Heine korai hírnevét nem verseinek, hanem az Útirajzok prózájának köszönhette. Idősebb korától fogva egészen máig azonban elsősorban zseniális dalköltőként, és politikai versek szellemes szerzőjeként tartják számon. Az 1827-ben megjelent Dalok könyve (Buch der Lieder) melankolikus-töredékes szövegei világszerte a német romantikus dal csúcspontjának számítanak. Ehhez jelentősen hozzájárult számos versének megzenésítése is. Második versgyűjteménye, az Új versek (Neue Gedichte) a benne megjelent Időszerű költemények (Zeitgedichte) versciklusával és a Németország, Téli rege (Deutschland. Ein Wintermärchen) című elbeszélő költeménnyel Heine lírai műveinek a kort bíráló vonulatához tartozik. Ehhez csatlakozik az Atta Troll, Nyáréji álom (Atta Troll) verses eposz, a “jellem-medvét űző szatirikus vadászat” leírása. A halálos beteg költő Romanzero és a Versek 1853 és 1854-ből (Gedichte. 1853 und 1854) című köteteiben szkeptikus mérleget von, amelyben saját betegségét megrázó módon hozza összefüggésbe a világ állapotával.
Szerelmi dalok Heine elsősorban romantikus szerelmes versek szerzőjeként ismert az egész világon. Nevével fémjelezhető a Dalok könyve (Buch der Lieder), az Új tavasz (Neuer Frühling) című ciklus, vagy olyan versek, mint a “Nem értem, a dal mit idéz föl …” (Die Loreley) “Áll egy fenyő magában”(“Ein Fichtenbaum steht einsam”) “Halkan, édes gingalag lengi át a lelkem” ” (Leise zieht durch mein Gemüt). Korai lírájában a boldogtalan, beteljesületlen szerelem és a szerelmi bánat áll előtérben. Ez a motívum személyes élmények kifejezése is, hiszen hamburgi nagybátyjának, Salomonnak leányai, Amalie és Therese visszautasították közeledését. De a szerelmi bánat a társadalomhoz és a romantikus művészethez való viszonyának metaforájává szélesedik. A Vegyes költemények (Verschiedene) című ciklusban aztán a szenvedő, epedő szerelemmel után a beteljesült szerelem jelenik meg. Ennek megírásához párizsi élményei szolgáltatták az alapot, de mégsem szűkíthetők le ezek a versek a pusztán élmény-költészet keretei közé, hanem elkötelezett, életigenlő életszemléletet tesznek tanúbizonyságot. Még a “matrac-sírban” (Matrazengruft) is megható-kétségbeesett szerelmes verseket írt feleségéhez és Elise Krinitzhez, a “Legyecskéhez”, aki utolsó hónapjaiban a halálos beteg költő mellett volt.
A zene Heine intenzív kapcsolatban állt a zenével. A zenét “a művészet utolsó szavának” nevezte, “mint ahogy a halál az élet utolsó szava.” Ez a szoros kapcsolat elsősorban költészet-felfogásában nyilvánult meg: a ritmus és a csengés számára a vers legfontosabb elemei voltak, ez pedig lényeges indoka annak, miért tudtak a zeneszerzők annyi mindent kezdeni Heine versein, elsősorban korai költeményeivel. A német nyelvű líra egyetlen más költőjének műveit sem zenésítették meg annyiszor, mint Heinéét: mintegy 10 000-szer. Franz Schubert után rengeteg ismert és tengernyi ismeretlen dalszerző próbálta ki művészetét Heine versein.
Loreley A Rajna-völgyben Mainz és Koblenz között található Loreley-szikla ma Németország legismertebb helyeinek egyike. Ezt a hírnevet annak a 24 soros költeménynek köszönheti, amelyet Heine 1823-ban vetett papírra, és 1824 márciusában jelentetett meg először. Heine korában ennek a helynek a rajnai turizmusban még semmilyen szerepe sem volt; jobb híján sziklaként (ley) emlegették, ahol a visszhangot “lesték” (luren). Az útikönyvek csak akkor kezdtek tudomást venni a szikláról, miután Clemens Brentano kitalált egy balladát a csábító, férfigyilkos asszonyról, és összefüggésbe hozta a sziklával. Heine Loreley-a a művészet szépségének és veszélyességének képe. A vers népdallá válása elsősorban Friedrich Silcher dallamának köszönhető. Az egész világon a német romantika csúcsaként tartják számon ezt a dalt; milliók látogatták meg a sziklát, vagy néztek fel rá, és hallgatták vagy dúdolták közben a dalt, vagy küldtek szeretteiknek Loreley-motívumos képeslapot emlékbe. Útirajzok Az utazás Heine korában még valódi kalandnak számított, és sok kényelmetlenséggel járt. Heine számára ez jelentette az egyetlen lehetőséget, hogy kiszabaduljon a szűk német viszonyok keretei közül. Útleírásai a tétlenség állapota és a szellemi elnyomás elleni tiltakozás kifejezői. Ennek megfelel a szövegek laza szerkezete, melyekben Heine a legkülönfélebb elemeket - saját megfigyeléseit, anekdotákat, vicceket, apró elbeszéléseket - fűz fel az utazás fonalára. A máig kedvelt Harzreise című útleírásában, amelynek alapjául Göttingenból a Harz legmagasabb csúcsára, a Brockenre vezető út szolgált, a költő a filiszter-világ diákos kritikájába öltözteti tiltakozását. Az újságíró Heine prózai írásai elsősorban újságokban és folyóiratokban jelentek meg, mielőtt önálló kötetbe rendezte volna őket. Rövid ideig Heine maga is dolgozott egy müncheni kiadónak, a Cotta Verlagnak, mint az Új általános politikai évkönyvek (Neue allgemeine politische Annalen) szerkesztője. A Cottánál megjelenő, akkoriban legtekintélyesebb, magas példányszámú német napilap, az Augsburger Allgemeine Zeitung munkatársaként Heinének lehetősége nyílt arra, hogy a szűk irodalmi elit köreiben kívül a széles olvasóközönséghez is szólhasson. A Párizsban íródott, Franciaországról és Németországról szóló cikkek szellemes és szórakoztató olvasmányként betekintést nyújtottak a német és francia olvasók számára a másik nemzet kultúrájának mindenféle szögletébe. A hagyományos műfajok kereteit felbontó köztes írásmódja, ragyogó stílusa és vicces, csattanós megfogalmazásai lehetővé tették, hogy a legkülönfélebb témákat rövid terjedelemben tárgyalhassa. Heine a tárca ősatyja lett, és később igazságtalanul őt tették felelőssé a műfaj negatív fejleményeiért és hatásaiért. Vallás Heine életén vörös fonálként húzódik végig a vallással való küzdelem. Mindig is bizonyos távolságot tartott a különböző felekezetektől és egyházaktól, de azok érdekes módon valahogy mégis összekapcsolódtak Heine életútján. Életét kezdettől meghatározta zsidó származása. A bacherachi rabbi (Der Rabbi von Bacherach) című, a német zsidóság történetéről szóló történelmi regény-töredék, több költemény, különösen a Romanzero kötetből arról tanúskodik, mennyire intenzíven foglalkoztatta őt származása. 1825 júniusában áttért a protestáns hitre, a keresztséget Heine úgy tekintette, mint “belépőjegyet az európai kultúrába”. Nem meggyőződésből vette fel tehát a keresztséget, hanem az alkalmazkodás kényszere miatt. A kereszténység bizonyos részeivel azonban mégis azonosult, és a luther-lessingi vonalban az emberiség felszabadításának fontos szakaszát látta. Felesége iránti szeretetből 1841-ben katolikus szertartás szerint kötött házasságot. A matrac-sírban a hitvalló panteista, és a “2. számú nagy pogány”, ahogy magát Goethe után nevezte, ismét egy személyes istenhez, atyái Istenéhez fordult. A temetésén mindenesetre bármilyen egyházi szertartást előre megtiltott. Politikai szereplő Heine az írásnak kezdettől fogva politikai szerepet tulajdonított. Már a Dalok könyvének társadalmi hatást szánt. Prózájában, az Időszerű költeményekben, és a Németország, Téli regében jelentős szerepet játszik a megmerevedett német társadalmi viszonyok kritikája. A hatalom Heine kritikájára műveinek cenzúrázásával, betiltásával és üldözéssel válaszolt. Mivel együtt dolgozott Karl Marxszal és körével a Német-francia évkönyveken (Deutsch-französische Jahrbücher), és írt a párizsi Előre! (Vorwärts!) folyóiratba is, Poroszországban körözést adtak ki ellene. Németország és Franciaország Heine Németország-képe az erős kritika és a heves vonzalom között mozog, és azt a “világok közötti szakadást” tükrözi, amely Heine szavai szerint a költő szívében húzódik, és amely a korszakra oly jellemző. Heine önmagát tartja e szétszakítottság tükrének: “Németország, az mi magunk vagyunk!” Az egyik oldalon a gyűlölt Németország áll, amelyet Poroszország testesített meg, és amelyet a Németország, Téli regében állít pellengérre: agresszívan nacionalista, intoleráns, a “jellemhősök” országa, amelyben körözőlevelet adtak ki ellene. Ezzel szemben áll a szellem és a költészet ragyogó Németországa, melynek történetét Die romantische Schule és Zur Geschichte der Religion und Philosophie in Deutschland szóló műveiben írta meg: a hegeli gondolattal, a Goethe és Heine-dalokkal Németország minden más nemzetet túlszárnyalt. Franciaország számára Heine elsősorban Párizsot jelentette, de látogatásai során a Csatorna partján, Boulogne-sur-Merben, Granville-ben és a Földközi-tengernél is megfordult. Franciaország az “ígéret földje”, és Párizs az “új Jeruzsálem”: Heine gyakran használt vallási utalásokat, ha Franciaországról szólt. Cenzúra és gúny „… a gazdagság és a hatalom elbizakodottságától semmi sem ment meg Titeket - csak a halál és a szatíra.” Heinének az elnyomás és a korlátozás minden formája ellen folytatott harcában hatalmas ütőerőt jelentett kivételes tehetsége a gúnyra. Tökéletesre csiszolt nyelvi és stilisztikai eleganciával képes a viccet és az iróniát az állam és az egyház hatalmasságai, valamint azok cinkosai, a besúgók ellen; a korlátolt, szűk látókörű nacionalisták, és az intoleráns németeskedők ellen; de a forradalom szájhősei ellen is, akiknek az Atta Troll “iránymedvéjében” állít emléket. Ezek a támadások természetesen heves reakciókat váltottak ki. A cenzúrával Heine-nek kezdettől fogva sok baja akadt, először csak szöveghúzások miatt, később egyes könyvek betiltása okán, egészen minden jelenlegi és jövőben elkészülő írásának, valamint kiadójának betiltásáig. A Hohenzollern és a Wittelsbach uralkodói családok elleni szatirikus támadások eredményeként 1844 áprilisában körözést adtak ki Heine ellen, és ezzel a költő végleg száműzetésbe kényszerült. Hatástörténet Heine életében a leg-intenzívebb kritikákat kapta: a nacionalista, vallási és antiszemita táborok véleményei szerint a legnagyobb hatású volt. A NSZK-ban a német egység gondolatai közé szorult, pedig a találkozások és ellenszél ellenére is maradtak távlatok. A német irodalmi emlékezetben fontos helyet foglal a Düsseldorfban létező Heinrich Heine Egyetem és a-Heine Intézet. 1956 óta működik Düsseldorfban a Heinrich Heine Társaság, amely Németország egyik legnagyobb irodalmi társaságává nőtte ki magát. A művek kiadása is pezsgő lett: a 19. század végi német összkiadások után 1956 után újra megindult a történeti-kritikai kiadások korszaka, amelyhez a Heidelbergi és a Bonn-i kutatások adták a fontos alapokat. Heine-emlékművek A legszemléletesebben a Heine-emlékművek sorsán mérhetjük le, mennyire nehezen boldogultak a németek Heinével. Erzsébet osztrák császárnő (Sissi) lelkes Heine-rajongó volt, Heine születésének századik évfordulója előtt tíz évvel megbízta Ernst Herter szobrászt, hogy készítsen el egy Heine-emlékművet Düsseldorf számára. Ez a terv először széles támogatói körre talált a városban, utóbb azonban az antiszemita és a nacionalista körök megtámadták, a városatyák pedig behódoltak ezeknek a véleményeknek. Az emlékmű, egy Loreley-kút 1899 óta New Yorkban áll. Egy másik, Hasselrii dán szobrász által alkotott emlékművet Korfu szigetén lévő villája kertjében állíttatott fel a császárné. Amikor a Hohenzollern család beköltözött a villába, Heinének mennie kellett. A szobor 1910-ben Hamburgba került, de 1933 után a náci időkben elüldözték Németországból, ma Toulonban áll egy közparkban. Egy további hamburgi Heine-emlékmű, Hugo Lederer alkotása 1926-33-ig a városi parkban állt, majd 1943-ben beolvasztották. E szobor alapján Waldemar Otto a mai emlékművet készítette, amely a Hamburgi Városháza előtti téren áll. A düsseldorfi Heinrich Heine Egyetem könyvtára előtt az eredeti Lederer-szobor másolata látható. Heine kiadásai Heine nagy gondot fordított könyvei külsejére és nyomtatására. Bár kidolgozta a megfelelő terveket, csak a francia összkiadás elindulását érhette meg, a németet már nem. A német nyelvű összkiadás 1861-től kezdve jelent meg a Hoffmann und Campe-Verlag kiadásában, miután Hollandiában és az Egyesült Államokban már 1854-ben és 1855-ben jogtalan gyűjteményes kiadások jelentek meg. A századfordulón szecessziós stílusú díszkiadások kerültek piacra, valamint a kéziratok alapján feldolgozott első tudományos kiadás Ernst Elster és Oskar Walzel szerkesztésében. Csak hosszú szünet után folytatódhattak ezek a kezdeményezések. Csak 1956 után határozta el a két német állam, hogy összeállítsák saját történeti-kritikai összkiadásukat. Jellegzetes idézet, amely jól mutatja Heine örököseinek szemléletét: „Mindez hiába! El innen, el! a helyetek!” És a műfajok közötti határvonalakon átívelő hatásról beszél a dalok kulturális öröksége is, amely túlélte a rendszereket és ideológiákat. Heine lírikusként egyszerre tudott dalolni és sebezni: nem hitt a hamis pátoszban, de hitt a szabadságban. Mindez összegzi Heine örökségét, amely paradigmatikus maradt a 19. századi német és európai irodalomban.