Az elöltöltő fegyverek tisztítása, karbantartása fontos része e szép, nemes lövészsportnak. Az elöltöltő fegyvereket nem támaszthatjuk egyszerűen a sarokba használat után, mivel könnyen tönkretehetjük egy kis feledékenységgel eredetileg lyukat-lyukba lövő csövünket. Először is keressünk magyarázatot arra, hogy mi okozhat korróziót fegyverünkön.
Hacsak nem mártogatjuk fegyverünket vasárnaponként sósavba, akkor valószínűleg a vörösbarna rozsdafoltokért a nedvesség valamely formája lesz felelős. A csőben azonban még ennél is gyorsabb hatásra kell számítsunk. Bár a feketelőpor égésterméke önmagában nem korrozív, ellenben a levegő páratartalmát beszívva kémhatása savasra változik, s fokozott sebességgel kezdi el megenni a csövet. E rongálódásnak a két legjobban kitett terület a torkolat és a lőporkamra környéke.
E tájékokon szenvedi el csövünk a legnagyobb igénybevételt lövészet közben, így errefelé fárad legjobban az anyag. A fáradás mikroszkopikus repedésekkel indul, melyek sajnos hozzátartoznak fegyverünk csövének természetes életgörbéjéhez. Ezek a kis repedések szép lassan egymásba érnek, összekötődnek, miközben egyre nagyobb fémdarabkák válnak le a felületből. E hiányokban tud megtelepedni a korrózió, amely a jelzett folyamatot igencsak meggyorsítja.
Sajnos csövünk soha nem lesz örökéletű, de élettartamát megsokszorozhatjuk megfelelő karbantartással. A korrózió legjobb ellensége az olaj. Azt hiszem, ezt nem kell sokat magyarázni. Arra viszont érdemes kitérni, hogy milyen olajat és milyen módon érdemes használni a feketelőporos fegyverekhez.
Az olajat egyrészt szeretnénk használni arra, hogy az esetleges nedvességet elválasszuk a fémtől. Ehhez olyan olajra van szükség, mely be tud jutni a víz és a fém közé, s ott védő filmréteget hoz létre. Másrészt az olajnak elég tartós filmréteget kell létrehoznia.
Fontos kérdés, hogy mikor olajozzuk le a csövet? Sokszor látom lőtéren, ahogy az utolsó lövés leadása után a lövész már fújja is a WD40-et a csőbe és a lőkúp környékére. Ez jó, de tulajdonképpen nem sokat használ. A szennyező réteget ugyanis ha nem távolítjuk el olajozás előtt, akkor az olaj a kosz felső rétegét fogja mindössze átitatni, s ha a fém és kosz között van megtapadt nedvesség, a rozsdásodás vígan elindul majd az olajos szennyeződés alatt. Első szabály tehát tehát, hogy használat után húzzuk ki a csőből a lehető legtöbb koszt és nedvességet, s csak utána olajozzuk át. Ez az eljárás védi majd a csövet egészen addig, amíg a teljes tisztítás meg nem történik.
Jelenleg igen sokféle fegyverolajat lehet kapni a kereskedelemben. Távol álljon tőlem, hogy bármely gyártó termékét kritizáljam, de azért engedjék meg, hogy néhány számomra fontos szempontot megosszak veletek. Nagyon sokan használnak WD40-et, ami igen jóféle anyag, ugyanis képes arra, hogy a nedvesség és fém közé férkőzzön, vagyis igen praktikus tisztításhoz, szárításhoz. Konzerválásra viszont alkalmatlan, mivel igen vékony olajfilmet hoz létre, és az sem éppen tartós, egy idő után elpárolog, mintha sohasem létezett volna. Jobban bízom a Brunoxban, melynek narancssárga változatát mindennapos tisztításhoz használom, zöld, sűrűbb változata pedig nagyszerűen alkalmas a fegyver hosszabb időre történő konzerválására.
A legegyszerűbb - és sokszor a legidőigényesebb - megoldás a cső kiszerelése az ágyazásból tisztításhoz. Az egylövetű fegyverek csöve alapvetően kétféleképpen rögzülhet: léteznek olyan csőfarok, melyek esetében a farcsavar és a csőszakáll külön alkatrész, s egymáshoz egy kampószerű darabbal illeszkednek. Ilyen esetben a csövet az ágyazáshoz általában ékek rögzítik.
Az előbb ismertetett sorrend hasonlóan zajlik azon fegyverek esetében, melyek csőfara nem kampós rögzítésű. Ez esetben a lakat csavarjainak meglazítása után ki kell tekerni a csőszakáll csavarját, majd megfelelő méretű csapkiütő szerszám segítségével ki kell ütni a csövet ágyazáshoz rögzítő vasszegeket. Ez az eljárás jóval körülményesebb, mint a kampós-ékes rögzítés esetében, így én azt javaslom, hogy az ilyen puskák, pisztolyok csövét évente egyszer szedjük ki.
Zsírozzuk le a cső ágyazással érintkező felületét vastagon, hogy megakadályozzuk a korrózió esetleges elindulását, ha az ágyazás és cső közé tisztítás közben, vagy a nedves idő miatt nedvesség kerül. A csövünk ebben az állapotban már tisztítható is.
Engedjünk egy 20-30 magas edénybe tűz forró vizet, állítsuk a csőfart az edénybe, majd a töltővessző tisztítóvégére helyezzünk 4×4 cm-es tisztítótapaszt. Ha a tapasz szorosan illeszkedik a csőben, akkor a töltővesszőt fel-le mozgatva felszívhatjuk, majd kifújhatjuk a csőfuratból a forró vizet. Ne feledjük, hogy a töltővessző mindig készüljön puhább felülettel, mint a cső anyaga.
Ha a szennyeződés kellőképpen átnedvesedett és a kifújt víz már nem tűnik szennyezettnek, jöhet a kefe. Ha fegyverünkkel csak tapaszolt gömböt lövünk, úgy általában elegendő lesz a hagyományos műanyag vagy szőrkefe is. Ha a kívánt eredményt elértük, ideje megszárítani a csövet. Ebben segít, ha tényleg tűzforró a tisztító víz: az átmelegedett cső belső felületéről is elpárolog majd a nedvesség nagy része.
A nedvesség nagy részét néhány erős fújással távolítsuk el a csőből, majd tiszta tapaszok segítségével töröljük teljesen szárazra a furatot. Ez után következhet az olajozás, melyet ne vigyünk túlzásba. Felesleges elárasztani a csövet. Ha túl sok olajat használunk az első lövés ellövése kínszenvedés lesz, hiszen az olaj átáztatja majd a betöltött lőport.
Az én módszerem egyszerű: belefújok kis olajat a csőbe, majd a torkolatba erősen fújva eltávolítom a gyúcsatornán keresztül a felesleget. Vannak olyan fegyverek melyek csövének kiszedése egyrészt kényelmetlen lehet, másrészt talán nem is ajánlott mindig leszedni a csőpántokat, vagy kiütni a csőrögzítő csapokat, mert sérülhet az ágyazás.
Ilyen esetekben a leghasznosabb eszköz a gyúlyuk vagy lőkúp helyére tekerhető műanyag cső. Ezek a tisztítócsövek egy réz toldatból, O gyűrűből, és hajlékony csőből állnak. A tisztításhoz a csövet nem szedjük ki az ágyazásból, hanem csak a lakatot szedjük le, majd kitekerjük a gyúlyuk betétet vagy lőkúpot.
Ha a tisztítócső illeszkedése pontos, úgy a töltővesszővégre helyezett, szorosan illeszkedő tapasszal dugattyúként felszívhatjuk a forró vizet az edényből. Érdemes a folyamatot azzal kezdeni persze, hogy a gumi csövet megtörve először feltöltjük a furatot forró vízzel. A csőtorkolatba helyezzünk ilyenkor tölcsért, hogy ne öntsük mellé a vizet.
Hagyjuk állni pár másodpercet, majd a gumicső megtörését megszüntetve engedjük kifolyni a szennyes vizet. Ez után jöhet a már említett pumpálás. Érdemes pumpálás közben a torkolat és töltővessző találkozásánál a csövet egy ronggyal átfogni, hogy az esetlegesen kibuggyanó víz ne folyhasson a fa és cső közé. A pumpálás addig folytassuk, amíg a csőből kifolyó víz áttetsző nem lesz.
Fontos, hogy ezt a tisztítási módot csak akkor válasszuk, ha cső ágyazással érintkező felületeit a már említett módon lezsíroztuk. A gőztisztító az elmúlt 5-6 évben vált az elöltöltő fegyverek tisztításának kedvelt cikkévé. Nem kell hozzá nagyon drága eszköz, egy jóféle párezer forintos gőzpingvin is igencsak felgyorsíthatja a napi rutinszerű tisztítás folyamatát.
Nagyszerűen alkalmas tapaszolt golyót lövő fegyverekhez, melyek esetében nem jellemző az ólomlerakódás kialakulása. A gőztisztító előnye - és hátránya - hogy igencsak felhevíti a csövet takarítás közben, így ne nagyon akarjuk rongy vagy kesztyű nélkül megfogni azt munka közben. Ez egyben előny, mivel a cső olyan meleg lesz, hogy a nedvesség szinte azonnal elpárolog, szárításra egy két tapasz elegendő lesz. Gőztisztító használata esetén a cső az ágyazásban maradhat, így a folyamat tényleg igen gyors.
További előny, hogy ha esetleg a lőkúp vagy gyúlyuk betét a csőbe szorul, így a gőz nagy eséllyel oldja majd a nem kívánatos kapcsolatot, és kitekerhetővé teszi majd az alkatrészt. Kezdjük azzal, hogy tűzforró vízben - és itt most tényleg lobogva forró vízre gondolok - áztassuk kicsit a dobot vagy csőfart. A nagy hőmérséklet miatt a fém tágulni fog, s az összeragadt részek eltávolodhatnak egymástól.
Töröljük szárazra a lőkúpot fogva tartó alkatrészt. Most jön a türelemjáték. Jó viszkozitású olajban kezdjük el áztatni az alkatrészt. Ez akár pár napig is végzendő. Ha úgy érezzük, itt az idő, ragadjuk meg a lőkúpkulcsot, de ne a legolcsóbb, mindennapi tisztításra tervezett szerszámot, hanem valami jó, kemény acélból készült darabot.
Nekünk pont ilyen kell. A csőfart, vagy a dobot tekerjük vastag bőrbe, ez csúszásgátlóként működik majd, és jöhet az egyszerű izomerő. Folyamatosan a lőkúpra nyomva próbáljuk forgatni a szerszámot, amíg meg nem érezzük a katartikus kattanást, ahogy az összegyógyult felületek elszakadnak egymástól.
Persze van amikor bármennyi ráolvasást is alkalmazunk a fránya gyúcsecsre, esélytelen, hogy kijöjjön. Történik ez elsősorban akkor, amikor valamelyik előző gazda már a fent vázolt folyamatot figyelmen kívül hagyva meggyakta a lőkúp vállait, így a kulcs már csak forog az elnyalt felületeken.
A lőkúp gyúlyukán keresztül egyre nagyobb fúrókkal kezdjük el tágítani a lyukat, de soha ne menjünk 3 mm fölé. Revolvereknél egyszerű az eset, mert a fúrószár áthaladhat, míg egyrészt lőfegyvereknél a mélységre is ügyelnünk kell.
Ha több lépcsőben felfúrtuk a gyúlyukat a megfelelő méretre, vegyük el a fegyverekhez használatos szerszámok legbarbárabbikát, az élesre, hegyes ékformára köszörült reszelőt. Nemes egyszerűséggel üssük a lyukba a helyes élt, mélyre, hogy fogjon, majd ragadjuk meg a reszelőt egy csőfogóval, és jó nagy erőkarral tekerjük meg.
Nálam még nem maradt bent egyetlen ilyen ragaszkodó lőkúp sem, de mégsem javaslom, hogy akinek az 1. pontban javasolt módszerek nem hoznak eredményt maga álljon neki a 2. pontnak. Egészen egyszerűen azért, mert a fúrás közben borzasztó könnyen tönkretehetjük a csőfar vagy a dob menetét. Az pedig egy eredeti fegyver esetében pótolhatatlan veszteség. Tehát csak ésszel!
Tehát: tisztítótapaszokat lehet kereskedelmi forgalomban is kapni, de szerintem a legolcsóbb és egyben legjobb megoldás magunknak elkészíteni azokat. Erre nagyszerűen megfelel az áruházakban kapható legolcsóbb konyhai törlőkendő. Ezek kb. 40×40 cm-es különböző színű lapok, melyekből három van egy csomagban, áruk pedig ritkán több 300 forintnál. Én ezeket szoktam 4×4 cm-es kockákra szeletelni.
Microszkopikus ólomlerakódás eltávolításához réz- vagy bronzkefe szükséges. Az ólomlerakódás oka lehet puha ötvözet vagy belső felület egyenetlensége. Az eltávolítás alapvető eszköze a réz- vagy bronzkefe. Vigyünk fel a lerakodásokkal szennyezett felületre bőven fegyverolajat, és hagyjuk azt dolgozni. Az acél kefét soha ne használjuk, mert az károsíthatja a huzagolást.
A munkában további segítséget nyújthatnak a különböző szalmiákszeszes csőtisztító oldószerek. Ezek használatához én nem adok tanácsot, mert igen könnyű velük kinyírni a csövet, ha nem tartjuk be a gyártó előírásait. Két jó tanácsom van mindössze: 1. Mindig csak gyári készítésű szert használjunk, ne kísérletezzünk házi katyvaszokkal! 2. A lakat szétszerelése szükségtelen karbantartáshoz. Ellenőrizzük azonban mindig a dió bölcsőjét tartó csavarokat. Ha ezek meglazulnak, úgy az akasztó nem illeszkedik majd párhuzamosan a dió bevágásába, és kopni kezd, de el is törhet vékony vége.
A kovás lakat karbantartása csak kis mértékben különbözik a már említett folyamattól. Ez esetben három dologra kell csak külön figyelni. Elsőként ellenőrizzük, hogy nem szorul-e a serpenyőfedél. Másodsorban ellenőrizzük, hogy a kovakő nem lötyög a pofákban. Ha a teljes tisztítással megvagyunk, szereljük össze a fegyvert. Figyeljünk arra, hogy a csavarok meg legyenek húzva.
Ellenőrizzük továbbá, hogy a lőkúp és gyúlyuk betét menetét teflon szalaggal tekerjük-e vissza, mielőtt visszacsavarnánk azt a helyére. Ha ezt nem feledjük, könnyebb lesz kiszedni a következő takarításkor. Ha tehetjük tároljuk elöltöltő fegyvereinket vízszintesen, vagy ha függőlegesen tudjuk csak elraktározni, úgy torkolattal lefelé.