A 19. század végén még több tucatnyian voltak, köztük vörösek, számuk aztán jó időre lecsökkent háromra, ma hatan vannak.
A Tokajban a fejét 1885-ben felütő filoxéra után - akárcsak az egész országban - ekkoriban éppen lázas újratervezés zajlott.
A vészt okozó szőlőgyökértetű a hegyaljai szőlőknek például közel 85 százalékát pucolta ki.
A kényszerű újratelepítésnek (szakszóval: szőlőrekonstrukciónak) legalább az a haszna megvolt, hogy a szortimentet az évszázadok során összegyűlt tapasztalatoknak megfelelően és a kor igényeihez igazítva aktualizálhatták.
Nevét illetően több verzió él: az egyik szerint IV. Béla országlása idején a 13. században a Sárospatak környékére Olaszországból, egészen pontosan Formio botermő hegyről érkező szőlőművesek hozták magukkal, egy másik Szerémség latin nevéből, a Firmiumból vezeti le.
Tokaj egyik legalaposabb kutatója, Balassa Iván szerint a magyarul „gabonát” jelentő frumentumból ered, ezzel a névvel illették a franciák a szalmán aszalt szőlőt.
A sokféle eredettörténet ellenére a mai DNS-vizsgálatok alapján egyre valószínűbb, hogy a furmint ebben a formájában őshonos Tokajban.
Magának a szónak az első említése egyébként egy 1611-es református iratból származik.
Késői érésű fajta, fürtje középméretű, laza.
Bora általában magas savtartalmú, de gondos szőlészeti munka mellett ezek a savak a Rajna-menti rizlingek eleganciáját idézik.
Jó cukorgyűjtő, magas beltartalmú mustjából általában természetes úton cukor marad vissza, ha viszont teljesen kierjed, akkor nem ritkán magas alkoholtartalmú bort ad.
Illata határozott, karakteres, általában körte, birs és szegfűszeg keveredik benne.
Összesen nagyjából 4000 hektáron termesztik a világon, 120 hektárt leszámítva mind nálunk van.
A furmint egyenesági leszármazottja, valószínűleg annak és a svájci plantschernak a spontán kereszteződéséből jött létre.
Neve Paul Keler borkereskedő 1726-os feljegyzésében olvasható először, ezzel együtt vannak, akik szerint már a 17. században jelen lehetett a Tokajban.
(A fürtök alakja miatt gyakran kölcsönvették számára a „juhfark” nevet - ez egyébként találóbb, mint a valódi neve, levelei ugyanis kevéssé hasonlítanak a hársfáéhoz.)
Termesztését Tokajban egy időben rendeletben próbálták tiltani (mondván, nem felel meg a közízlésnek), hogy védjék a sárgamuskotályt.
A 19. század közepére mégis a második helyre tornászta fel magát a furmint mögött.
Kedveli a vulkáni eredetű, melegebb talajokat, de az agyagos, löszös területeken jól érzi magát, a szárazságot viszont nem bírja.
A sokak által a hárslevelű borok „ujjlenyomataként” számon tartott édes-mézes-hársas aromák elsősorban inkább a túlérett szőlőből készült tételekre jellemzőek.
Savszerkezete markáns, ez határozott száraz borok készítését teszi lehetővé.
Jó cukorgyűjtő, így a magasabb savtartalmú tételek lekerekítése céljából sokszor házasítják.
Rendkívül nagy múltra tekint vissza, Elő-Ázsiából származik, egyes feltételezések szerint már a honfoglalás előtt itt lehetett, az viszont bizonyos, hogy az egyik legrégebbi fajtanév, amit Tokaj-hegyalján ismerünk (1570).
Csemegeszőlőként is kedvelt.
A furmint lágyítására is használták, de jó években önálló aszúbort is készítettek belőle, a „muskotályos-aszú” fogalommá vált.
Bármely talajféleségen jól érzi magát.
Fürtje nagy és tömött, bogyói kicsik, sárgászöldek.
Íze muskotályos, édeskés.
Jó cukorgyűjtő, közepesen aszúsodik.
Különösen kedvelt az illatos fajták között, a fajtejelleg megőrzéséhez azonban mindenképpen korán kell szüretelni.
Ha nem házasítják, bora viszonylag gyorsan öregszik.
A filoxéra előtt Hegyalján 30-40 különböző szőlőfajtát termesztettek, nemcsak ezek minősége, de a velük kapcsolatos álláspont se volt sziklaszilárd.
1-ső osztály. Nemes bort adók, s ide csupán három faj szőlő tartoznék, mint a nemes hegyaljai hegyek lelke és virága, u. m. 2-dik osztály a középszerű bort termők, vagyis gazdaembereknek valók, u. m. 3-dik osztály a hitvány borttermők: alföldi, vagy maxima.
4-ik osztály, a kipusztitandók: - u. m.
Azzal kapcsolatban azért egyértelmű konszenzus volt, hogy a furmint a borvidék zászlós fajtája, a „hegyaljai szőlőfajok királya” és hogy szorosan ott következik mögötte a hárslevelű (igazából az volt meglepőbb, hogy Mezőssyéknél visszacsúszott a másodosztályba).
A sárgamuskotályról pedig azt tartották: „ha megaszik, a világ legkitűnőbb speczalitását adja”.
Lett volna igény a „lesajnált” szőlők továbbtermesztésére a rekonstrukció után is - írja Borovszky Samu történész a 19-20.
Nem valószínű azonban, hogy a felújított mátyásházi szőlő a réginek megfelelő bort fog adni azért, mert jobbára furminttal telepítik az új szőlőket, ez pedig Mátyásházán épen nem fog asztali bort teremni.
Az 1896-ban elfogadott, A filoxera által elpusztított szőlők felújítására vonatkozó V. törvényczikkel deklarálták Tokajban a furmint, hárslevelű, sárgamuskotály kizárólagosságát.
Ezen a rostán hullott ki egyébként a Borovszky szeint csak asztali bor készítésére alkalmas pojhos, a „jelentéktelenebb fontosságú” petrzselyem, kecske csecsű, gohér, fehér szőlő és balafánt, de az illetékes minisztérium által 1884-ben még ajánlott olaszrizling, semillon, valamint a purcsin, oportó, malbec kékszőlő is.
Volt, aki mindjárt receptet is mellékelt a friss listához: „miután a furmint a testességét, a muskotály pedig az illatot adja a tokaji bornak, a következő keverési arányt mondhatjuk a legczélszerübbnek; 50% furmint, 25% muskatály és 25% hárslevelű” - feleli a Borászati lapok szerkesztője 1904-ben a „milyen arányban alkalmazzam az alant megnevezett fajokat” olvasói kérdésre.
Tokaj város látképe 1908-ban.
A legjelentősebb kékszőlő Tokaj történelmében a purcsin.
A borvidéken először 1655-ben említik, ráadásul mindjárt „hegyalja értékes fajaként”.
A filoxéráig, ha nem is a csúcs fajták között, de gyakorlatilag mindig feltűnik az írásos emlékekben.
Megítélése sűrűn változott.
1803-ban egy tarcali jelentésben a „rosz fajták” közé sorolják, 1867-ben mindössze nyolcadmagával bekerül A Tokaj-hegyaljai albumba, két évre rá egy másik kötetben közönséges bort adóként jellemzik, míg 1894-ben - a filoxéra utáni rekonstrukció kellős közepén - a Borászati Lapok ismét „jeles fajtaként” hivatkozik rá.
Az viszont nem képezi vita tárgyát, hogy bogyói aprók és csak kivételes esetekben aszúsodnak, valamint hogy rendkívül bőtermő (az a mondás járta: „termékeny, mint a purcsin”), vagyis kevéssé illett bele Tokajnak a filoxéra után még aszúhangsúlyosabbra szabott koncepciójába.
Így aligha meglepő, hogy az 1896-os törvényben kimaradt a borvidék engedélyezett fajtái közül.
A triumvirátus uralma igen tartósnak bizonyult, a bővítés gondolata komolyabban csak az 1970-es években merült fel.
„Kísérleteink igazolták, hogy a hidegebb területeken néhány korábban érő, a fagyokat jobban tűrő fajta - a szürkebarát, a piros tramini, a Chardonnay, a Sauvignon blanc, a Semillon blanc és a rizlingszilváni - termelhető eredményesebben.
Ezekből a fajtákból ugyanis még a rosszabb évjáratokban is lehetővé válik minőségi borok előállítása; a kevésbé előnyös fekvésű földek megfelelőbben hasznosíthatók” - számol be 1975-ben a Magyar Távirati Irodának Dr. Kozma Pál szőlőnemesítő a Tokaj-hegyaljai Rekonstrukciós Bizottság munkájáról.
Bár itt nem említi, a kísérletekben felbukkan egy nagy visszatérő, a kövérszőlő is.
A fajta filoxéra előtti „személyazonosságát” a mai napig nem sikerült minden kétséget kizáróan megállapítani (jelöltek a gohér és a fejér szőlő), az azonban biztosnak látszik, hogy jelentős múlttal bír a borvidéken.
Ősi fajta, Tokajból vagy Erdélyből származhat, jelenleg is ez a két előfordulási helye (termőterülete 50 illetve 400 hektár).
Fürtjei középnagyok, elágazóak, a bogyók a fajta nevéhez méltóan nagyméretűek, gömbölyűek, sárgásak, lédúsak.
A furmintnál 1-2 héttel korábban érik.
Hajlamos a töppedésre, aszúsodásra, botritiszes bogyóit gyakran használják aszúkészítéshez.
Bora zamatos, enyhén virágos illatú, kissé lágy - önállóan mindazonáltal csak kevés pincészetnél fordul elő.
Előtte azonban még surranópályán beelőzte őt a zéta, ami 1990-ben (még Oremus néven) lett államilag elismert és Tokajban negyedikként engedélyezett fajta.
A bouvier és a furmint kereszteződéséből létrehozott fajta, levele például kifejezetten hasonlít utóbbiéhoz.
Fürtje kicsi, tömött, bogyói sárgászöldek, gömbölyűek.
Kifejezetten jól aszúsodik, a bouvier-val való rokonság miatt pedig korán érik (akár már 5-6 héttel a furmint előtt), e tulajdonságai miatt tudott Tokajban meghonosodni.
Nagyon jó cukorgyűjtő, finom és gazdag savkészletű, elegáns struktúrájú borokat eredményez.
Fő illat- és ízjegye a grapefruit, az őszibarack és a méz.
Csak kevesen készítik el önálló borként, ezek a tételek azonban igazi különlegességek.
Hasonló megfontolások miatt érkezett melléjük máig utolsóként a kabar is.
Ő abszolút hazai pályán játszik, 1967-ben nemesítette a tarcali kutatóban Brezovcsik László és Szakolczay Gáborné.
„A bouvier azért lett kiválasztva, mint keresztezési alany, mert tőle remléték a koraiság biztositásárát”, míg az apának kiválasztott „hárslevelű erősen növekedő, későn termőre forduló, kedvezően termékenyülő, bogyórepedésre nem hajlamos, hosszú termőszakaszú és élettartamú, mérsékelt töppedő, minőségi fajta” - sorolja az egykori szempontokat a kutatóintézet hivatalos lapja a fajta 50. születésnapján.
Bre zovcsik László és Szakolczay Gáborné.
A Tokajban elismert fajták közül a legkisebb termőterülettel rendelkezik (26 hektár).
Bouvier és hárslevelű keresztezéséből jött létre Tarcalon.
Nagyon jó cukorgyűjtő és jól aszusodik, kedvező évjáratban sok aszúszemet terem, a többi évben viszont könnyen rohad.
Késői szüretnél lól érvényesülnek borában a bouvier szülő trópusi gyümölcsös jegyei, szárazborként körtés, citrusos jegyeket vonultat fel.
2019-ben a borvidéken a hivatalos lajstrom szerint 36 szőlőfajta ültetvénye volt megtalálható - derül ki Bihari Zoltánnak, a Tarcali kutató egykori igazgatójának Tokaj terroir című könyvéből.
„A fő fajtákon kívül, a régi tradicionális fajták közül hivatalosan egyedül a gohérnak van parányi ültetvénye.
Ezen túlmenően az elmúlt években a lisztesfehér, purcsin, sárfehér fajtákból készült még jelentéktelen mennyiség.
A muskotályok világáról szólva az illatos borok szerelmeseinek egyik kedvence az intenzív aromavilágú muskotály, amely már száraz stílusban is hódít.
Ha egy remek belépőt keresünk a borok világába, akkor megtaláltuk.
Az egyik legrégebb fajta a muskotály, amelynek különféle változatait és keresztezéseit ismerjük, ráadásul csemegeszőlőként is igen kedvelt, ezen kívül mazsolát és szőlőlevet is gyakran készítenek belőle.
Minőségi bornak ugyanakkor csak négy-öt változata alkalmas annak ellenére, hogy több mint kétszáz változatát nemesítették az idők során.
Európában szinte mindenhol találkozunk a muskotállyal, míg az Újvilágra nem jellemző a telepítése, de azért természetesen akadnak területek ott is.
Olaszországban habzókat készítenek belőle, Dél-Európában édes borokat, míg Elzász, Ausztria és Magyarország már a könnyedebb száraz stílus felé fordult.
A muskat blanc à petits grains nálunk sárga muskatály vagy muscat lunel neveken ismeretes.
Ez talán a világon legelterjedtebb, eredetileg görög területekről származó fajta.
Szőlészetileg érzékeny ugyan, de a legjobb minőségű borokat ez adja.
Nevével ellentétben a színe a halvány aranytól a sötét rózsaszínig terjedhet.
Jól tűri a hidegebb éghajlatot, ezért az északi termőhelyeket kedveli, korán érik, és a könnyű, reduktív borok alapjául használják.
A száraz iskola mellett botritiszes édes borokat is palackoznak belőle.
Népszerű magyar keresztezései a fajtának még a sokak által ismert és kedvelt Irsai Olivér, a csabagyöngye, a zalagyöngye és a mátrai muskotály.
A muskotályok egyike sem könnyű fajta a szőlészek számára, érzékenyek a fagyra és a betegségekre, a magas cukortartalom miatt pedig a rovarok és az erdei állatok egyik kedvencének számítanak.
Főleg a melegebb éghajlatú területeken könnyű belőlük édes bort készíteni, míg korábbi szürettel üde száraz borokat adhatnak.
A szárazak általában könnyed, alacsony alkoholtartalmú, légiesebb borok, az édesek pedig kerek, gazdag aromájúak.
Intenzív, kedves és jól felismerhető szőlőillata miatt nagy a népszerűsége.
A top gasztronómiában kevésbé számít elterjedtnek, az ételpárosításokban markáns illat- és ízjegyei miatt a sommelier-k és a séfek kevésbé szívesen dolgoznak muskotályokkal.
Három olyan könnyed, csupa virág és gyümölcs bort mutatunk be, amelyek biztosan mindenki kedvencei lesznek.
Juhász Muscat Ottonel 2018 Az egri pincészet populáris és könnyen szerethető borait sokan ismerik.
A szőlőfajtára jellemző illat után ízben bodzát, barackot, szőlőt és grépfrútot kapunk.
Üde, jól iható, igazi nyári bor, amelyben a virágos és a gyümölcsös jegyek mellett egy kis maradék cukor ad még több kedvességet.
Gróf Degenfeld Szőlőbirtok Muscat Blanc 2017 Egy tokaji borászat következik, hiszen említettük, hogy ennek a borvidéknek az egyik fontos fajtája a muskotály.
Ez ráadásul a szőlőbirtok első organikus bora.
Nagyon friss és üde, illatában rengeteg mezei virág jelenik meg, belekortyolva bodzát, szőlőt, körtét és citrust találunk.
Érezni benne némi maradék cukrot, ami miatt gyümölcsös desszertekhez remekül passzol.
Barta Egy kis muskotály 2017A mádi birtokon ugyan a furmint a legfontosabb fajta, de gondolnak azokra is, akik még csak most ismerkednének a tokaji borokkal.
Ahogyan a neve is sugallja, nem kell semmi komolyra gondolni, a sárga húsú gyümölcsös, sárgadinnyés, fűszeres és kissé mézes aromájú, félédes bor a maga kerekségével és kedvességével a hétköznapokra készült, bontsunk is belőle bátran bármikor.
A magyar bor nem csupán ital - kultúra, történelem, és egyedülálló gasztronómiai élmény egyben.
A világon egyre többen fedezik fel a magyar borvidékek változatosságát, a különleges szőlőfajták karakterét és az új generációs borászok kreativitását.
A magyar borkultúra több mint kétezer éves múltra tekint vissza.
Már a rómaiak is termesztettek szőlőt Pannóniában.
A filoxéravész a 19- Hogyan válasszunk és vásároljunk magyar bort? Online: széles választék, kényelmes rendelés - pl.
A magyar borvilág lenyűgöző, változatos és tele van felfedeznivalóval.