A Tolnai borvidék, bár hivatalosan az egyik legfiatalabb a magyar borvidékek sorában, mélyen gyökerező történelemmel rendelkezik, amely évszázadokra nyúlik vissza. A vidék, amely ma főként Tolna megyében, kisebb részben Baranya és Fejér megyékben terül el, egykoron a magyar borkultúra egyik meghatározó központja volt, mielőtt a történelem viharai és a közigazgatási változások átformálták volna. A borvidék termőterülete mintegy 2900 hektár, melyből 7362 hektár I. osztályú besorolású, és bár sokáig a Szekszárdi borvidék árnyékában élt, mára megtalálta saját, egyedi útját a magyar borászatban.
A múlt rejtett rétegei: Török hódoltságtól a sváb betelepítésig
A Tolnai borvidék múltja messze túlmutat a hivatalos besorolásán. Már a 16. században is jelentős bortermelő vidékként tartották számon, olyannyira, hogy Délkelet-Tolna ekkoriban több bort állított elő, mint Tokaj és Heves együttvéve. Boraikat főként Pest, Szeged és Debrecen vásárolta fel. Érdekes adalék, hogy a borkészítés a török hódoltság alatt is virágzott, hiszen a bortized az egyik legjövedelmezőbb adónemnek számított.
A 16. század második felében a Sárvíz folyó még jelentős vízi útvonal volt. A bátai torkolatánál a Tolnában megtermelt mintegy 30 ezer hektoliter bort hajózták be makói hajósok Szegedre. Ez a virágzó kereskedelem és a bátai kikötő azonban a permanens Habsburg-török háború, különösen az 1591 és 1606 között zajló tizenöt éves háború áldozatául esett. A háború okozta pusztítás és demográfiai katasztrófa után az udvar a magas borkultúrával rendelkező svábok betelepítésével próbálta orvosolni a helyzetet, hasonlóan a Szekszárd és Villány vidékén tapasztaltakhoz.
Újraformálódás és a borvidék születése
A borvidék mai formája az 1998-as bortörvény eredménye, amikor is Tolnát leválasztották a Szekszárdi borvidékről, és számos kiváló adottságú, korábban nem besorolt szőlőtermesztésre alkalmas területet csatoltak hozzá. A paksi és a tamási körzet, amelyek korábban nem tartoztak a Szekszárdi borvidékhez, ekkor emelkedtek borvidéki rangra az újonnan létrejövő jogi entitás részeként. Ez a lépés lehetővé tette, hogy a vidék megkezdje saját identitásának kiépítését a magyar borászatban és a piacon.
A borvidék közigazgatásilag Tolna megyéhez tartozik, földrajzilag pedig a Tolnai-dombságon és a Mezőföld délkeleti részén terül el, három elkülönült körzetre tagolódva. A teljes termőhelyi terület 11 324 hektár, ebből 7362 hektár I. osztályú besorolású. A szőlővel betelepített terület mintegy 2500 hektár, amely nagyrészt egybefüggő, széles sortávú, fiatalabb telepítésekből áll. Ezek a modern ültetvények ölelik körül a legidősebb, egyedi mikroklímával megáldott dűlőket, amelyek feltételezhetően már a Római Birodalom és az Árpád-kor idején is szőlőt adtak.
Természeti adottságok: Klíma, talaj és táj
A Tolnai borvidék éghajlata mérsékelten meleg és nedves. Az éves átlaghőmérséklet 12 °C körül alakul, a vegetációs időszakban pedig 16-17 °C. A napsütéses órák száma meghaladja a 2000 órát évente, ami ideális a szőlő éréséhez. A Mezőföldön magasabb, míg a Völgységben alacsonyabb az átlaghőmérséklet. Az északi részek kissé hűvösebbek és csapadékosabbak, míg a déliek melegebbek és szárazabbak. A legcsapadékosabb hónapok a május és a június. Az uralkodó szélirány északnyugati.
A borvidék talajtanilag meglehetősen homogén felületet alkot. A 150-200 méter magas, Paksig és Simontornyáig hullámzó szőlődombok nagyrészt a felső miocénban kialakult Pannon-tenger üledékéből származó, 20-50 méter vastag, magas mésztartalmú lösszel borítottak. Hőgyésznél ez a löszréteg akár a 70 métert is elérheti. A löszön a holocénben löszvályog vagy barna erdei talaj alakult ki, Tengelic és Tolna környékén pedig homokos, kőzettörmelékes vályogtalaj is előfordul. A szőlőültetvények többnyire enyhe lejtésű, kedvező, déli kitettségű, védett domboldalakon helyezkednek el.
Szőlőfajták és borstílusok: A fehér és vörös egyensúlya
A Tolnai borvidék ma vegyesen fehér- és vörösbortermő vidék, előbbi dominanciájával. Az ültetvények 55-60%-át fehérszőlő fajták teszik ki. Az olasz- és rajnai rizling mellett népszerűek az illatos fajták, mint a cserszegi fűszeres, a sauvignon blanc és a zöldveltelini. A korábbi években a fehérszőlő dominanciája erősebb volt, ami részben annak tudható be, hogy a vidék északi-déli irányú dombsági struktúrája kevésbé tagolt, mint például Szekszárdon, továbbá a Völgységben átlagosan több az éves csapadékmennyiség.
A kékszőlők között a kékfrankos vezet, mellette a kadarka és a zweigelt is jelentős szerepet kap. Kisebb mennyiségben jelen van a merlot, a cabernet sauvignon és a portugieser is. A múltban a tolnai részek alapvetően inkább fehérszőlővel voltak betelepítve. A paksi siller különlegességnek számít, melyet kékfrankos, zweigelt és merlot házasításából készítenek, négy órás héjazással.
A borvidék borainak jellegét nagyban befolyásolja a termőhelyi sajátosságok sokfélesége. Egyes községekben a termőhelyi adottságok felveszik a versenyt Szekszárddal, hiszen a terület egykor Szekszárd hátországaként működött, borait pedig jobbára „szekszárdi” néven forgalmazták. A borvidék borainak megfelelő jellemzéséhez azonban több éves, további megfigyelés szükséges, mielőtt egy ilyen sommás megállapítást kimondunk. A borvidék borainak minősége terén már most is láthatók a magas minőségre való törekvések, bár a borvidék ismeretlensége és jelentősen kisebb presztízse miatt a borok gyakran olcsóbban és többnyire folyóborként kerülnek forgalomba.
A Tamási és a Paks körzet: Helyi sajátosságok és pincék
A Tamási körzet magában foglalja Felsőnyék, Hőgyész, Igar, Iregszemcse, Magyarkeszi, Nagyszékely, Nagyszokoly, Ozora, Pincehely, Simontornya, Tamási és Tolnanémedi településeket. Ezeken a területeken a szőlőkataszter szerint I. és II. osztályú területek találhatók. A paksi borvidéki rész a Dunával való közelsége és a löszös talajok révén különleges karaktert ad a boroknak. A Fabro Pince például a Sárgödör téri pincesoron épült fel, ahol reduktív eljárással készítenek bort, többek között chardonnay-t, valamint figyelemreméltó habzóborokat, mint az édes "Érintés" vagy a száraz "Salut" siller.
A Bölcske vidékén Molnár Attila pincéje található, ahol a helyi terroir kevésbé magas savairól ismert. Itt a sauvignon blanc 14-es alkohollal erjedt ki szárazra, tipikus fajtajegyekkel és fűszerekkel, ami sokakat Új-Zéland boraira emlékeztetett.
A györkönyi Széchenyi birtokon Sarok Róbert gondoz négy hektárnyi szőlőt, ahol a kékfrankosnak van hagyománya, így ez a fajta a pince zászlósbora, önálló fajtaborként, barrikolt és siller formájában is kóstolható. A 2012-es kékfrankos siller egy igazi, jó értelemben vett ivóbor.
A györkönyi pincefalu a borvidék egyik fő büszkesége. A "Csipkerózsika álmát alvó" pincefalut napjainkra ismét felfedezték, és az egykori présházak hagyományőrző, értékmentő felújítása zajlik.
Borkóstoló a Bagolyban - tolnai ízek vacsora mellé
A múlt emlékei és a jövő ígérete
A Tolnai borvidék történelme gazdag és sokszínű. A római időkben az Acquincumot Sopianae-val (Pécs) összekötő hadiút vezetett itt. A XII. században bencés apátságok alapultak, melyekben a szerzetesek nagy gonddal művelték a szőlőt. A német telepesek a XVI. században jelentős szerepet játszottak a szőlőtermesztés újraélesztésében. A filoxéra-járvány előtti időkben érte el legnagyobb kiterjedését a szőlőművelés a vidéken.
A borvidék potenciálja vitathatatlan. A termőhelyi adottságok, a kedvező éghajlat és a sokszínű talajviszonyok kiváló alapot biztosítanak a minőségi borok előállításához. Bár a borvidék még csak most fedezi fel magát, a lelkes borászok, a megújuló pincefalvak és a múlt gazdag öröksége mind hozzájárulnak ahhoz, hogy a Tolnai borvidék egyre ismertebbé és elismertebbé váljon a magyar és a nemzetközi borvilágban. A cél ma már nem csupán a mennyiség, hanem a minőség, a helyi értékek megőrzése és a jövőbe mutató innováció. A borvidék borainak megfelelő jellemzéséhez, mint ahogy korábban is említettük, több éves, további megfigyelés lenne szükséges, mielőtt egy ilyen sommás megállapítást kimondunk, azonban a termőhelyi sajátosságok a borvidék számos községében felveszik a versenyt Szekszárddal.