A Heine-Medin-kór, ismertebb nevén gyermekbénulás vagy poliomyelitis anterior acuta, a 20. század közepének egyik legrettegettebb és legmegrázóbb járványa volt a fejlett világban. Bár a poliovírus túlélői közül sokan ma is köztünk élnek, a múlt század közepének járvány- és oltástörténete szinte feledésbe merült. Ez a betegség, amely elsősorban a gyermekeket érintette, mély nyomot hagyott a társadalomban, és évtizedeken át tartó küzdelmet jelentett mind az orvostudomány, mind a betegek és családjaik számára. A vírus életkor szerint válogatott, és a vakcina kifejlesztéséig nem volt menekvés.
A gyermekbénulás múltja és az első járványok
A járványos gyermekbénulás (poliomielitisz, Heine-Medin-kór) feltehetően az egyik legősibb betegség. Egy, a Kr.e. 1400-as évekből származó egyiptomi ábrázolás is ezt tanúsítja, melyen egy alsó végtagi izomsorvadásos, botra támaszkodó, sántikáló férfi látható. Hippokratész (i.e. 460-375 körül) is leírt Thászosz szigetén nyáron és ősz elején lezajlott bénulásos megbetegedéseket. Ez az elsősorban gyermekeket érintő betegség a XX. század legelején - 1905-ben - jelentkezett tömegesen a skandináv államokban, átterjedt Németországra és Ausztria egyes területeire, majd hamarosan az Egyesült Államokban is több tízezres megbetegedést okozott. Ezek közül a legnagyobb az 1921. évi volt, amelyben a későbbi amerikai elnök, Roosevelt is megbetegedett.
A kórt az enterovírushoz hasonló poliovírusok okozzák, amelynek egymástól független három típusa van. A fertőzés 95%-a tünetmentesen, észrevétlenül zajlik le, több esetben enyhe enteriális vagy légúti panaszokat, ritkábban agyhártyagyulladást okoz, és csak 0,1%-ban lép fel bénulás. A megfigyelések szerint a Heine-Medin betegség június-júliusban és az ősz legelején jelentkezik. A bénulásnak változatos formái lehetnek: leggyakrabban a vázizomzat, leginkább a végtagok érintettek, ami teljes vagy részleges lehet. Bénulhat a törzs, a has és a hát izomzata. Életveszélyes helyzetet a rekeszizom bénulása okoz, amely a légzőközpont károsodása miatt fulladásos halálhoz vezet.
A Heine-Medin-kór Magyarországon: Járványok és elhallgatások
Magyarország járványos évei: 1924, 1931, 1947, 1954, 1957, 1959. A felsoroltak közül a legsúlyosabb az 1957-es járvány volt. A betegség 1927 nyarán Romániának a Trianon előtt Magyarországhoz tartozó területén jelentkezett. A 8 órai újság azonban megnyugtatta a lakosságot: „a mi szigorú közegészségügyi rendelkezéseink következtében lehetetlen, hogy ez a veszedelmes, tragikus következményekkel járó betegség járványszerű méreteket öltsön” (1927. szeptember 15.). A higgadt szavaknak a szakember tekintélye ad nyomatékot: „a jövőre nézve is teljesen nyugodtak lehetünk” nyilatkozik az Esti Kurírnak dr. Csordás Elemér tisztidőorvos 1927-ben. Nyugalmát Csordás doktor a következő járványos évben sem veszítette el; „semmi különösebb aggodalomra nincsen ok” nyilatkozta 1931. augusztus 6-án a Magyarságnak. Pedig Debrecenben már készült a rendelkezés az iskolakezdés elhalasztásáról, az óvodák bezárásáról, a tanyákon élő fertőzöttek otthonát pedig csendőrök ellenőrizték, hogy az ott lakók ne hagyhassák el a házukat. Az 1931-es járvány következménye több mint félezer béna gyerek.
A járványadatok hivatalos eltussolása a háború után is folytatódott. 1947 augusztusában a Népjóléti Minisztérium azt közölte, hogy június végétől voltak megbetegedések, de „nagyobb arányú járvány sehol sem fordult elő”. Az egykori Csordás tisztifőorvos szerepét ekkor már a fővárosi Közegészségügy és Járványügyi Állomás (KÖJÁL) igazgatója, dr. Kapos Vilmos vette át: az ő tiszte volt, hogy megfenyegesse a vészmadarakat, és megnyugtassa az aggódókat. Az Arcanum blog az Esti Budapestnek adott nyilatkozatát idézi: „Szükségesnek tartom megemlíteni, hogy - idényjellege miatt - a gyermekbénulásos megbetegedések száma jelenleg nagyobb. Bizonyos körök ezt a körülményt riadalomkeltésre igyekszenek felhasználni és járványról beszélnek. A szülők teljesen nyugodtak lehetnek, járványról szó sincs.” (1956). A megnyugtatás azonban nem lehetett teljesen sikeres: a Népszabadság kétszer is, 1956. november 29-én és december 7-én szükségesnek vélte közölni, hogy a gyermekbénulások száma visszaesett.
A 20. századi világirodalom egyik legszebb elbeszélésének a háttértörténete: a város hatóságai eltitkolják, hogy a városban kolerajárvány van. A céljuk nyilvánvaló: attól tartanak, hogy a járvány hírére a turisták elkerülik a várost. A megbízhatatlan, egymásnak ellentmondó információk közlése, a győzelmi jelentések, majd utánuk a nyomasztó hírek sorjázása a 2020-as kormányzati propagandát és hírközlést is jellemzi. Nyilvánvalóan ez késztetett többeket arra, hogy visszapillantsanak az 1957-es járványra. „Lassan a huszadik század egyik legveszélyesebb járványává lett.” (Természetudományi Közlöny, 1957/3.) „A járvány az elmúlt hetekben legsúlyosabb réme volt az ország társadalmának.” (Kis Újság, 1947. augusztus 31.) „Hazánk eddig legsúlyosabb járványa volt.” (Orvosi Hetilap, 1957). A népességnek abba a rohamosan fogyó csoportjába tartozom, amelynek még eleven emlékei vannak az 1957-es járványról. Az emlékeket szerencsére nem betegként gyűjtöttem, de 1957 nyarán más okból egy hónapig kórházban voltam, és jól emlékszem, hogy a gyerekparalízis mind az orvosok között, mind pedig a családban állandó téma volt. A kérdés mindenekelőtt az volt, hozzájut-e a járvány sújtotta Magyarország az Amerikában már széles körben alkalmazott oltóanyaghoz.
A vakcinafejlesztés és a nemzetközi együttműködés
A veszély nagysága miatt a gyógymód megtalálásában különös kelet-nyugati együttműködés bontakozott ki, amiben az USA és a Szovjetunió mellett Magyarországnak is szerepe volt.
Az amerikai társadalom feszült figyelemmel várta a kutatás eredményét, hiszen az 1952-es járványban 3145-en haltak meg, és 21 269 beteg viselte tovább a betegség maradandó következményeit. Ebben az időben az amerikaiak a gyerekparalízisnél csak az atombombától rettegtek jobban. Salk vakcináját páratlanul széleskörű tesztelés után, 1955-ben engedélyezték. Az oltóanyagról szóló pozitív híradásoknak mondhatni kötelező tartozéka volt, hogy szegény Salknak mennyit kellett kilincselnie, amíg összegyűjtötte a pénzt a kutatásaira; bezzeg katonai kiadásokra, hidrogénbombára meg gyilkos ideggázokra számolatlanul megy a pénz. Az oltóanyag-kutatás költségeit ellenben pontosan ismerjük, most is elolvashatók a Wikipedia Jonas E. Salk cikkében. Eszerint 1955-ben a kutatás költségvetése 67 millió dollár volt. A Salk-vakcina megjelenése igazi világsiker volt. Magyarországon az Egészségügyi Minisztérium 1957. június 26-án közölt adatokat a gyermekbénulásról és a világszerte már sikeresen alkalmazott védőoltásról. A sajtótájékoztatót maga a miniszter, dr. Dolleschall Frigyes nyitotta meg, a tényeket a járványügyi osztály vezetője dr. Járványról a járványügyi osztályvezető nem beszélt, csak annyit mondott, hogy június 24-ig 599 megbetegedést jelentettek be, ez több mint a megbetegedések nyaranta szokásos száma. Ellenintézkedésként megemlítette, hogy a nem sürgős orvosi beavatkozásokat (például mandulaműtét) elhalasztják, a tizennégy éven aluliakat eltiltják az uszodalátogatástól, továbbá felhívta a figyelmet a kézmosás fontosságára. A védőoltás, mondta az osztályvezető, bár megvásárlásának a fedezete megvan, jelenleg nem beszerezhető, így széles körű oltásra csak a jövő évben kerülhet sor. Ezzel kapcsolatban hangzott el az egyetlen igaz mondat: a vakcina előállítása „Magyarországon jelenleg nem lehetséges”. A Népakarat ugyanis alig két héttel az oltóanyag felfedezéséről közzétett hír után, 1957. Csak hát ez is egyike volt azoknak az újra meg újra visszatérő álmoknak, hogy a magyar géniusz fölébe kerekedik a reálisan létező akadályoknak. Az Arcanum blog a Magyarország cikkét idézi: „nincsen megfelelő magas igényeket kielégítő laboratórium. Nincsen a kísérletekhez oly rendkívül fontos elegendő számú majom. Hiány mutatkozik a műszerekben, és nem áll rendelkezésükre megfelelő minőségű üveg a laboratóriumi munka céljára” (1957).
Ehhez képest a szélesebb körű oltás megkezdésére az ígértnél sokkal hamarabb sor került. Két héttel az említett sajtótájékoztató után, 1957. július 10-én a Népszabadság arról adott hírt, hogy a forradalmi munkás-paraszt kormány utasította a külkereskedelmi szerveket, szerezzék be az oltóanyagot. És láss csodát, az oltóanyag beszerzése „igen rövid idő alatt” sikerült, 250 ezer köbcenti oltóanyag érkezett az országba: ez a mennyiség elegendő volt a legveszélyeztetettebb korcsoportok beoltására. A dolog persze gyanús: ha januártól június végéig nem sikerült beszerezni az oltóanyagot, sőt járvány se volt, hogy sikerülhetett július 10-e és 18-a között megtalálni a megfelelő készleteket, lebonyolítani a tárgyalásokat, ide szállítani az oltóanyagot, és szétosztani a rendelők között. Valamiféle gyanakvás a kisgyermekes anyák körében is elterjedhetett. Az oltás első szakaszában az 1955-56-ban születettek kapták (volna) meg az oltást, azaz Angyalföldön háromezer gyerek. Csakhogy az oltás első napján, mondja a kerület tisztifőorvosa, a három oltóállomáson várt 1800 gyerek helyett mindössze 546-ot hoztak be (Népszabadság, 1957). A kormány a gaz, hazaáruló disszidenseket kérlelte, hogy küldjenek vakcinát szeretteiknek. Aki orvosi igazolvánnyal jelentkezett a küldeményért, az vámmentesen vehette át.
A Salk-vakcina sikerével a gyermekbénulás elleni védőoltás története nem ért véget. A Salk-oltás csak átmeneti időre szólt, és a fertőzések egy részét nem küszöbölte ki. 1958-ban kevesen betegedtek meg, sokan azt gondolták, hogy a gyermekbénulás fenyegetésének vége. Albert B. Sabin más úton indult el, mint Salk. Salk leölt vírusból állította elő az oltóanyagot, Sabin ellenben legyengített, de élő vírust használt. Salk 1955-ös sikere nem vette el Sabin kedvét a további kutatástól, és az sem állta útját, hogy az Egyesült Államokban nem engedélyezték, hogy embereken próbálja ki a hatóanyagot, amely élő vírusokat tartalmazott. Ebben az időben alakult ki az együttműködés Sabin és Mihail Csumakov szovjet kutató között. Az együttműködés révén Sabin vakcináját a Szovjetunióban, Kelet-Európában, Szingapúrban, Mexikóban és Hollandiában százmillió emberen próbálták ki. Minthogy a Sabin-csepp előállítására először a Szovjetunióban került sor, sokan azt gondolták, hogy a csepp szovjet gyógyszer. Valójában a kifejlesztésére Amerikában került sor. Magyaroszágon a Sabin-csepp alkalmazását tették kötelezővé, de számos országban használják a Salk-oltást is, illetve van ahol kombináltan alkalmazzák a kettőt. Magyarországon a gyermekbénulás 1960-ban megszűnt. 2020-ban Afrikát is gyermekparalízis mentes földrésznek nyilvánították.
A Heine-Medin Utókezelő Kórház és a túlélők élete
A veszély nagysága miatt a gyógymód megtalálásában különös kelet-nyugati együttműködés bontakozott ki, amiben az USA és a Szovjetunió mellett Magyarországnak is szerepe volt. Ugyanazon a napon, 1956. november 2-án, amikor Konyev marsall Szolnokon berendezte a szovjet csapatok főhadiszállását, Budapesten Nagy Imre miniszterelnök fontos döntést hozott: elrendelte a Heine-Medin Utókezelő Kórház megalapítását. Méghozzá azzal a politikai fricskával, hogy az új intézmény a megszűnő Rákosi Mátyás Gyermekotthon budai, rózsadombi villáiba költözhetett be, és ezzel a kiváltságosok óvodája helyett a vírus sújtotta gyerekek gyógyhelyévé váltak az épületek. Az intézmény Nagy Imre bukása után is fennmaradt, egészen az 1960-as évek elejéig, amikor már nem fordultak elő gyermekbénulás-járványok.
A védőoltás sem segített azokon, akik a lezajlott fertőzés következtében izmaik egy részét nem tudták használni. Nekik további kezelésre volt szükségük, hogy műtétek révén, főképp pedig rendszeres gyógytornával megpróbálják újra éleszteni a betegség által tönkretett izmokat. A legsúlyosabb állapotban azok a betegek voltak, akiknek a légzőizmaik bénultak meg. Ők csak vastüdőben tudtak élni. Mindehhez olyan intézetre volt szükség, ahol a gyerekparalízisen átesett betegek tartósan élhettek. Nagy Imre rövid második miniszterelnöksége idején kevés ügyben dönthetett. Az egyik döntése az volt, hogy egy épületet a Rózsadombon, amelyet korábban az ÁVH használt, Heine-Medin utókezelő kórházzá nyilvánított. Krusovszky Dénes Akik már nem leszünk című regényének egyik alakja ápoló egy kelet-magyarországi Heine-Medin utókezelő intézetben. Ápoltja és barátja akkor már huszonkilenc éve él vastüdőben. Egyetemista koromban időnként írtam a Vöröskereszt Családi Lapja című havi képeslapba; rövid riportom a rózsadombi utókezelő intézetről a lap 1961.
1957-ben a kormány propagandája azt hangoztatta, nem igaz, hogy a gyermekbénulás járványméretű és számos halálos áldozata van. Ezt az állítást már a KSH nyilvánosságra hozott éves jelentése cáfolta. Eszerint a megbetegedések száma 2334 volt, 117 százalékkal több, mint 1954-ben; a betegek 6,1 százaléka, azaz 143 fő meghalt. Ennek az állításnak a hamis voltáról a rózsadombi intézményben győződhettem meg: a vastüdőkben huszonéves vagy még idősebb nők feküdtek, akik négy évvel korábban sem voltak gyerekek. Megmutatták milyen az a békalégzésnek nevezett légzési technika, amellyel vastüdő nélkül is tudnak levegőt venni. Elmondták azt is, amit Krusovszky is leír: a vastüdőn kívül nem szabad elaludniuk, mert megfulladnak. „Semmi sem megváltoztathatatlan, kivéve az ember veleszületett és elidegeníthetetlen jogai”- mondta Jefferson. De sajnos van még valami, ami nem változik.
A Heine-Medinből általános kórház lett. Györgynek szerencséje volt. 1969-re Magyarországon gyakorlatilag felszámolták a járványos gyermekbénulást. Az egészségügy nagy sikertörténetének számított, amikor a gyermekparalízist ötven évvel ezelőtt a Salk-, majd a Sabin-oltóanyaggal és a kötelező védőoltásokkal szinte teljesen megszüntették. Nem csoda: a hidegháborús helyzetben Amerikában és a Szovjetunióban is a legnagyobb fenyegetésként beszéltek a gyermekbénulásról. A világszerte megfertőződött gyerekek körülbelül 10 százalékánál alakult ki a betegség. Sokaknak egy életen át súlyos izomsorvadással, végtagbénulással, légzési nehézségekkel kellett együtt élniük, utóbbiak közül többeknek „vastüdőben”. Magyarországon az utolsó nagyobb gyermekparalízis-járványok 1957-ben és 59-ben voltak. Ezután szinte élesben tesztelték a gyerekeken az alig pár éve kifejlesztett Sabin-cseppeket, de a tömeges emberkísérlet szerencsére jól sült el. A járvány megállt, a betegeket azonban nem lehetett teljesen meggyógyítani.
„Betegként gondoltunk magunkra, az csak később tudatosodott, hogy ez inkább egy állapot” - meséli Molnár Béla. A magukat ironikusan sokszor csak „rokiként” emlegető fiatalok között az együttlétből erős sorsközösség alakult ki. Molnár azt mondja, hogy a mozgássérültekkel még most is sokszor könnyebben megtalálja a hangot, mint az ép emberekkel. Számára furcsa volt megtapasztalni, hogy környezetében otthon némileg máshogy működtek az emberi viszonyok. Molnár gyerekkorától fotózott. Pajtással kezdte, később pedig, mint másoknál is, jött a Zenit és a Praktika. Egy, a Heine-Medines közösség mindennapjait bemutató gyűjteményes kiállítás elsősorban az ő privát fotóira épül. Fényképei többek között bepillantást nyújtanak a korabeli intézeti és iskolai életbe.
Néhány évig működtek a paralízises gyermekeknek otthont adó nagyobb vidéki intézmények. A zárt közösség védelmet, de elzárást is jelentett. Nagybarcán, a szénbánya bezárása után egy, a falun kívüli volt munkásszállót nyitottak meg a betegek számára. A bentlakásos intézményekben lévő gyerekek csak a nyarat töltötték otthon, sokukat a családjuk a távolság miatt sem tudta rendszeresen látogatni. „Egy idő után világos lett, hogy nem is mehetünk vissza a falunkba, hiszen ott nem lett volna semmiféle munkahely számunkra” - emlékszik vissza Molnár Béla. Eközben azok, akik nem kerültek intézetbe, nagy küzdelmet vívtak azért is, hogy iskolába járjanak, tanulhassanak. Akadálymentesítésnek még híre-hamva sem volt, sok gyereket naponta vitték fel szüleik ölben az osztályterembe. A társadalmi integráció, az önálló életvitelhez szükséges fejlesztés a hetvenes években még gyerekcipőben járt. Az Állami Szociális Intézetben a hetvenes évek vége felé lett rendszeres gyógytorna, ahová a dolgozók iskolájából jöttek hetente háromszor tanárok, majd beszerveztek két vállalatot, ahol bedolgozóként lehetett dolgozni. Az intézet mozgássérült lakói választhattak: egy faipari szövetkezetnek csomagolnak, vagy adminisztratív előkészítői munkát végeznek.
A betegség orvosi utókezelése a Rózsadombon, a Heine-Medin Utókezelő Kórházban szinte a nulláról indult meg 1956 után. A Nagy Imre személyes utasítására létrehozott intézmény a forradalom egyik meghagyott vívmánya: a volt ÁVH épületekben a hatvanas években gyógytornán és lélegeztetésen alapuló kezeléseket és kisebb ortopédiai műtéti beavatkozásokat végeztek. Azt követően, hogy a társadalmi közfigyelem a tömeges fertőzések megszűnésével alábbhagyott, kevesen törődtek a betegekkel. Derera Mihály, a MEOSZ Heine-Medin szekciójának elnöke szerint leginkább az „aki életben maradt, törődjön magával” elv érvényesült, az egészségfenntartás egyedül a betegekre hárult. Amikor Budakeszin a Szívós Anna vezetésével zajló fejlesztést a hetvenes években egyik napról a másikra megszüntették, évtizedekig nem lehetett megfelelő állapotfenntartó és rehabilitációs kezeléshez jutni. Ma már az orvosképzésben is szinte csak történeti példaként esik szó a vírusos izomsorvadásos betegségről, ennek megfelelően nem is igazán ismerik a komplex tünetek kezelését. Pedig a kor előrehaladtával sokaknál súlyos állapotromlás következik be. A Post-Polio Szindróma izom- és ízületi fájdalommal, izomgyengeséggel, keringési rendellenességgel, görcsökkel és komoly fáradékonysággal jár. Sokan újabb életfunkció-kieséseket tapasztalnak az alvási zavaroktól a légzési nehézségekig, az öregedési folyamat pedig drámai gyorsasággal következik be. Ma már a legfiatalabb betegek is 55 év körüliek, a korábban járóképesek közül is egyre többen kényszerülnek kerekesszékbe. A szakrendelők többsége ma sincs felkészülve mozgássérültek fogadására. Többek közt a szemészetek és nőgyógyászatok a hiányzó infrastruktúra miatt nem tudnak mit kezdeni a kerekesszékes betegekkel. A tüdőszűrő állomások ugyanígy alkalmatlanok, így a nagy többség nem tud részt venni a kötelező szűréseken sem. Nincsenek olyan idősotthonok sem, ahol a Heine-Medin-eseket a speciális problémáikkal együtt fogadni tudnák, de nagy szükség lenne sokkal szélesebb körű célirányos mozgásterápiára, uszodai beemelőkre, akadálymentesített öltözőkre, komplett rehabilitációra és még vagy ezer dologra. Az egy hónapos kezelésekre másfél - két évig kell várni. Derera Mihály szerint a megfelelő kórházi ágyak és orvosok mellett a jobb gyógyászati segédeszköz-ellátás, utókezelés, és a speciális autóvásárlási támogatás jelentene nagy segítséget. A többségükben ma már nyugdíjaskorú Heine-Medin-esek nagy hányada anyagilag is nehéz helyzetben van. A parlamenti bizottságban többedszerre elbuktatott jobbikos egyéni képviselői javaslat a betegek anyagi kárpótlására azonban a Heine-Medin-esek szekciójának elnöke szerint jogi szempontból megalapozatlan. Az elmaradt utókezelésekre és az intézményrendszer hetvenes évekbeli leépítésére hivatkozó javaslat azért is problematikus, mert ugyanezen az elven sok más kórállapot elmulasztott gyógykezeléseiért is lehetne kárpótlást kérni. Az elbukott törvényjavaslatot ezért a Heine-Medin szekció sem kívánta támogatni. Azzal viszont Derera Mihály is teljesen egyetért, hogy a betegeknek komoly erkölcsi alapjuk van a komolyabb állami segítség elvárására. Ehelyett a megfelelő gesztusok is sokszor hiányoznak. A rokkantság kötelezt felülvizsgálatát sok mozgássérült a rokkantnyugdíjasok elleni propagandának érezte. Szinte nincs olyan család, baráti társaság, ahol ne lenne legalább egyvalaki, aki valamilyen mentális betegséggel, idegrendszeri zavarral vagy függőséggel küzd.
A járvány után: Örökség és a jövő
A Heine-Medin-kór leküzdése az orvostudomány egyik nagy diadala volt, de a betegség hosszú távú hatásai még ma is érezhetők. A túlélők, akik sokszor egész életükre szóló mozgáskorlátozottsággal küzdenek, továbbra is speciális ellátásra és társadalmi integrációra szorulnak.
A járványos gyermekbénulást okozó fertőzés általában nem volt súlyosabb egy átlagos fertőzésnél, ám a gyermekek egy részének rohamosan romlott az állapota; ilyenkor a mozgató idegsejtek is sérültek, s ekkor lebénulhattak. Másnap reggel Irén az asztalra állította a fiút, hogy felöltöztesse, ám a gyerek lába összecsuklott. Györgynek ez az első emléke gyermekkorából. - Azelőtt könnyen felálltam - mondja. Ám az ötvenes évek Magyarországán hiánycikk volt a gamma-globulin. Hatvan évvel később György lánya, dr. Vargha Dóra történész meséli el édesapja történetét a budai Bambi presszóban. Dóra kisfia most hároméves, akkor született, amikor az édesanyja nekilátott, hogy megírja a járványos gyermekbénulás magyarországi történetét.
A kávéházi és fürdőkultúra virágzott a 19. század végén, a 20. század elején, amikor Budapest nagyvárossá fejlődött, pompás palotákat, bérházakat, hidakat emeltek, és megépült a kontinens első földalattija. A kávéházak és fürdők az írók, képzőművészek, feltalálók és filozófusok fontos találkozóhelyeivé váltak. Ötven évvel később az elegáns budapesti épületek, ha még álltak egyáltalán, a háború nyomait viselték magukon. A világot felosztotta a két szuperhatalom: az Egyesült Államok és a Szovjetunió. A magyar állam gyors iparosításba és a kommunizmus építésébe fogott. Utópisztikus elképzeléseikben fontos szerepet szántak a gyerekeknek - ha megfelelő oktatást, táplálékot és orvosi ellátást kapnak, vélték, akkor termelékeny, ideológiailag képzett bányászok, acélmunkások és párthű értelmiségiek válnak belőlük. A kormány intézkedések sorával próbálta szülésre ösztönözni a nőket. Az elsősorban gyermekeket megtámadó kór először 1952-ben okozott nagy járványt, majd 1954-ben, amikor György is megbetegedett. Az injekcióval beadható Salk-vakcinát, amelyet Jonas Salk amerikai tudósról neveztek el, nem szabadalmaztatták. Az egészségügy helyzete azonban katasztrofális volt. Az 1950-es ötéves tervben előírt fejlesztésekről 1956. A debreceni kórház, amelyben György feküdt, nem tudta ellátni az egyre nagyobb számban érkező gyermekbénulásos betegeket.
- október 23-án diákok, munkások és értelmiségiek ezrei vonultak a Parlament elé Magyarország függetlenségét és emberi szabadságjogokat követelve. Az ORFI-ban fekvő ötéves György tanúja volt az eseményeknek. A magasított fizioterápiás ágyban felültetve rálátott a Dunára. Közvetlenül a kórház előtt egy tank célba vette a szomszédos épület tetején lévő géppuskaállást - a halálra rémült Györgynek úgy tűnt, mintha a harckocsi csöve rájuk irányulna. Október utolsó napjaiban újabb gyermekbénulás-járvány tört ki, s a debreceni kórházban, ahol György először feküdt, tönkrement a vastüdő. A készüléket október 29-én este egy német repülőgép szállította Magyarországra. Ám mivel a harcok kiterjedtek, a debreceni repülőtér sötétségbe borult, és a telefonok sem működtek, a gép nem tudott leszállni. Legközelebb a 100 kilométerre fekvő miskolci reptér volt. Szinte ez az egyetlen utasítása valósulhatott meg a miniszterelnöknek. November 4-én hajnalban ugyanis egy szovjet rádióadó bejelentette, hogy Moszkva vezényletével Kádár János új magyar kormányt alakított. A szovjet határhoz közeli Kisvárdára visszatért György arra ébredt, hogy remeg a föld. Az apja kivitte az út szélére, ahol némán álltak az emberek, és a Budapest felé vonuló szovjet hadsereget nézték. November 11-ére a szovjet hadsereg leverte a felkelést. Egy nappal később Lukács professzor megnyitotta a Heine-Medint. A következő feladat a kórház felszerelése volt. A gyermekek nemegyszer fájdalmas beavatkozásokon estek át. Vargha Dóra interjút készített egy beteggel, akinek a paralízis miatt az egyik lába rövidebb lett. Mivel akkoriban ártalmasnak tartották nagy mennyiségű éter beadását gyermekeknek, sokakat csak részlegesen altattak el. Legalább 200 ezren menekültek el az országból, köztük sok orvos és ápolónő. 1957 nyarán rekordhőhullám perzselte Budapestet, a hőmérséklet elérte a 35 fokot. A következő hetekben a járvány végigsöpört az országon, és több áldozatot követelt, mint korábban bármikor. A kormány nehéz helyzetbe került, végül ezúttal is a Nyugathoz fordultak segítségért. Ezenkívül az Actio Catholica helyi szervezete segítségét is igénybe vették, hogy oltóanyag-adományokhoz jussanak. Pedig az ötvenes években rendkívül megromlott a magyar állam és a katolikus egyház kapcsolata. Mindszenty József bíborost letartóztatták, és 1949-ben egy kirakatperben életfogytig tartó börtönre ítélték. A nyugati segítség meghozta a gyümölcsét. Amikor a következő évben nem ismétlődött meg a járvány, az illetékesek fellélegeztek. György 1959-ben, immár nyolcévesen, újabb műtét előtt állt. A sebész elkülönítette, majd visszaerősítette az egyik hajlítóizmot, hogy a gyerek ki tudja egyenesíteni a jobb lábát. - Azt mondták: „Nyújtsad ki a lábad!” Próbáltam, de nem sikerült. Ekkor a főorvos asszonynak támadt egy ötlete: azt javasolta, inkább hajlítsam be a lábam. Megpróbáltam, erre kiegyenesedett. Azon a nyáron újabb hőhullám érte el a várost, és július 21-én megtörtént a lehetetlen: az egészségügyi miniszter növekvő számú gyermekbénulásról számolt be. A járvány ismét végigsöpört az országon, és 1830 gyermek bénult le, alig kevesebb, mint 1957-ben. Csakhogy ezúttal állítólag mindenki be volt oltva. Mi történt? Chris Maher, a WHO gyermekbénulási programjának vezető tanácsadója más magyarázatot kínál: - A fertőzőképtelenné tett vírusokat tartalmazó [Salk] vakcina megfelelő védelmet nyújt az egyénnek, de nem akadályozza meg a vírusok ürítését. A kormány és a rettegő szülők ezúttal a Szovjetunióból kaptak segítséget. Albert Sabin lengyel-amerikai kutató új oltóanyagot fejlesztett ki az Egyesült Államokban, de nem tudta ott tesztelni, mert a gyerekeket már beoltották a Salk-vakcinával. Ez a vakcina nem semlegesített, hanem legyengített vírust tartalmazott, és szájon át kellett beadni egy kockacukorral. György bal lábán még két műtétet hajtottak végre az ORFI-ban, és 1961-ben, tízéves korában, végül lábra állhatott. 1963-ra a gyermekbénulás már csak rossz emlék volt Magyarországon.
Ma már a legfiatalabb betegek is 55 év körüliek, a korábban járóképesek közül is egyre többen kényszerülnek kerekesszékbe. A szakrendelők többsége ma sincs felkészülve mozgássérültek fogadására. Többek közt a szemészetek és nőgyógyászatok a hiányzó infrastruktúra miatt nem tudnak mit kezdeni a kerekesszékes betegekkel. A tüdőszűrő állomások ugyanígy alkalmatlanok, így a nagy többség nem tud részt venni a kötelező szűréseken sem. Nincsenek olyan idősotthonok sem, ahol a Heine-Medin-eseket a speciális problémáikkal együtt fogadni tudnák, de nagy szükség lenne sokkal szélesebb körű célirányos mozgásterápiára, uszodai beemelőkre, akadálymentesített öltözőkre, komplett rehabilitációra és még vagy ezer dologra. Az egy hónapos kezelésekre másfél - két évig kell várni.
A Heine-Medin-kór emléke és öröksége ma is él. A kutatás, a megelőzés és a betegek támogatása továbbra is kiemelt feladatot jelent. A múltból való tanulás segíthet abban, hogy felkészültebbek legyünk a jövőbeni egészségügyi kihívásokra.