A magyar történelem egyik legkülönlegesebb legendája még mindig makacsul tartja magát: letelt a 150 év, mégsem koccintunk sörrel az aradi vértanúk miatt, vagy ha igen, akkor nem úgy, de van, aki szemrebbenés nélkül megteszi. A 2020. október 6-án megemlékezett események, az 1849. október 6-án Aradon kivégzett 13 honvédtiszt és Pesten gróf Batthyány Lajos miniszterelnök kivégzése, mély nyomot hagytak a nemzeti emlékezetben. A példátlan kegyetlenség világszerte megdöbbenést váltott ki, a megalázott nemzet pedig sohasem dolgozta fel teljesen a traumát, ami a passzív rezisztencia mellett egy sajátos módon nyilvánult meg: aki magyar, az tüntetőleg nem koccint sörrel - legalábbis a közkeletű legenda szerint 150 évig. De hogyan alakult ki ez a mítosz, és mi lehet a valóságtartalma?
A sör szerepe a magyar történelemben
A közhiedelemmel ellentétben a sör már a kalandozó magyarok korában is népszerű ital volt, és évszázadokon át a folyékony kenyér a bornál is elterjedtebbnek számított. A házi sörfőzés annyira elterjedt, hogy a középkori Müller Cecília járványveszély idején is sört ajánlott volna a vízfogyasztás helyett. A sör olcsósága miatt is töretlenül népszerű volt, egészen a 19. századig, amikor is a házi sörfőzdéket megadóztatták, és a borivás kezdett elterjedni.
A sörfogyasztás a 19. század második felében, a filoxérajárvány után kezdett újra növekedni, mivel a bortermelés jelentősen visszaesett. Sorra alakultak a sörgyárak, mint például Nagykanizsán (1892) és Sopronban (1895). Sopronban brünni, morva és német sörfőzők alapítottak gyárat, felismerve a magyarországi piacban rejlő lehetőségeket. A budapesti gyárak látták el a Balaton környékét is. Érdekességként megemlíthető a Reischl sörgyár Keszthelyen, melyet egy morva sörfőző alapított, és a család később elmagyarosodott, sőt, városbírót és nemzetgyűlési képviselőt is adott a városnak. A gyárakat a kommunista államosítás vetett véget a 20. század közepén.
A koccintási tilalom eredete: Haynau és a sörös koccintás mítosza
A legenda legelterjedtebb változata szerint 1849. október 6-án, az aradi vértanúk kivégzését követően a megtorlást levezénylő Julius Jacob von Haynau és pribékei sörrel koccintva ünnepelték a vérengzást. Ezt a tettet a magyarok megalázásának tekintették, és megfogadták, hogy 150 évig nem koccintanak sörrel.
A történészek azonban nagy egyetértésben cáfolják ezt a történetet. Katona Tamás történész felhívta a figyelmet arra, hogy az osztrákok akkoriban inkább az asztalhoz verték a korsót, a koccintás csak német és egyes osztrák területeken volt divat. A kivégzésekről nem maradtak fenn olyan feljegyzések, amelyek sörös koccintást említenének. Az egyetlen ismert képi ábrázoláson, Thorma János "Aradi vértanúk" című festményén, a katonák pezsgővel koccintanak. Katona szerint ez a kép sem tekinthető hiteles forrásnak, sokkal inkább egy idealizált jelenetet örökített meg az alkotó.
Gazda István, a Tudománytörténeti Intézet munkatársa is megerősíti, hogy Haynautól, mint merev katonaembertől távol állt az ilyen dorbézolás. Ráadásul az osztrák tisztikarban is megdöbbenést váltottak ki a halálos ítéletek, és az akasztás mint becsületvesztő kivégzési mód. Európában általános volt a felháborodás, még I. Miklós orosz cárnál is kiverte a biztosítékot a kegyetlenség.
Alternatív magyarázatok és a legenda továbbélése
Hermann Róbert történész szerint a szóbeszéd abból az időszakból származhat, amikor Magyarországon megjelent a tömeges sörfogyasztás. Elképzelhető, hogy a borkereskedők találták ki a legendát, hogy hazafias színben tüntessék fel a borfogyasztást a sörfogyasztással szemben. Az is felmerült, hogy a 150 éves időkorlát a török megszállás 150 éves időtartamára utalhat.
Egy másik lehetséges magyarázatként Heinrich Hentzi szobrának 1853-as avatását említik, ahol sörben bővelkedő ünnepség zajlott. Hentzi volt az az osztrák tábornok, aki várkapitányként 1849 májusában szétlövette Pestet. A pestiek sokáig átkozták az osztrákot, aki az első városrombolók egyike volt a magyar történelemben, és a várbeli szoboravatás sörben bővelkedő ünnepe mély nyomokat hagyhatott a kortársakban.
A történészek egyetértenek abban, hogy a 150 éves koccintási tilalom eredetéről senki sem tud semmit, még csak sejtésük sincs. Ez a motívum csak az 1990-es években kezdett el terjedni, nem kizárt, hogy egyszerű médiahekkről van szó.
A szokás változása és a jövő
A 2005-ös Marketing Centrum közvélemény-kutatás szerint a sörivók fele már nem tartja be a 150 éves tilalmat, és egyre kevesebb fiatal hallott róla. Bitskey István irodalomtörténész, Knezic Károly ükunokája például hű a hagyományokhoz, míg az Aradi Vértanúk Öröksége Egyesületének vezetője, Dessewffy Zsolt a koccintási tilalmat csupán a néphagyomány vicces tárházának egyik példájaként említi.
Azonban a legenda szívóssága azt mutatja, hogy milyen mélyen rögzült a magyar társadalmi tudatban a megtorlás emléke. A trauma azért is volt olyan erős, mert az emberek többsége a szabadságharcot jogos küzdelemnek tartotta, és nem megtorlást, hanem amnesztiát várt 1849 őszén.
Még ha a legenda alapja nem is teljesen fedi a valóságot, a sörrel nem koccintás egy különleges magyar szokássá vált, amely színesíti a kultúránkat, őrzi a szabadság eszméjét és erősíti a nemzeti összetartozást.
Kárpátia - Az utolsó szó jogán
A sör mint "polgári ital"
A sörfogyasztás a 20. század elején még a városi élethez kötődött, a vidékről érkezők számára az urbánus kultúrkörhöz való tartozás kifejezését jelentette. A kommunista időszakban az olcsó, kommersz sörök domináltak, ami negatív képet társított a sörhöz, mint "proliitalhoz". Azonban a kézműves sörök megjelenése, a sörvacsorák népszerűsége és a sörökkel való kísérletezés azt mutatja, hogy a sör újra polgári itallá kezd válni.
A sörvacsora egy előételtől desszertig tartó ételsor, mindegyik fogáshoz más-más sörrel. Ez a komplex megközelítés is hozzájárul ahhoz, hogy a sör ismét rangos itallá váljon, és ne csak a mennyiségre, hanem a minőségre és az ízélményre is hangsúlyt fektessenek.
A sörfogyasztás és a kultúra
A söripar a 20. század elején egészségtelen piaci szerkezet jellemezte, ahol a négy legnagyobb budapesti gyár birtokolta a piac nagy részét. Trianon után a helyzet tovább bonyolódott, a gyárak melléküzemágakkal próbáltak talpon maradni. A filoxérajárvány azonban jót tett a söriparnak, mivel a bortermelés visszaesése miatt a sörfogyasztás megnőtt.
A sörfogyasztás kultúrája folyamatosan változik. Míg korábban a sör a hétköznapi italnak számított, az ünnepek alkalmával inkább bort vagy pezsgőt fogyasztottak. Ma már a sör márkafüggetlenül is egyre nagyobb teret hódít, és a fogyasztók egyre inkább keresik a minőségi, különleges söröket.
A sörtörténet gazdag és sokrétű, tele érdekességekkel és legendákkal. A sörrel való koccintás tilalma csupán egyike ezeknek a történeteknek, amely bár történelmi alapja nem feltétlenül van, mégis szerves részévé vált a magyar nemzeti emlékezetnek és kultúrának.