A magyar állam történetének egyik legmeghatározóbb korszaka az Árpád-ház uralkodása, amely az államalapítástól, I. István koronázásától (1000/1001) egészen a dinasztia kihalásáig (1301) tartott. Ez a több mint háromszáz éves időszak 23 király és fejedelem 301 évig tartó uralmát jelenti, amely során megalapozódott a feudális magyar királyság, formálódtak a társadalmi és gazdasági viszonyok, és alakult ki a magyar államiság alapvető szerkezete. Az Árpád-kor korai és késői szakaszokra osztható, melyeket a tatárjárás jelentős törésként választ el egymástól.
Az Árpád-kor kezdetei: Államalapítás és rendteremtés
Az Árpád-ház uralma az államalapítással, I. István királlyá koronázásával kezdődött. Géza fejedelem felismerte, hogy a katolikus államok gyűrűjében szükséges az európai államokéhoz hasonló államszervezet kialakítása. Ennek érdekében több fontos lépést tett: felvette a kereszténységet, gyermekeit európai uralkodók gyermekeivel házasította össze, és rendezte a Német-Római Birodalommal való kapcsolatot. Géza fejedelem és családja 972-ben vették fel a kereszténységet, fia, István a keresztségben az István nevet kapta. Keresztelő papja a szentgalleni Prunwart (a későbbi Szent Brúnó) volt. A korábbi kalandozó hadjáratok helyett belső forrásból kellett előteremteni a gazdasági alapokat, bevezették az adózást, és a fejedelmi lakóhelyek környékén elszaporodtak a köznép falvai. Géza fejedelem a hatalmát a német lovagok segítségével tudta fenntartani, a pogány törzsfőket eltávolította helyükről, és helyükbe német lovagokat emelt, akik a nehéz fegyverzetű lovagok alkották a hadsereg magját.
István király fontosnak tartotta a hatalom megszilárdítása érdekében, hogy megszerezze a királyi címet. Az 1000. évben követeket küldött a pápához, hogy koronát és királyi címet kérjen. II. Szilveszter pápa teljesítette kérését, amelyet III. Ottó is támogatott. Így Istvánt Esztergomban vagy Székesfehérváron királlyá koronázták. A koronázás - időszámítástól függően - 1000. december 25-én vagy 1001. január 1-jén történt.
A kereszténység felvétele fontos esemény volt és nagy változásokat hozott a magyar nép életében. Bevezették a tizedet és a templomba járást. István két törvénykönyvet tulajdonítanak neki, összesen ötvenhat cikk van bennük, de ezeket valószínűleg csak a király halála után szerkesztették egybe. A törvényhozás szűk körben történt, az ispánok és a püspökök vettek benne részt. A trónutódlás kérdésében István az alkalmasságot tartotta a legfontosabbnak. Két fia volt: Ottó és Imre. Ottó korán meghalt, majd Imre is életét vesztette 1031-ben egy vadkanvadászat során. Ezután unokaöccsét, Orseolo Pétert tette meg utódjának.
A válságok kora és a dinasztikus küzdelmek (11-12. század)
István halála (1038) után válságba került az „új rend”. Orseolo Péter és az ország nádora, Aba Sámuel harcba szálltak egymással. Aba Sámuel rövid időre (1041-1044) megszerezte a trónt, ám Péter német segítséggel (III. Henrik) visszatért. Végül egy békési törzsfő, Vata vezetésével egy felkelés űzte el végleg a trónjáról. Andrást (1046-1060) öccse, I. Béla (1061-1063) követte a trónon, ám fiaik közt már trónharc dúlt. András fia Salamon és Béla fia Géza háborúztak egymással. I. András után Salamonnak kellett volna követnie (fiaként), de Béla ragadta magához a hatalmat, így Salamon német segítséget kérve elérte megkoronázását (1063). 10 évnyi uralkodás után unokatestvéreivel megromlott viszonya. Újabb háború kezdődött 1074-ben. A mogyoródi csatában vesztett (1074 március 14), lemondott a trónról I. Géza javára.
Éppen a pápák és császárok küzdelme idején (invesztitúra háborúk) került hatalomra I. Géza. Trónra kerülése bonyodalmakkal kezdődött, ugyanis apja I. Géza testvérét Álmost szánta a trónra, és Kálmánt Várad püspökének akarta megtenni. Ám halálos ágyán megváltoztatta döntését és mégis inkább Kálmánra hagyta a trónt. Kálmán törvényei a magántulajdont illetően sokkal enyhébbek voltak Lászlóénál. Jelentős katonai sikere volt a szomszédos Horvátország és Dalmácia elfoglalása.
I. (Szent) László (1077-1095) VII. Gergely pártjára állt az invesztitúra harcokban, ezért a pápa elismerte magyar királynak. 1083-ban szentté avattatta I. Istvánt. 1091-ben elfoglalta Horvátországot. I. (Könyves) Kálmán (1095 - 1116) állandó harcot vívott testvére, Álmos ellen (Álmosa és fiát, Bélát megvakíttatta).
A 12. század Árpád-házi királyai, főként II. (Vak) Béla és III. Béla tovább folytatták elődeik sikeres bel- és külpolitikáját. III. Béla elrendelte, hogy minden elé kerülő ügyet foglaljanak írásba - ez volt a magyar hivatalos írásbeliség kezdete. Fejlesztette a nyugati, főleg a francia-magyar kapcsolatokat, a francia király testvérét vette feleségül. Nyugati bevándorlók, hospesek (vendégek) települtek be, pl. szászok (németek) a Szepességbe és Dél-Erdélybe.
A királyi hatalom megrendülése és az Aranybulla (13. század)
A 13. században a királyi hatalom jelentősen meggyengült. II. András (1205-1235) híveit hatalmas birtokadományokkal próbálta meg magához láncolni, így gyorsan csökkenni kezdtek a királyi uradalmak. Ez a folyamat a királyi hatalom gazdasági alapjait kezdte ki. A főurak mégsem voltak elégedettek, mert úgy érezték, hogy a király feleségével, Merániai Gertrúddal érkezett német urakat előnyben részesítik velük szemben. Így egy csoportjuk összeesküvést szőtt és 1213-ban meggyilkolták a királynét (Bánk bán története). Amikor a király végül megkísérelte visszavenni a szétosztogatott birtokadományainak egy részét, a főurak felkelést szítottak és rákényszerítették a királyt az Aranybulla kibocsátására (Székesfehérvár, 1222). Az Aranybulla kiadása a királyi hatalom jelentős megrendülését jelezte.
II. András fia, IV. Béla (1235-1270) idejére a királyi hatalom tovább gyengült, az előző uralkodók rengeteg királyi földet eladományoztak nemeseknek. Ezért IV. Béla uralma első szakaszában célul tűzte ki, hogy megerősítse a királyi hatalmat. A kunok felbukkanása is jelentős tényezővé vált. IV. Béla 1239-ben egyezséget kötött a tatárok elől Európa felé menekülő kunokkal. A kunok ázsiai, távol-keleti népesség volt, mely 1223-ban a Kalka folyónál az orosz fejedelmekkel összefogva veszített csatát a tatárokkal szemben és kezdett menekülni Magyarország felé. A kun-magyar egyezség arról szólt, hogy a magyarok befogadják a kunokat, akik ezért cserébe együtt harcolnak a magyarokkal a tatárok ellen. A magyar nemesek azért nem örültek a kunok betelepítésének, mert ezáltal…
A tatárjárás és az újjáépítés
Julianusz barát utazása az Ural-vidékre, melyről hazatérve (Itáliába) megáll Budán és figyelmezteti IV. Bélát arra, hogy egy vad ázsiai sereg tart Magyarország felé. A mongol (más néven tatár) hadak vezére, Batu kán seregével 1241 elején több oldalról támadta Magyarországot. A két fősereg Muhi mellett találkozott. Április 11-én a mongolok körülfogták a magyar tábort és a muhi csata a király vereségével végződött. A magyarok szekérvárat létrehozva védekeztek, de nagy vereséget szenvedtek. A csatát követően Kálmán herceg meghalt.
A tatárok 1241 tavaszától pusztítják a magyarok falvait, 1241 végén átkelnek a Dunántúlra is. A két milliós magyar lakosság 1/4 -e (0,5 millió ember) pusztul el. A mongol seregeknek csak a kőből készült várak, erődítmények tudtak ellenállni. 1242 tavaszán a tatárok váratlanul távoznak Magyarországról.
A tatárjárás után IV. Béla hozzáfogott az ország modernizálásához. Kibékült a bárókkal is, de kikötötte, hogy királyi birtokot csak az kaphat, aki kővár építésekbe fog. Az újjáépítés főbb elemei közé tartozott a népesség pótlás a tatárok által leginkább pusztított vidékeken, valamint kunok, jászok letelepítése az alföldön. IV. Béla a tatárjárás után hívta vissza a kunokat és telepítette le törzseiket. A király a nemesség részére évenkénti, küldöttekből álló országgyűlés tartását engedélyezte. Új külpolitikáját is az ország védelmének megerősítése jegyében folytatta. Letelepítette az országba a mongolok elől menekülő kun törzseket, szövetségre lépett a szomszédos szláv államokkal, Haliccsal (a mai Ukrajna) és Lengyelországgal. Az elnéptelenedett területekre külföldi telepeseket (hospeseket) hívott, előjogokat kínálva nekik.
A tartományurak kora és az Árpád-ház kihalása (14. század eleje)
IV. Béla utódai tehetetlenek voltak a megerősödött nagybirtokosok hatalmával szemben. V. Istvánnak például még arra sem volt ereje, hogy a kisgyermekét elrabló főurat megbüntesse. Egyedül IV. (Kun) László tudott még némi sikert felmutatni, de ő is csak a külpolitika terén, a cseh király legyőzésével. László a kun szövetségeseiben jobban bízott, mint a magyar urakban. Ekkorra már hatalmas területek kerültek ki teljesen a király ellenőrzése alól. Egyes főurak, például Csák Máté és mások a királytól függetlenítették magukat, saját gazdaságot, kereskedelmet és külpolitikát rendeztek be.
A nemesi vármegyék IV. Béla korában a királyi vármegyék helyett alakultak. Ezekben már nem a királyt képviselő ispán rendelkezett, hanem az adott megye nemesei alakíthattak megyegyűléseket és azok az ispánnal közösen irányították a megyét. A tartományurak olyan nagyurak voltak, akik országrésznyi birtokkal rendelkeztek, melyen királyokhoz hasonló jogkörökkel és udvartartással uralkodtak. Általában hatalmas hadseregeik voltak, saját külpolitikát folytattak, néha még saját pénzt is verettek (pl. Csák Máté).
A 13. század végére a familiaritás rendszere alakult ki. Ez azt jelentette, hogy a kisebb birtokosok önként odaadták földjeiket a nagybirtokosoknak, akik ennek fejében védelmükbe vették őket és gondoskodtak róluk. A 2. honalapítás során indult meg a hazai birtokrendszer torzulása: az óriásbirtokok kialakulása tartományutak, vagy kiskirályok kezén.
A kun lázadás (1282) során a letelepített kunokat a pápai udvar megkeresztelkedésre akarta kényszeríteni, így IV. László kiadta a kun törvényeket. Ám a kunok megtagadták ezek végrehajtását és fellázadtak.
Az utolsó Árpád-házi királyok, IV. László és III. András már csupán jelképes hatalommal bírtak, a valódi hatalom a kiskirályok kezébe került. 1301-ben III. András fiúutód nélkül halt meg, ezzel kihalt az Árpád-ház. Vita kezdődött arról, hogy ki legyen az új király. Akadt cseh, bajor és nápolyi trónkövetelő is, akik mind az Árpád-ház valamilyen leszármazottai voltak.
Mi az Árpád-ház?
Az Árpád-kori életmód és társadalom
Az Árpád-kor az államalapítástól (1000-től) egészen 1301-ig, az Árpád-ház férfiágának kihalásáig tartott. A korszak I. István koronázásával kezdődött, és III. András halálával zárult. A korabeli társadalom két fő rétegből állt, a szabadokból és a szolgákból. A szabadok is több rétegre tagozódtak. A hatalom csúcsán a király állt, őt vette körül az arisztokrácia. A várak a hatalom központját jelentették. Ennek ellátásáról a várbeli szolganépek gondoskodtak. A vár élén a várispán állt, ő irányította a várjobbágyok életét. Ezek a várjobbágyok nagyon fontosak voltak, ők jelentették az új hatalom támaszát. Nagyobb részük földműveléssel és állattartással foglalkozott. Ők adót is fizettek. Kisebb részük katona volt.
A mezőgazdaságban ökröket használtak. A termelés új rendje kezdett kialakulni I. István országában. A magántulajdon elterjedése német mintákat követett. A román stílus volt jellemző az építészetben, például a jáki templom. Megjelenik a világi irodalom is, de az egyházi a jellemző. Az egyháznak igen nagy hatalma, államösszefogó szerepe volt.
Az Árpád-kor településhálózata, településtípusai, s különösen a falvak általános jellemzői a korszak életmódját tükrözik. A lakóépületek főbb típusai, a különböző funkciót betöltő egyéb objektumok, valamint a korszak kézművessége és kereskedelme is bepillantást enged az akkori mindennapokba. Szó esik az állattartásról, a mezőgazdaságról, de a játékok és a babonás szokások is említésre kerülnek.