy ápolónő, Sophie Rosenblatt 1927-es eskü alatt tett vallomása őrizte meg. Elmondása szerint Houdini a fájdalom helyére mutatva azt mondta: „pont ahol az ütéseket kaptam”. A műtét után, amikor magához tért, első szavai a fiúra utaltak, aki megütötte: „a szegény fiú nem akarta”.
A Legenda Tovább Él: A Titkos Kód és a Houdini Ház
Houdini halálával a legenda új fejezete kezdődött. Feleségével, Bess-szel még életükben megbeszéltek egy titkos kódot - „Rosabelle, higgy” -, amellyel a túlvilágról kellett volna üzennie, hogy kizárják a csaló médiumokat. Bess tíz éven át minden év október 31-én szeánszot tartott. Az utolsót 1936-ban, a Los Angeles-i Knickerbocker Hotel tetején rendezték, és a rádió is közvetítette. Miután semmilyen jel nem érkezett, Bess megtörten a mikrofonba mondta a szavakat, amelyek lezárták a történetet: „Igen, Houdini nem jelentkezett. Az utolsó reményem is odavan. Nem hiszem, hogy Houdini vissza tud jönni hozzám - vagy bárkihez. … Most, tisztelettel, eloltom a fényt. Ennyi volt. Jó éjt, Harry!”
A világ azonban nem engedte el a legendát. Öröksége ma is él, Magyarországon pedig különösen kézzelfogható: a Budai Várban működő Houdini Ház Európa egyetlen, eredeti relikviákat őrző magángyűjteménye. Egy budapesti születésű művész története, aki a modern világ sebességét és szkepszisét formálta színpadra - ma is ebből él az emlékezés.
A Sör Reklámok Átvitt Értelme: Luxus, Ígéret és Identitás
Mindenki vágyik a luxus után. Te is. Tudom, te kivétel vagy, mert nem a pénz teszi az embert, meg nem a pénz boldogít, meg pénz beszél, kutya ugat… ja ez nem passzol, de mindegy, szóval tudom, te szerzetes vagy, kolduló barát, tehát nem vagy normális. Mi normális emberek szeretjük a luxust, pontosabban szeretnénk, ezért imádjuk az olyan reklámokat, amelyek ezt ígérik, de legalábbis némi feeling morzsáját annak. De hogyan is élnek az urak? Meg az úrnők? Az úrnők, meg az urak? Tanuljak már illemet, nem? Hogy akarok így én betörni a felső tízezerbe? Ismerni kell a pszichéjüket is, a jó szerszám nem elég.
Ugyanis náluk nagyon fontosak a tradíciók, a szokások, ott igazán hatalma van a szokásoknak. Ez az úrnő például mindig ugyanakkor jő elő mediterrán palotájából, mindig ugyanakkor halad el a kinti bár pultja előtt, és veszi el oda se nézve az adott márkájú söritalát. A pultos srác pedig mindig ugyanazzal a mozdulattal húzza le a habot a gyöngyöző, jéghideg italról. Jó, lehet, nem a nőé a palota, lehet, ez egy wellness központ vagy mi, de akkor is ez egy gazdag arisztokrata nő. Szerintem legyen inkább palota és az övé. A pult és a pultos gyerek is az övé. Mármint az ő szolgája. A pultos gyerek. Nem szolgája, alkalmazottja. De jaj, mi történik egyszer csak! A bármixerben úgy tűnik elromlott a biológiai óra, mert elfeledkezett az úrnő menetrendszerű érkezéséről. Arra még volt ideje, hogy kitöltse a sört, de, és megint jaj, arra már nem, hogy lehúzza a habot. És mint amikor az óra finom szerkezetébe homokszem kerül, úgy akadt meg a világ körforgása, úgy torpant meg az elegáns hölgy és úgy rakta vissza a poharat a pultos fiú elé a tálcára. És csak a hab lehúzása után indult meg újra a világ nehéz szekere, így tudott csak a nap továbbhaladni az égen, és csak így tudtak tovább halni, akiknek halni kellett és születni azok, kiknek most nyílott fel sorskönyvük első oldala.
És ez mind egy reklám kapcsán jött nekem. De azért figyeljük meg, itt nem egyféle haragvó, bosszúszomjas, a népet megalázó, elnyomó arisztokráciáról van szó, hanem egy kegyes, megbocsájtó felső tízezerről. Nem vágja a földhöz e női arisztokrata a helytelenül kezelt italt, nem üvölti a szolga képébe, hogy te féreg, ki vagy rúgva, pallosjogot se gyakorol, hanem életben hagyja, mi több, megbocsájtó mosollyal jutalmazza. Szóval ránéz, észreveszi, csaknem emberszámba veszi. Szép nem? Ez egy ilyen emberséges reklám. És akkor te érzed, ők is, mármint ezek a felsőbb osztálybéliek is emberek, talán még érző lények is, nem néznek le minket alsóbb kaszthoz tartozókat, és látod, még az italukból is adnak, ha megveszed a közértben. Illetve hagyják, hogy elérhető áron akár még te is megvásárolhasd abba a kis ócska szatócsboltban, ahová te jársz. Mert kegyesek. Szeretik a népüket. Jó érzés ez neked, melegség járja át a szívedet, ez az, amikor a hideg ital meleg érzéseket kelt benned. Gyönyörű.
Lehet, kicsit túlragoztam ezt az egészet? De most miért? Még oda is van írva, hogy tökéletesen csapolva. Itt nyilván a tökéletesen van a hangsúly. Hogy ezen sör és környéke, csak tökéletes lehet. Ezt a sört nem lehet akárhogyan csapolni, akárhogyan felszolgálni, akárhogyan inni. Meg kell adni a módját, mert ő egy arisztokrata. Érted? Talán ezt hívják feeling projekciónak, vagy ezt most én találtam ki. Tehát hogy beléd projektálják ezt a felső tízezer feelinget amikor ezt a sört iszod. És ezt te szereted. Ülsz a konyhádban a viaszkos vászon terítőjű ócska asztalodnál, ajkadhoz emeled az üveget, amely ezt a márkát tartalmazza, a kisujjadat kicsit eltartod, úgy iszod, és tökre király vagy belsőleg. A szépség vagy maga, ahogy a szlogen is mondja. Ráadásul, ha veszel négy üveggel, akkor stílusos ajándékokat is nyerhetsz a szöveg szerint.
A Magyar Reklám Története: A Szocializmustól a Rendszerváltásig
A 20. század második felében a reklám fokozatosan a mindennapok részévé vált Magyarországon, a szocializmus éveiben is kialakítva a maga sajátos formavilágát és ikonikus pillanatait. Az 1960-as évektől a rendszerváltás utáni 1990-es évekig terjedő időszakban számos híres magyar reklám született, amelyek mára “retró” státuszba emelkedtek. Ezek a televíziós szpotok, rádiójingles és nyomtatott hirdetések nem csupán termékeket népszerűsítettek, hanem tükrözték a kor társadalmi-gazdasági viszonyait, és hozzájárultak a fogyasztói szokások formálásához. Az alábbiakban áttekintjük e négy évtized reklámtermését, bemutatva az ikonikus márkákat (mint a Traubisoda üdítő, a Tibi csokoládé, a Skála áruházlánc vagy a Merkur autókereskedés) és felelevenítve a korszak jellegzetes reklámstílusait, narrációs és zenei megoldásait. Kiemeljük, hogyan változott a reklámipar és a kommunikáció a Kádár-korszak viszonyai között, majd a rendszerváltás után fellépő piacgazdaságban. Mindezt konkrét példákkal, szlogenekkel, évszámokkal és forrásokkal illusztráljuk, megidézve a korszak hangulatát.
Az 1960-as évek: A Reklám Újjászületése a Szocialista Piacon
Az 1950-es évek dogmatikus politikai légköre nem kedvezett a kereskedelmi reklámoknak - a hangsúly inkább a politikai propagandán volt. A televízió Magyarországon 1957-ben kezdte meg az adást, de az első években még alig voltak készülékek a háztartásokban, a tévézés közösségi eseménynek számított. A nyomtatott sajtóban és plakátokon ugyan megjelentek hirdetések (például a takarékosságra buzdító bankreklámok vagy a sportfogadás/TOTÓ népszerűsítése), de ezek inkább informáló jellegűek voltak, semmint versengő marketingüzenetek. Fordulatot az 1968-as Új Gazdasági Mechanizmus hozott: a gazdasági reformok keretében a vezetés felismerte a reklám gazdaságélénkítő szerepét. Ekkor születtek meg az első, valóban kereskedelmi célú, igényesebb plakátok és reklámfilmek. A korszakban létrehozták a szocialista reklámipar intézményeit is: 1969-ben megalakult a Magyar Hirdető Vállalat (Mahir), az ország legnagyobb állami reklámügynöksége, amely a ’80-as évekre a vállalatok reklámköltésének 80%-át bonyolította. A Magyar Rádió és Televízió Kereskedelmi Irodája (Keriroda) szintén kulcsszereplővé vált: stúdiójában készült a legtöbb televíziós reklámfilm, bevételei pedig jelentősen hozzájárultak a Magyar Televízió költségvetéséhez. Ebben az évtizedben a reklámok stílusa még visszafogott, didaktikus volt. A reklámfilmek általában egyszerű jelenetekben, színészek vagy rajzfigurák segítségével mutatták be a termék előnyeit, sokszor valamiféle nevelő szándékkal. Az egyik első ismert tévészpot az Országos Takarékpénztár (OTP) takarékbetétjeit népszerűsítette, míg a rádióban gyakran hangzott el az Állami Biztosító vagy a BÁV bizományi áruház üzenete. Az állami sorsjátékokat is reklámozták: a TOTÓ (totó-lottó) egyik ’60-as évekbeli rádióreklámjában például versikével bíztatták a hallgatókat a fogadásra. A nyomtatott hirdetések között ekkor a grafikus plakátok domináltak - ilyen volt például a Budapesti Nemzetközi Vásár színes reklámplakátja, vagy a „Cipőt a cipőboltból!” jelszóval fémjelzett kampány, amely arra intette a vevőket, hogy csak hivatalos kereskedésben vásároljanak (s ezzel a feketézést próbálta visszaszorítani). A ’60-as évek végére azonban már megjelentek az első szórakoztatóbb hangvételű reklámok is. 1969-ben a televízió már színes adásra is átállt, így a reklámfilmekben is használhattak színes képi világot, ami újdonságot jelentett a nézőknek.
Az 1970-es évek: Ikonikus Márkák és a Gulyáskommunizmus Reklámjai
Az 1970-es évek elejére a magyar reklámipar lendületet kapott. A Mahir és a vállalati reklámosztályok egymás után gyártották a reklámfilmeket, immár színes filmre, professzionális stúdiókban. A Mafilm filmgyár keretében működő Propaganda Stúdió a korszak reklámfilmgyártásának elitjévé vált, számos emlékezetes reklámot készítve. A korszak reklámstílusa fokozatosan oldódott: a korábban száraz ismertetést egyre inkább felváltotta a játékosság és a kreatív ötletek használata. Megjelentek a versikék és szlogenek, dallamos kis szignálok, sőt rajzfilmes elemek is a hirdetésekben.
A szőlőízű Traubisodát 1971-ben vezették be; a korabeli sajtó „az első korszerű magyar üdítőként” emlegette. A üdítőital-piacon ebben az évtizedben tűnt fel egy legendás hazai márka: a Traubisoda. 1971-ben kezdte gyártani a Badacsonyi Állami Gazdaság ezt a szőlőlé-alapú üdítőt, amely hamar népszerű lett. A Traubisodát a reklámok is különlegességként tálalták: szlogenjében “a természet ajándékának” nevezték, utalva mesterséges adalék nélküli, pasztörizált voltára. Az egyik korai Traubisoda-plakáton Pintér Mária manöken mosolygott az üveggel, ő lett a reklámarca a terméknek. A Traubisoda televíziós reklámfilmjét Sas István rendezte, zenéjét Rusznák Iván szerezte - ez a páros a korszak számos emlékezetes reklámját jegyezte. A Traubi reklámfilm nemcsak a terméket, hanem egy életérzést is közvetített: a szabadidő, fiatalság és vidámság hangulatát. Ebben a szpotban gyerekek egy csoportja lelkesen követelte: „Traubit akarunk!”. A történethez hozzátartozik, hogy a pártállami felettesek kifogásolták az efféle követelőző hangnemet - így készült a reklámból egy módosított verzió, ahol már udvariasan hangzik el: „Talán inkább kérünk… traubit kérünk, hurrá!”. Ez a kedves epizód jól mutatja, hogy a reklámokat még az illemszabályok és a “szocialista erkölcs” keretei között tartották. Mindazonáltal a Traubisoda reklámkampányai nyomán a márka igazi fogalommá vált: a ’70-es évek végén, ’80-as években generációk nőttek fel a Traubi ízén és dallamán, s a márka máig nosztalgikus értékű.
Hasonlóképpen ikonikus édességmárka formálódott a Tibi csokoládéból. A Tibi csoki eredetileg 1941-ben került forgalomba, a Stühmer csokoládégyár termékeként - nevét a gyáralapító unokájáról kapta. A szocializmus idején is a Tibi jelentette a táblás csokit a magyar piacon; mivel a csokoládé akkoriban szűkös cikknek számított, a Tibi megjelenése mindig ünnepélyes pillanat volt a gyerekek számára. A márka reklámkommunikációja tudatosan épített a családi kedvenc imázsra. Az egyik első reklámszlogenje így hangzott: „Tibi nem csak a mama kedvence”, utalva arra, hogy nemcsak a háziasszonyok (vagy nagymamák) szeretik, hanem minden generáció. Ez a szlogen - melyet a korabeli reklámok plakátokon és újsághirdetésekben terjesztettek - gyorsan rögzült a köztudatban. A ’70-es években a Tibi csokit ugyan nem reklámozták olyanIntenzíven a tévében, mint később, de a márkanevet mindenki ismerte, és a csomagolás jellegzetes kék színe, rajta a Tibi felirattal, a minőség garanciáját jelentette a vásárlóknak. A Tibi csoki a hiánygazdaság körülményei között afféle vágyott jutalom volt - így a visszafogott reklám is elég volt ahhoz, hogy a fogyasztók a polcokról lekapkodják, amikor épp kapható volt.
A háztartási cikkek és élelmiszerek terén is sorra jelentek meg a hazai márkák reklámjai. 1975-ben debütált például a Leó jégkrém, amely a fagyasztott édességek piacán hozott áttörést. Szlogenjét - „Télen-nyáron csakis Leó!” - szinte minden gyerek fújta kívülről. A reklámokban egy vidám oroszlánfigura (Leo, a névrokon) hirdette, hogy a jégkrémet nem csak nyáron érdemes enni. A szlogen egyszerre utalt a termék nevére és arra, hogy egész évben elérhető, ami újdonság volt akkoriban a fagylaltfronton (hiszen addig a jégkrém szezonálisnak számított). A Leó jégkrém reklámjai - csakúgy mint a Traubisodáé - optimista, derűs hangulatot közvetítettek, passzolva a gulyáskommunizmus viszonylagos jólétéhez.
Az évtized közepén a ruházkodás és divat terén is megjelent a reklám. 1971-ben vezették be a Tisza Cipő márkanevet a martfűi cipőgyár termékeire, melyek hamar a fiatalok kedvenceivé váltak. A ’70-es évek végén pedig a Skála áruházak hoztak új színt a kiskereskedelembe. Az első Skála szövetkezeti nagyáruház 1976-ban nyílt Budán, és a cég hamar terjeszkedni kezdett. A Skála híres volt modern szemléletéről, széles választékáról - ezt tükrözték a Skála reklámok is. Az egyik 1979-es tévéreklám a magyar reklámtörténet mérföldköve lett: ez volt az első hazai animációs reklámfilm, benne a máig emlékezetes Skála Kópé figurájával. A Skála Kópé egy rajzfilmfigura (egy huncut kisfiú) volt, aki végigkalauzolta a nézőt az áruház kínálatán. Ehhez készült egy fülbemászó reklámzene és vers: „Bemegyek, kijövök / De milyen jól kijövök / Ha bemegyek…” - szólt a fülbemászó dallam. E pár soros, játékos szlogen azonnal közszájon forgott, és pontosan megragadta az üzenetet: a Skálába betérve az ember jó vásárral „jól jön ki”. A reklámfilm sikerét mutatja, hogy a Skála Kópé figurája és a dalocska annyira népszerű lett, hogy később is visszatért reklámokban, sőt a márka kabalafigurájává vált. A Skála reklám vizualitása az akkori viszonyokhoz képest újszerű volt: színes rajzfilmes világ, pörgős vágás és vidám hangvétel jellemezte. Nem véletlen, hogy e spot alkotója is Sas István volt (zenéjét pedig - akárcsak a Traubi esetében - Rusznák Iván szerezte). A Skála-lánc reklámjai a hazai fogyasztásfejlesztés szolgálatában álltak: azt sugallták, hogy immár Magyarországon is kaphatók divatos, jó minőségű áruk, érdemes betérni a Skálába a hiánycikkekért. A széles választék és jó ár-érték arány üzenete találkozott a korszak enyhülő fogyasztói igényeivel - nem csoda, hogy a Skála neve fogalommá vált, és a reklámdala sokak fülében ma is ott cseng.
Az állami vállalatok is ráéreztek a reklámízre. A Centrum Áruházak (a szocialista nagyáruház-lánc) 1981-ben egy tévéreklám-sorozatban mutatta be országos hálózatát, büszkén sorolva, milyen városokban nyíltak modern nagyáruházai. A Merkur autókereskedés - az egyetlen hely, ahol új személyautót lehetett vásárolni - bár kevéssé szorult reklámra (hiszen évekig tartó várólista volt egy Trabant vagy Lada megvételéhez), de a köztudatban mégis reklámszerűen terjedt a mondás: „Cipőt a cipőboltból, autót a Merkurtól!”. Ez a szlogen afféle félig hivatalos jelmondata lett az autóvásárlásnak a ’70-es, ’80-as években - kihangsúlyozva, hogy csak a Merkuron keresztül lehet legálisan autóhoz jutni. Bár a Merkur esetében inkább a szóbeszéd és a sajtóhírek “reklámoztak” (például évente jelentették be, mennyi Zsiguli érkezik), a márkanevük így is mindenki számára ismert volt, és sajátos presztízst hordozott.
Narráció és zene: A ’70-es évek magyar reklámjainak narrációja általában megnyugtató, barátságos hangon szólt a nézőhöz (gyakran ismert bemondók vagy színészek kölcsönözték a hangjukat). Gyakori volt az egyszerű történetmesélés - pl. egy család életéből vett jelenet - amellyel azonosulni tudott a közönség. A korszak zenéit illetően két véglet jellemezte a reklámokat: vagy könnyed, fütyülhető jingle készült (mint a Skála dala), vagy pedig valamilyen kellemes háttérzene szólt a narráció alatt. Már ekkor megjelent azonban a zenei világban a popkultúra hatása: 1979-ben a Neoton Família együttes kifejezetten reklámfelkérésre írta a „Tini-dal” című számot, amely a Fabulon kozmetikumok ifjúsági vonalát népszerűsítette. Mindez előszele volt annak, hogy a reklám és a könnyűzene a ’80-as évekre még szorosabb viszonyba kerüljön.
Az 1980-as évek: Reklám és Popkultúra Kéz a Kézben
A nyolcvanas években a magyar reklám mennyiségben és minőségben is csúcsra járt. A gazdasági viszonyok lassú javulása, a gulyáskommunizmus kiteljesedése egyre több vállalatot ösztönzött reklámozásra. A Mahir továbbra is dominált, de mellette kisebb kreatív műhelyek is teret kaptak. A reklámfilmek stílusa felszabadultabb lett: megjelent a humor, a paródia, sőt a merészebb vizuális kísérletezés is. Ebben az évtizedben születtek meg azok a kultikus tévészpotok, amelyeket a mai napig emlegetünk.
A Fabulon kozmetikumok reklámjai ikonikusak voltak: a „Fabulon a bőre őre” szlogen máig ismert , és a ’80-as években szinte az egész ország ezt dúdolta . A Fabulon kozmetikai termékcsalád reklámkampánya a ’80-as évek talán legemlékezetesebbje. A Kőbányai Gyógyszerárugyár által fejlesztett Fabulon arckrémek, testápolók, napozószerek és babaápolók szinte minden háztartásba eljutottak. A reklámfilmjeik pedig korszakalkotóak voltak. Ki ne emlékezne a csinos modellre, aki lágy hangon biztat: „Gyere bátran, nézz csak a szemembe!” - ez a sor egy Fabulon arcápoló reklámjából vált híressé. Ugyancsak gyakran idézték a Fabulon családi krém reklámjának mondókáját: „Ha bárhol, bármit kenni kell…” - amit a szereplők kórusban skandáltak egy kedvesen megkomponált kisfilmen. A szlogen, amely minden Fabulon-termék egységes jelmondata lett, máig fennmaradt: „Fabulon a bőre őre, ezt használja nyakra-főre!”. Ezt a rímes, játékos mondatot gyerekektől felnőttekig mindenki együtt mondta a tévé előtt. Nem túlzás azt állítani, hogy a ’80-as években egy ország szavalta és dúdolta ezeket a reklámszövegeket. A Fabulon sikeréhez hozzájárult Pataki Ági modell is, aki a márka arca lett - a korszakban őt gyakran emlegették “Fabulon Ági”-ként. Pataki Ági plakátja (egy hatalmas falfestett mozaik a budapesti Kálvin téren) éveken át hirdette a szépségápolás fontosságát. A Fabulon reklámok zenéje sem maradt el: a már említett Neoton-dal (Tini-dal) fiatalos lendületet adott a tini termékeknek. Összességében a Fabulon kampányai új korszakot nyitottak - először fordult elő, hogy egy márka reklámjai ennyire popkulturális jelenséggé nőjék ki magukat Magyarországon.
A ’80-as években a humoros reklámok is hódítottak. 1982-ben adásba került egy MÜSZI rövidítésű vállalat (Mezőgazdasági Üzemszervezési Számítástechnikai és Informatikai Rt.) reklámfilmje, amely abszurd humorával tűnt ki. A “Müszi” szó hangzása megmosolyogtatta a nézőket, a reklámban pedig egy szereplő (a fiatal Bazsó Csongor) olyan mulatságosan adta elő a cég tevékenységét, hogy a MÜSZI-reklám legendássá vált. A közönség sokáig emlegette a benne elhangzó poénokat, és a fiatal színésznek ez a szerep meghozta az országos ismertséget. Ugyancsak a humorra épített a Derby habzóborotva reklámja, melyben egy habbal borított arcú férfi komikus helyzetekben bizonygatta: a Derby nélkül nem indulhat a nap. A Derby a Caola cég terméke volt, és a hagyományos borotválkozás jelképévé vált - reklámszlogenje egyszerűen ennyi volt: „Derby - a férfiasság illata”, amit mély hangon mondott be a narrátor, némiképp ironikusan. A háztartási cikkeket kínáló Vasedény boltok is kaptak reklámfilmet: egy szpotban a narrátor sorolta, mi minden kapható a Vasedényben “a lábasoktól a seprűig” - e reklám nélkül is közismert volt, hogy a Vasedény afféle mindent árusító bolt (a korszak IKEA-ja), de a reklám megerősítette a szlogent: „A Vasedényben mindent megtalál, amit egy háztartás kíván.”
A nyolcvanas évek végére már a nyugati termékek is kezdtek beszivárogni, és sajátos kontrasztot alkottak a hazai retró márkákkal. 1988-ban a Libero pelenka reklámja például sokaknak megragadt az emlékezetében.