Ebben a kötetben huszonegy magyar művész portréja kap helyet, melyek közül tizenkilencen a színpad, ketten pedig a pódium művészei. Mindannyian a rangidős nemzedékhez tartoznak, ahhoz a generációhoz, amely átélte a két világháborút, a magyar művészet elnyomorított vagy éppen felemelkedő korszakait, valamint a hetvenes évek színházi válságát. Ezek a művészek nem csupán tehetségükkel, hanem megpróbáltatásokkal teli életútjukkal is kiemelkednek. Tudásuk, tehetségük és belső vezérlésük olyan komplex, hogy az emberi nagyság és a tévúton járás egyaránt megjelenhet művészetükben.
A portrék szerzője, aki láthatóan mélyen elkötelezett a művészetek iránt, mind a fát, mind az erdőt látni akarta. Célja volt, hogy a nagy művésznemzedék különböző kategóriákba sorolható tagjait külön-külön és együttesen is bemutassa. A szerep, a hitvallás és a pályakép mögé pillantva mindig felvetett egy-két problémát, remélve, hogy ezek összesűrítve képet adnak az adott korról, a magyar szellemi élet egy szeletéről, és arról a mesterségről, amely iránt a szerző saját szakmánál jóval több csodálatot és élvezetet érez.
A hiányzó nevek és a művészlét árnyoldalai
Fájdalmasan hiányzik a kötetből néhány név, azoké a művészeké, akikről a jó szándék lekésett, akik éppen betegek voltak, vagy akik elzárkóztak a nyilvánosság elől. Ez a "játszma" része, hiszen a felnőtt játékművészet sokszor sérülésekből épül. A sérülés nyomot hagy a kötet néhány arcképén, akárcsak a hiányzó művészek elzárkózó mondatai: „Nem nyilatkozom.” „Engem már épp eléggé tönkretettek az újságírók.” „Nem tűröm, hogy vájkáljanak a magánéletemben. Ha látni akar, jöjjön el a színházba, nézzen meg.” „X. Y. beszél szenvedésről? Hatvan éve vagyok a pályán, mi az, ami erről a szenvedésről két oldalon elmondható? Mit tud maga rólam?!” Ezek a reakciók is a művészlét összetettségét, a nyilvánosság és a magánélet határát feszegetik.
A portrék születése: a sajtó és a színházi szakma együttműködése
Az első tizenegy portré a Film, Színház, Muzsika hasábjain jelent meg, míg a soron következő tíz az Új Tükör című hetilapban látott napvilágot, 1976 és 1979 között. Az előkészítő munkálatokhoz a Magyar Színházi Intézet munkatársai nyújtottak értékes segítséget. A sorozat ötletéért Sándor Iván, a Film, Színház, Muzsika főszerkesztő-helyettese érdemel elismerést. A szerző háláját fejezi ki Fekete Sándornak, az Új Tükör szerkesztőjének és munkatársainak is, amiért kéziratait az írói méltóság és az elemi sajtóetika tiszteletben tartásával, csonkítás nélkül közölték.
A szerző kezdetben habozott, amikor felkérték egy tárca vagy esszé írására a színházi lapba. Úgy érezte, kívülálló, hiszen sem a drámaírás, sem a színpad nem az ő szakterülete. Szakértelem helyett csodálatot, vagyis érzelmet tudott nyújtani, ami még nem jelentett illetékességet. A drámaírót, aki "csontvázat működtet a szemünk láttára, metaforák és átkötő mondatok izomrostjai nélkül", és a színészt, aki "csontja mélyéig tudja a szövegmozgás mellett a szövegbe kötött elnémulást is", a távolból csodálja.
A „szélárnyék” és a művész utóvédharca: Mezey Mária példája
Fiatal korában a tehetség változatairól írt regényt, és idézte Szép Ernő mondását: „Köszönöm, nem azért jöttem. Tehetséges a színész vagy a golfjátékos. Én vagy költő vagyok, vagy nem vagyok az.” Ezt a kijelentést kérdésként fogalmazza meg: igazság vagy gőg? Új regényének szereplői színészek, akik történelmi okokból váltak „álszínésszé”. Ezzel szemben interjút készített néhány igazi színésszel, akik látszólag nyugdíjban, de valójában a "szöveg nélküli elnémulás kegyetlen szerepében, szélárnyékban" élnek.
Elsőként Mezey Máriát kereste meg. Nem az életrajz részletezése volt a cél, hanem a "szélárnyék lélektana", a "szélárnyék topográfiája", vagy ahogy ő nevezi, a "művész utóvédharca". Érdekelte, hogyan viselhető el az árnyék, ha valakit folyton körülvett a ragyogás. A fény, amely a pályakezdéstől az utolsó szerepekig ívelt, olyan gondolatokig vezette, mint: „Megöregedtem, ami természetes folyamat, s aki okos, nem is lázad ellene… mert aki magasabban jár már az élet hegyén, annak többet fog be szeme a látóhatárból.”
A váltás pillanata, az átváltozás érdekelte, amely ezt a "franciásan" budapesti, nagyvilági asszonyt Tamási Áron és Lajtha László székely dalokat éneklő madonnájává, „bujdosó lánnyá” tette, és lázas szavakat adott a szájába hitről, jóságról, szeretetről. Ezek nem a szerző szavai, hanem Mezey Máriáéi, ahogy ez a megfogalmazás is az övé: „egész létem, a színészi is, puszta anyaggyűjtés csupán.” Mi kellett ehhez az alázathoz, hogy ilyen erős kritikával lássa régi önmagát, a „selyemtapéták és gyertyafények” közt berendezkedett, divatos színésznőt, aki „álruhában, álszerelmek közt, áléletet” élt? A háború, az ötvenes években történt kitaszítottság, a vegetatív neurózis?
Mezey Mária így fogalmaz: „Sok arcom volt, most a valódit látja - a nyersanyagot. Ezt, itt a betegágyon. Hogy most nem vagyok színésznő? Nem tudom. Lehet, hogy a színészet - a valódi - tökéletes azonosulás, tökéletes igazmondás. A jó színészethez elég a tökéletes hazudnitudás képessége is: úgy tenni, mintha… Nekem azzá kellett válnom szó szerint és valóságosan - a legvacakabb szerepért összezsugorodni, vagy megnőni saját határaimon túlra. Iszonyú szép volt és félelmetes.”
Arra a kérdésre, hogy mit csinálna, ha újra kezdené, nem válaszol közhelyeket. Volt idő, mikor lanovka-kalauz szeretett volna lenni, vagy havasi pásztor, "a János korkülönbség nélküli felesége, aki barnafoltos teheneket fej, nyolc gyereket szül, írni-olvasni nem tud, s nem indul sehová és semmiért, akárhogy biztatják is a Hangok…". Az egyetlen szerepvágya "Johanna, kérem, ne szóljon közbe" volt. Shaw Johannáját franciául már tudta. Johanna volt az ő titka. Annak ellenére, hogy Bulla 1936-ban eljátszotta, gondolta, majd ha "beér", eljátssza úgy, ahogy ő képzeli. De Bulla húsz év múlva másodszor is eljátszotta. Sírva jött haza a színházból, az egyetlen álmot eltemette.
Néhány hónap múlva Joseph Kozma meghallgatta két sanzonját, és szeme felvillant: „Játssza el a Pacsirtát, kérem, tökéletes találkozás lenne!” Akkor Bálint Lulutól megkapta Anouilh Pacsirta című darabját franciául. Galamb György fordításával szaladt, hogy eljátszhassa. Hét év után szerződött újra színházhoz. Zavarja az írás, a jegyzetelés. Elmosolyodtak, és ő elszégyellte magát, mintha ruhátlanul állt volna a szánakozó tekintetek előtt.
1959-ben megépítette az első monodrámát Magyarországon (Mészöly Dezső így nevezi). Életem története című, háromtételes önálló estjének záró része a Pacsirta egy órára összehúzott keresztmetszete volt. Ez a "Jeanne nem hal meg! Szétszedik alóla a máglyát, mert végig kell játszania élete gyönyörű szerepét." Az előadás modern volt, formabontó. Egy szék volt a partnere. Bánffy Gyuri civilben, egy kis asztalnál, a rivalda előtt olvasta az összes szerepet és a narrátor szövegét. Ádám Ottóval a kertben tervezték a színház megújhodását. "Rettenetesen erőszakos voltam. Rengeteg hibám volt, mindig eltúloztam a saját fontosságomat. Persze, igen, ‚önsorsrontó’ is voltam, ahogy Molnár Gál Péter írta nagyszerű portréjában. Igen, több szerepet adtam vissza, mint amennyit eljátszottam. És milyen jókat!" Ilyen volt például Maugham Eső című darabja, a Hedda Gabler, a Trójában nem lesz háború, a Vidám kísértet.
1945 után Mezey Mária már nem csupán színt akart játszani, hanem közölni akart valamit. Amit megtudott, amiről bizonyságot kapott. „Igen, az Istennel a hátamon sokszor keresztbe feküdtem a karrierem útján. Nem csoda, ha ‚bujdosó lány’ lettem.” Az egyetlen, amit szívből vállal, az három amatőr magnófelvétel.
Mezei Mária - Mondd, hol van a sok virág
A nyelv romlása és a színész felelőssége
A szerző emlékezetében Bajor Gizinek egy mozdulata él: ahogy megkötötte az álla alatt Lady Milford kalapjának szalagcsokrát. Tőkés Annából a fejtartása maradt meg, Tímár Józsefből a válla gyengédsége. Lollobrigida plakát formáját ölti fel, artistaruhában, a melle helyén két bokszkesztyűvel. Behunyja a szemét, és látja Clark Gable szája szögletében az ironikus mosolyt és a mosolyhoz beretvált bajuszt. Makay Margitnak a hangjára emlékszik a legerősebben. 1963-ban, amikor elsőként kapta meg a szép szövegmondásáért a Kazinczy-díjat, azt mondta: „a színész, ha jó az orgánuma, ne gyönyörködjék a hangjában.” A hallgató azonban mégis gyönyörködik Makay Margit hangjában, mert pontos.
Régi sirám, hogy "vakolatként romlik hanglejtésünk, szókincsünk: nyelvünk". Az énekelve fölkapott mondatvégek már nemcsak a pesti aszfaltra hullanak. A nyelvromlás talán senkinek sem fájhat úgy, mint a magyarnak, a perzsának, az etiópnak. Az író, ha ad magára, még a kötőszókra is érzékeny. Évek óta rokonszenvvel figyeljük nyelvészeink heroizmusát, azt, hogy az elrettentés helyett a kedvcsinálás módszereihez folyamodnak: érdemmé teszik a szép magyar beszédet. Munkájuk minden hősisége hiábavaló azonban, ha nem támogatja őket a népszerűbb partner: a színész. A szerző őszintén vallja: az a színész, aki elnyeli a verssorok végét, vagy az a rendező, aki belenyugszik, hogy Shakespeare mondataiból minden próbán kipotyoghat egy-két szótag - bűnöző. Nem a tudatos változtatásokról beszél, hanem az odaengedésről.
Makay Margit: A színpad szentsége és a hivatás alázata
Makay Margit az interjú elején így fogalmaz: „Fényt - ez az első szava, ahogy leülünk a tágas-öblös Duna-parti lakásban, hatalmas barokk bútorok, hatalmas falfelületek közé, hatalmas napsütésben.” Sorra felgyújtja a szoba állólámpáit. Az erkélyt megsuhintja a homokot hordó szél; huszonöt fokos májusi meleg. A kutya horkantva nyúlik el a karosszék árnyékában.
A Kazinczy-díjat az Oidipusz király előadásán, a színpadon nyújtották át neki, egy nehéz színházi estén. „Szeretem a nehéz munkát, szeretek kemény emberekkel dolgozni. Kemény, igazságos emberekkel. Katonaember lánya vagyok, kaszárnyában nevelkedtem, megszoktam a fegyelmet. Olyan színházat szeretek, ahol a fizetség a vastaps, és nem a pénz. A taps a színész egyetlen fizetsége. Alázatos színész vagyok fiatal korom óta.”
Tizenhét éves korában, 1909-ben kapta színészi diplomáját, utána három hónapig Miskolcon dolgozott. Pesten a Vígszínházban Heltai-Makai A királynő apródja című darabjában az apród szerepét osztották rá. A második részben egy szépasszonynak kellett lanton játszania, s a szépasszonyt alakító színésznő hirtelen odasúgta: „de büdös fokhagymaszagod van!” Kizökkent, elsírta magát a színpadon. Később az öltözőben meg is találta azt a cserkészkolbászt, amit előadás előtt éhesen majszolt. Másnap a szépasszony öt kiló cserkészkolbászt küldött virágkosárban. Aztán már nevetett a dolgon. De ma sem szereti a színpadi viccelődést. A színpad szent.
Férje színpadi kiadóvállalata volt, szerette a nagy életet, elegáns estélyeket adott, amit Makay Margit nem bírt. Azt mondta neki: "maga csak menjen az estélyekre, nekem maradjon a színpad." Csodálatos, bölcs ember volt a férje, megérezte a halálát is. Éjszakai ember volt, akárcsak Molnár Ferenc. Sokszor hajnalig együtt konyakoztak, míg ő a szomszéd szobában aludt. Neki a nagy életről le kellett mondania.
"Irtózatosan sokat tanultam mindig. Már Miskolcon is húsz főszerepet játszottam három hónap alatt. Az Othello Desdemona-szerepét négy óra alatt tanultam meg!" - mondja. A Falu rossza Bátki Tercsijét egy éjszaka alatt tanulta meg. Reggel az Ung folyó partján azon gondolkodott: mi lenne nagyobb szenzáció, ha a folyóba ugrana, vagy ha eljátszaná a szerepet? Aztán inkább eljátszotta. Budapesten mennyi nagy szerepet játszott a Vígszínházban! Huszonöt éves tagság után, 1935-ben ment át a Nemzetibe. Szerette a Vígszínházat, azt a nagyszerű együttest, azt a remek közösséget - ha csak a nevekre gondol: Beregi, Csortos, Góth, Varsányi, Gombaszögi, Hegedüs, Tanay, Rajnai!
Mindig fűtötte, amit még nem csinált, ami új. 1932-ben színházat is bérelt. Darabot is írt, Társszerzők volt a címe, a háború után elő is adták, be is díszletezte a bútorjaival a színpadot - a darabnak nem volt sikere, a díszlet beázott, de nem baj! Az első gyerekkori csalódása óta verseket is ír, és rajzol is. Világéletében okvetetlenkedett. Volt évad, hogy hat színházban is játszott egymás után. Játszott az Operában is, egy oszlop tetején álló, mozdulatlan angyalt… Rémes volt! Ott ismerte meg Jászai Marit. Vele verseket mondott az első világháborús katonakórházakban… De azóta is gyakran mond verset.
A szerző megjegyzi: "Mi, szétrágott idegzetű, rossz ízületű negyvenesek csak bámulhatjuk ezt a hatalmas korosztályt. Mibe került nekik, hogy csinálták, két háború között, alatt, után? Ekkora épséggel, ennyi vibrálással, ilyen rongálatlan arcbőrrel!" A romlatlan a kulcsszó, de szertelenség sincsen. Az Amerikai Elektra 1937-es bemutatója után egyik kritikusa „nemes dikciója” mellett arra is fölfigyelt, hogy „mozgása nagyon kevés, tartásban a görög szobrokra emlékeztet”. Makay Margit mindig jól adagolta önmagát. Minden szerepére szívesen emlékszik. Albumában a képeket őrizte meg, a kritikákat nem.
"Mikor a csodálatos Amerikai Elektrára készülődtünk, a bemutató előtt, az öltözőben Bajor Gizi megkérdezte tőlem: „Nem félsz?” - „Nem.” - „Igazad van - mondta Bajor. - Féljen a közönség!” - Nem, én nem félek, sohasem szorongok. Szophoklész Oidipusz királyának Iokasztéját egyetlen éjszaka alatt tanultam meg 1958-ban, az akkor már súlyosan beteg Tőkés Anna helyett." Az interjúban is ki-ki mondja a magáét, mint az életben.