A második világháború hatalmas pusztítást végzett Magyarországon, és Zala megye sem maradt érintetlenül. A háború befejezése után az ország újjáépítése, a gazdaság talpra állítása, és a társadalmi élet normalizálása sürgető feladatok elé állította az embereket. A háború által sújtott területeken, így Zala megyében is, a szőlőbirtoklás és a bortermelés is jelentős átalakuláson ment keresztül.
A háború előtti szőlőkultúra Zala megyében
A történeti Zala vármegyében a csopaki és a badacsonyi borvidék volt a leghíresebb, mellettük a Tenke-vidék nem tartozott az országosan ismert borvidékek közé. A Tenke-vidék a Zalai-dombságtól az Alsó-Kerka észak-déli irányú völgyével leválasztott alacsony dombsági táj, amely meredek lejtőkkel emelkedik ki a környezetéből. A terület eróziós dombság, közepesen és erősen tagolt. A dombhátakon és a meredek lejtőkön, mély völgyekben agyagbemosódásos barna erdőtalaj, erdőtalaj eredetű lejtőhordalék és pszeudoglejes barna erdőtalaj képződött. Természetes növénytakarója az elegyes (tölgy)erdő volt, a 19. század második felében ennek jelentős részét már kiirtották. A korábbi erdők helyén - a dombság peremén és a völgyekben - szántóföldi növénytermesztés, a délies lejtőkön pedig szőlő- és gyümölcstermesztés alakult ki.
A filoxéravész előtt, 1873-ban a Tenke-vidék öt településén összesen 753 kataszteri hold és 1519 négyszögöl területen termesztettek szőlőt. Ennek 46 százaléka az alsólendvai birtokosok tulajdonában volt. Lendvadedesen és Völgyifaluban birtokolták a legkisebb szőlőterületeket, 7, illetve 13 százalékot. Az összes szőlőbirtokos száma 2200 felett volt, egy birtokosra 544 négyszögöl - vagyis alig több mint 2 kapás - terület jutott. A szőlő részesedése az összes területből az öt település átlagában az országosnak csaknem ötszöröse volt, de egyenként jelentős eltéréseket mutatott. Hosszúfaluban és Völgyifaluban a szőlő aránya 10 százalék alatti volt, a másik három településen e feletti, a legnagyobb Alsólendván, ahol csaknem 15 százalék, az országos átlagnak több mint hétszerese.
A szőlőtermesztésre alkalmas területek és a megfelelő szőlőfajták kiválasztását bizonyítja, hogy az egy katasztrális holdra jutó bor mennyisége Lendvadedesen kiugróan nagy volt - 69,4 akó -, több mint kétszerese a falvak átlagának és háromszorosa az Alsólendva szőlőire jellemző mennyiségnek. A fenti adatokat az országos és a Zala megyei átlagokkal összehasonlítva nagy eltérések tapasztalhatók a Tenke-vidéki települések javára. Egyenként és együtt is az országos adatoknál (10,4 akó/h) kétszer-két és félszer, a megyeinél (14,5 akó/h) 40-50 százalékkal több bort produkáltak egy kataszteri holdra számítva.
A filoxéra elleni védekezés érdekében a Tenke-vidéken is alakultak egyesületek. Alsólendván 1892-ben kezdődött meg az „Alsó-Lendva vidéki Phylloxéra és Peronospora Elleni Védekező Egyesület” szervezése. A cél egy amerikai vesszőtermelő anyatelep felállítása volt, ahonnan a szükséges vesszőmennyiséget be lehet szerezni a szőlők rekonstrukciójához. A telepen Riparia portalis, Vitis solonis és Rupestrio monticola vesszőket termesztettek.
Az állami támogatással végrehajtott ún. „első nagy szőlőrekonstrukciónak” másféle következményei is voltak. A kormányzat kezdetben adóelengedéssel segített, majd adómentességgel ösztönözte az újratelepítést. Mivel ez sem lendítette elő kellőképpen a telepítést, 1896-ban az anyagi támogatás eszközéhez folyamodtak, kedvezményeket biztosítva a szőlőtelepítést kölcsönökkel támogató pénzintézeteknek. A kölcsönakció következtében a filoxéra után a szőlőbirtokok megoszlása jelentősen eltért a korábbitól. A paraszti birtokosok tekintélyes része idegenkedett a pénzintézeti kölcsönöktől, így az akció kedvezményeit nagyrészt földbirtokosok, továbbá különféle polgári és értelmiségi rétegekből származó új és régi szőlőtulajdonosok vették igénybe.
A II. világháború hatása a szőlőbirtoklásra és bortermelésre Zalában
A második világháború vége új korszakot nyitott az ország, így Zala megye életében is. A harcok pusztítása, a német megszállás és a szovjet hadsereg bevonulása alapjaiban változtatta meg a gazdasági és társadalmi viszonyokat.
A háborús pusztítás és a szovjet megszállás
- március 19-én a német csapatok megszállták Magyarországot, ami új fejezetet nyitott az ország történetében. Sztójay Döme vezetésével új kormány alakult, amely a németek és a németbarát szélsőjobboldal elvárásainak megfelelően vezette az országot. A német megszállás után az ország - és ezzel együtt Zala megye - lakossága egyre közvetlenebbül szembesülhetett a háború jelentette pusztítással. A Földközi-tengeri Szövetséges Hadászati Légierő (Mediterranean Allied Air Forces, MAAF) megkezdte Magyarország bombázását. Zala megyében leginkább a MAORT olajipari létesítményei és a nagyobb települések vasútállomásai szerepeltek a potenciális célpontok listáján.
1944 telén a szovjet és német hadvezetés a Budapest és Székesfehérvár körüli harcokra koncentrálta az erőket, így Zala megye közvetlen közelében csak kisebb összetűzésekre került sor. Miután Budapest 108 napos ostrom után, 1945. február 13-án a szovjetek kezére került, a német hadvezetés még egy utolsó nagy offenzívával próbálkozott a Dunántúlon. A március 6-án megindult „Tavaszi ébredés” elnevezésű hadművelet során a Balaton és a Velencei-tó között, valamint a Balatontól délre, Nagybajom térségében indítottak támadásokat. A komoly erőösszpontosítás ellenére a németek nem tudtak áttörést kicsikarni, az offenzíva kudarcba fulladt.
A sikertelen akció után pár nappal, 1945. március 16-án a 2. és a 3. Ukrán Front egységei támadásba lendültek Zala megye területén. A harcok a Balaton és a Dráva között zajlottak, a német csapatok visszavonulásával. A harcolva hátráló német csapatok több helyen is heves ellenállást fejtettek ki, miközben a szovjet légierő repülőgépei folyamatosan támadtak a visszavonuló katonai konvojokat. Nagyon sok Balaton-felvidéki települést ért légitámadás, ezek közül talán a Tapolca elleni március 25-i bombázás követelte a legtöbb halálos áldozatot. Az állami és polgári halotti anyakönyvekbe kb. 40-45 halottat jegyeztek fel, de egyes adatok szerint a civil áldozatok száma megközelítette a kétszázat. A szovjetek elfoglalták Balatonfüredet, Sümeget és Tapolcát, majd a németek Keszthelyt és Zalaegerszeg városát is kénytelenek voltak kiüríteni. Április 1-jén Nagykanizsa térségében a németek is feladták állásaikat.
A megszálló katonaság hamar berendezkedett a megye területén. Megalakultak a különböző szintű katonai parancsnokságok, amelyek rendelkezéseket adtak ki a magyar közigazgatási szervek számára. Elvárták a bíróságok, hivatalok, iskolák újbóli működését, a lakosság pedig hozzáfogott a romok eltakarításához. A munkálatok elvégzése érdekében a lakosságot robotmunkára vezényelték. Éjszakai kijárási tilalmat vezettek be, előírták a fegyverek és lőszerek beszolgáltatását, a bujkáló német katonák feljelentését.
A szovjet parancsnokságok rendelkezései nyomán lassanként újraszerveződött a közigazgatás és megalakultak a Nemzeti Bizottságok. A háború utáni hónapokban a megye vezetőire, hivatalnokaira és a falvak, városok elöljáróira óriási munka hárult. A szovjet parancsnokságok folyamatosan utasításokkal és feladatokkal bombázták őket, melyek teljesítésére rendszerint meglehetősen rövid határidőt szabtak. A fentihez hasonló rendelkezések teljesítése nagy nehézségekbe ütközött, mert a megyét elözönlő szovjet katonaság lényegében szabad rablást rendezett az elfoglalt településeken. A katonák minden mozdítható értéktárgyat, ruhaneműt, élelmiszert összeszedtek, rengeteg állatot elhajtottak és feltörték a közraktárakat.
A földreform és a szőlőbirtoklás átalakulása
A háború utáni földreform jelentős mértékben átalakította a birtokviszonyokat. A nagybirtokokat felosztották, és a földet a parasztok között osztották szét. Ez a folyamat a szőlőbirtokokat is érintette. A korábbi nagybirtokosok, földbirtokosok és a polgári, értelmiségi rétegek által birtokolt szőlők egy része állami vagy szövetkezeti tulajdonba került, más részét pedig kisebb parcellákra osztották a parasztok között.
A szőlőbirtokosok száma az országos átlaghoz képest Zala megyében, különösen a Tenke-vidéken, magas volt már a filoxéravész előtt is. A háború utáni földreform következtében ezek a kisbirtokosok, akiknek megélhetése nagymértékben függött a szőlőtermesztéstől, új helyzetbe kerültek. A földreform célja az volt, hogy a földet azok kapják meg, akik művelik. Ez kedvezett a kisbirtokosoknak és a parasztságnak.
Azonban a háború pusztítása és a háború utáni gazdasági nehézségek, valamint a szovjet megszállás következtében kialakult bizonytalan helyzet jelentős kihívásokat támasztott a szőlőtermesztők elé. A termőterületek jelentős része parlagon hevert, a termelési eszközök megrongálódtak, és a munkaerőhiány is érezhető volt.
Az újjáépítés és a szőlőtermelés helyreállítása
A háború utáni újjáépítés során a szőlőtermelés és bortermelés helyreállítása fokozatosan kezdődött meg. A szovjet parancsnokságok utasításai nyomán lassanként újraszerveződött a közigazgatás és megalakultak a Nemzeti Bizottságok. A helyi hatóságok és a lakosság összefogásával próbálták rendbe hozni a romokat, újraindítani a termelést.
A szőlőbirtoklás terén a földreform utáni időszakban a kisbirtokok dominanciája jellemezte Zala megyét. A korábbi nagybirtokok felosztása révén sok parasztgazdaság jutott szőlőterülethez. Azonban a háború okozta károk, a tőkehiány és a gépesítés hiánya megnehezítette a termelés hatékony folytatását. Sok helyen a hagyományos, kézi művelési módok maradtak dominánsak.
A bortermelésre is a kisüzemi jelleg volt jellemző. A helyi borokat elsősorban a környékbeli fogyasztók számára termelték, de a korábbiakhoz hasonlóan a szomszédos területekre is szállítottak bort. A szőlőfajtákat tekintve a helyi hagyományoknak megfelelően termesztettek különféle fehér- és vörösborszőlő-fajtákat.
A háború utáni időszakban a szőlőtermesztés és bortermelés a gazdasági újjáépítés egyik fontos eleme volt. Bár a korábbi nagyságrendű termelést nehéz volt azonnal elérni, a helyi összefogás és a kitartó munka révén sikerült talpra állítani a szőlőkultúrát Zalában is. Azonban a korábbi évszázadok virágzását mutató szőlőbirtoklás és bortermelés a háború utáni új gazdasági és társadalmi rendben már nem tudta visszanyerni korábbi jelentőségét. Zala megye a későbbi évtizedekben sem tartozott a kiemelkedő hírű szőlőtermő területek közé, bár a helyi borok továbbra is fontos szerepet játszottak a megye gasztronómiai hagyományaiban.
A kommunista párt szerepe a hadifogoly-kérdésben és a társadalmi újjáépítésben
A Magyar Kommunista Párt (MKP) és az MDP iratainak tanúsága szerint az Iroda fennállása alatt folyamatosan foglalkozott a szovjetunióbeli táborokban őrzött magyar hadifoglyok felkutatásával, és a hazatérők megsegítésével kapcsolatos különböző feladatok ellátásával. Az 1945 végén, az Iroda megalakulásának idején, a magyar hadifoglyok itthon maradott hozzátartozói számára a legsúlyosabb gondot a bizonytalanság jelentette.
A Magyar Kommunista Párt Szovjetunióból hazatért csoportjának több tagja a háború idején részt vett a szovjetunióbeli hadifogoly-táborokban szervezett antifasiszta iskolák munkájában. Ezek az iskolák a hadifoglyok nemzetiségének és származási helyének megfelelően állították össze tananyagát. A tanfolyamokon résztvevő hadifoglyok közül azokat, akiket alkalmasnak ítéltek, elküldték más táborokba antifasiszta oktatást szervezni, vagy felhasználták a magyar nyelvű propagandamunkában.
Az MKP Központi Hadifogoly Irodája a hozzátartozóikat keresni szándékozók számára egy kérdőívet tett közzé, amely a hadifogoly pontos azonosítását lehetővé tévő személyi adatokra, pártállására, közéleti részvételére, valamint a háborúban való részvételére és a fogságba esés körülményeire vonatkozó kérdéseket tartalmazott. A kitöltött formanyomtatványhoz a hozzátartozók igazolásokat szereztek be a lakóhelyük Nemzeti Bizottságától és a helyi kommunista pártszervezettől.
Az Iroda legfőbb feladatának a következők tekintették: az eltűntek felkutatása, a kapcsolat létrehozása a hozzátartozókkal, a hazatértek megsegítése. A hadifogoly tartózkodási helyének megállapítása után megszervezték a hazatérésüket. A hazatérteknek és hozzátartozóiknak az Iroda sokrétű támogatást igyekezett nyújtani: kutatás, levelezés, leigazolás, hazahozatal, hadifoglyok fogadása, megsegítése.
A pártok közötti „versengés” a Záhonyba és Debrecenbe érkező hadifoglyok fogadása körül is megfigyelhető volt. A Kommunista Párt teljes, hadifoglyokkal kapcsolatos koncepcióját a „Javaslat a hadifoglyok hazahozatalának jobb kihasználásához” című dokumentum foglalja össze. A dokumentum hangsúlyozza, hogy „A hadifoglyok hazahozatalával, ha jól átgondolt, tervszerű munkát végzünk, sokszázezres tömeget nyerhetünk meg pártunk számára”.
A háborús emlékművek Zala megyében
A magyar városokban és falvakban a XIX. század végétől kezdve egyre nagyobb hangsúlyt kapott a történelmi eseményekhez és az elesett hősökhöz való megemlékezés. Az I. világháború nemcsak az Osztrák-Magyar Monarchia, hanem a faluközösségek életét is alapjaiban befolyásolta, így az áldozatok emlékének megörökítése fontos feladattá vált.
Az emlékműállítás régen is, és ma is sokba került, és egy kis településnek nehéz feladat volt előteremteni rá a pénzt. A legkevesebb költséggel az emlékparkok kialakítása járt. Szinte minden faluban emlékfákat ültettek az elesettek tiszteletére, az úgynevezett hősök ligetébe, hősök kertjébe. Az emlékfák mellett gyakran állítottak emléktáblát, oszlopot vagy szobrot is, amelyekre az áldozatok névsorát vésték fel.
A háború utáni politikai légkörben, 1945-től kezdve, a magyar háborús szereplés nem számított dicsőségnek. Emlékműveket a fasizmust legyőző szovjet katonák és szövetségeseik kaptak. A megye falvaiban és környékükön lezajló csaták eseményeit, áldozatait a helyszíni emlékművek feliratai örökítették meg. A szovjet hősi és felszabadulási emlékoszlopokat, táblákat nagyrészt a 25. és 30. évfordulóra avatták fel. Ezeknek az emlékműveknek elsősorban az volt a feladatuk, hogy állandó helyszínt biztosítsanak a kötelező ünnepi megemlékezéseknek és koszorúzásoknak.
A magyar katonákra való emlékezés, mivel Németország szövetségeseként estek el, teljesen a magánszférába, a temetőkbe szorult vissza. A temetőkben a tisztességet mindkét szembenálló fél itt elesett katonáinak is megadták. A kegyelet a faluközösség részéről továbbra is övezte az I. világháborús emlékműveket, noha a hősök emlékünnepét 1945 után többé már nem tartották meg.
Az 1980-as évektől kezdve a magyar áldozatok közös emlékműveit is felállíthatták a falvak temetőikben, helyi összefogás, adakozás, társadalmi munka eredményeként. A katonák háborús részvétele megszűnt tabu témának lenni, és a nyilvános értékelésnek, tiszteletadásnak sem volt többé akadálya. Elkészültek a névsorok, és ahol ki tudták egészíteni az I. világháborús emlékművet, oda tették fel az új táblát. Máshol önálló építményt avattak. Ezek az új emlékművek már nem a katonák és a háború dicsőségét, hanem az áldozat, a gyász és a kegyelet érzését közvetítik.
A rendszerváltással a felszabadulási emlékműveknél az április 4-i ünnepek megszűntek. Néhány közülük a helyén maradt, vörös csillag nélkül, esetleg átalakítva más nemzeti ünnep színhelyévé. Az idegen katonák és a mártírok névtáblái a temetőbe vagy az új II. világháborús emlékművek mellé kerültek.
A szőlőbirtoklás és a bortermelés Zala megyében a II. világháború után jelentős átalakuláson ment keresztül. A háború pusztítása, a földreform, a politikai változások és a gazdasági nehézségek mind hozzájárultak a hagyományos szőlőkultúra átalakulásához. Bár a korábbi nagyságrendű termelést nehéz volt elérni, a helyi összefogás és a kitartó munka révén sikerült talpra állítani a szőlőkultúrát, amely a megye történelmi és kulturális örökségének fontos része maradt.
Mi teszi a magyar tokaji bort olyan különlegessé?
tags: #szolobirtok #a #ii #vilaghaboru #utan #zalaban