Az őskorban az ember a legelemibb életszükségletét, a táplálkozást eleinte természetes, vadon termett tápanyagokkal, növényekkel (gabona magvakkal) gyümölccsel és nyers hússal elégítette ki. A tűz felfedezése után a gabonamagvakat először pörkölték, majd később rájöttek, ha apróra törik, vízzel összegyúrják, a kapott pépet megsütik, ízletesebb táplálékot nyernek. Így született meg az első lepény, az első tészta, az első kenyér. A gabonaszemekből belsejük feltárása után, őrléssel nyerik a lisztet. Az őrlő eszközök az ember művelődésével párhuzamosan fejlődtek ki. A legrégibb időkben a gabonát fából, kőből majd fémből készült mozsarakban törték, zúzták lisztté. Később forgóköves kézi őrlőkkel, malmokkal. Jóval később az őrleményből különböző kézi szitákon külön választották az emberi szervezet számára nem, vagy nehézen emészthető héj részeket a finomabb liszttől. Eleinte az őrlést csak házilag végezték, és főleg a nők, akik két kő között zúzták szét a gabonát. Ilyen őrléssel még az elmúlt században is lehetett találkozni. A kézi őrlést követően kialakított köves malmok aztán a XIX. század közepéig, végéig uralták az ipart. Tehát, kevés foglalkozásnak van olyan régi múltja, mint a malomiparnak, hisz’ az emberi fejlődéssel egy időben fejlődött az aprítás, a szitálás. Kézimalom. Az őrlés a kenyérgabonának lisztté aprítását jelenti. Az őrlést mindig tisztítás és előkészítés előzi meg. A jó előkészítés, a jó molnári munka és szakértelem teszi lehetővé, hogy nagy mennyiségű, kis hamutartalmú és jó minőségű lisztet nyerjünk. Persze az előbbiekhez kell még a jó minőségű gabona, a jó malomberendezés és az őrlési folyamat állandó figyelemmel kísérése. A gabonát őrlés előtt meg kellett tisztítani, ezt rostálással oldották meg. A megtisztított gabonát fából készült (fából vájt) teknőben megnedvesítették. A kellő idő kivárása után a gabonát felhordták a kőre, azaz sajtárral felvitték és beleöntötték a garatba. A garat nem volt fixen rögzitve, hanem flexibilisen mozgatható volt egy, a malomkő tengelyére szerelt szerkezettel, hogy a gabona egyenletesen és folyamatosan kerüljön a kőre, aminek a mennyiségét a garat alján lévő suberrel szabályozták. Az őrlendő gabonából a neki járó részt, a vámot a molnár vagy segédje finakkal vette ki. Ennek mennyisége az őrlendő gabona bizonyos százaléka volt. Különböző korokban más és más. Gabonaszem őrlése. Ez volt a legegyszerűbb őrlési eljárás. Visszaöntéses és összekötött rendszerű malmoknál egyaránt, főleg rozsőrlésnél alkalmazták. A legkorábbi őrlési fajta az egyszeri kő közötti őrlés volt, amelynek során a liszt és a korpa együtt maradt. Ezt nevezték parasztra őrlésnek is. Az őrleményt aztán otthon a háziasszonyok kiszitálták. Ezt a fajta őrlést a falusi parasztok még a XX. A malmi szitálással elég korán kezdtek foglalkozn i. Már a XVII. századtól vannak rá vonatkozó magyarországi adataink is. A szitálás bevezetése hozta magával a visszaöntéses eljárást, amivel a liszt minősége javítható volt. A kiszitált lisztet visszaöntötték a kőre, amely így tovább őrölte azt. Alapvetően eltér a sima őrléstől, itt nem mindjárt lisztre törekszenek a töretésnél, hanem a dara kiaknázására: dara tisztítására és osztályozására, amelyet felbontókon és sima hengereken lisztté őrölünk. Egyes vélemények szerint ezt az eljárást a XVII. században francia molnárok vezették be. Lényege, hogy a malomkövek távolságát állítva, különböző simaságú lisztet kaptak. Bogdán István szerint a magasőrlést a XVIII. század derekán kezdték alkalmazni. Ennél az őrlési módnál újra felöntéssel őröltek: 1. a töretés: a szemből dara lesz, 2. a darából dércet őrölnek, 3. Malomipari szakirodalmunk szerint a magas rlés klasszikus formáját a 19. században Magyarországon fejlesztették ki. Ekkor élte reneszánszát - vagy inkább fénykorát - a magyar malomipar. A magas őrlésre a magyar és kanadai búzák voltak a legalkalmasabbak. Állítólag a Kanadaiak hozzánk jártak tanulni a módszert. Kik is voltak, és ma kik a molnárok? A középkorban, ameddig az iparszerűség visszavezethető, a malomépítés és üzemeltetés a regálé jogok közé tartozott. A malombirtokosok malmaikat, vagy maguk kezelték és molnárt tartottak, vagy bérbe adták. A malmokat maguk a molnárok építették. Ők technikailag jól képzett szakemberek voltak. Nevük eredetileg malomépítőt jelentett. Az építésen kívül az üzemeltetéshez, gátépítéshez, hajómalmok üzemeltetéséhez is értettek. A molnár szó jelentése azonban változott. Az építő molnárokból lassan csak őrlő molnárok lettek, akik őrlik a mindennapi kenyerünkhöz és egyéb tésztafélékhez, süteményeinkhez szükséges lisztet. Hántolják a kölest, a hajdinát és egyéb gabonamagvakat. Darálják, keverik állataink takarmányát. Képzés, illetve végzettség szerint: molnár segéd, főmolnár, molnár mester, és a második világháború előtt: Felsőipari Malom tagozaton végzettek. Malom mérnökök a II. világháború előtt Németországban Dippoldiswalde-ban (Drezda mellett) szereztek oklevelet. Pld. Több molnár dinasztia leszármazottja él ma is Zala megyében. Így alakultak ki, majd fejlődésük útján tökéletesedtek a vízzel hajtott, különböző munkát végző gépek: a malmok. Feltehetően az ókor vízkultúrával rendelkező népei készítették az első malmot. Óriási jelentőségű tehát a tudomány szempontjából a vízi energia hasznosítása, mert addig emberi vagy állati erővel működtették a nagyobb teljesítményű őrlőberendezéseiket, az ún. A XIX. Mivel a technika fejlődése, és a vízi energia elégtelensége miatt nem csak vízimalmok működtek, ezért mi e munkában, a továbbiakban csak a vízi energiával működőkkel foglalkozunk. A malomfejlődés történetével, úgy érzem, nem kell részletesen foglalkoznunk, hisz’ a témáról több mű is napvilágot látott. Csupán annyit kell megemlítenünk, hogy kezdetben a vízszintes vízikereket alkalmazták, főleg hegyvidéken, gyors vízfolyású patakokon. Ebből a típusból Romániában még 1960-ban is működött egy.
A másik típus a függőleges vízikerekű malom. Ennek alapvetően két típusa van: az egyik a felülcsapó, a másik az alulcsapó vízikerék. Továbbá ismerünk ún. középen (derékba) csapottat is. A felülcsapó malmoknak további két típusa ismert: a szekrényes vagy fiókos, ahol a víz a rekeszekbe folyik és súlyával is erőt fejt ki. A víz által meghajtott kerék egy tengelyen át hajtotta az őrlőkövet. A XIX. század második fele hozta a malmok életében a nagy változást. A köves vízimalmok fejlődésének csúcsán, a XIX. - XX. század fordulóján, Gönczi Ferenc néprajkutató leírta ezeket.
„A malomépületet malomháznak nevezik. A hol a víz (a kerékhajtáshoz) összegyűl, ott van a vízfüő fogu [vízfelfogó] vagy malomfej. (Újabban duzzasztu.) A malomfej alul, mintegy 3 méternyire kipadlózott. Ezt palluzatnak nevezik. A malomfej falainak vastag deszkáit czölömpnek mondják. A malomfej torkolatánál lévő rácsféle az üőrzü. Ez védi a malom kereket, hogy öreg fa, gaz ne kerüljön alája a vizzel. Ennek fölső része az üőrző gerenda. A malomfejet határolja a süjegfa [süvegfa]; ez alatt van az orokláb, a süjegfát tartva. Rëkesztü, melyet kétágú favellával húznak föl. [Villás fából készült emelő. ML] Van még: rëkesztüzár, szabadzugu, palluzat és vízgërënda. […] A kerékre vezető csatornákat zsilipnek mondják. A malomkeréknél megkülönbözetetett részek: a tengücsap [tengelycsap], melynek vasát a kisvánkos tartja s mely a nagyvánkoson, ez meg a vánkostartun van. A csapvasat tartó tengöly karikája a csapkarika. A malom belső kerekeinek ugyanolyan részei vannak, mint a külsőnek, csakhogy ennek lapiczka helyett fogazatja van. Van ezenkívül záváriktya (ék), mely egészen keresztül fut a tengelyen. Azon terület, melyben a belső kerék van: a kerikverem [alsómalomnak is nevezték ML]. A szálvast a vashíd tartja, mely alatt keresztben a riézsü [rézsű] húzódik. A malom belsejében az első emeleti padlásforma a porfogu. A garatnál a fölötte húzódó gerendán van a garatfeszítüfa, garat, gabonapiszkálu, garatiga, szëmeresztü csiga, csigaütü pácza, garatbocskor, stráfvesszütartu, garatrázu csiga, karij, küficzëk [kőfészek] sámëdli, malomküjj [malomkő]. A malomküjjben van a kërësztvas, szávas. Ez utóbbi a cserpenyübe [serpenyő] van erősítve. A szávason van az orsukarika a facsiévivel [orsókarika a facsévével]. A szávashoz van erősítve a szitarázu, kiétágu szitarázu, szitahuzufa kötéllel. A szitaszökrönben [szitaszekrény] van: a rázuszita, selyemmel vagy szőrrel, két irhatorokkal; szitarázulánc, szitatartu, rostarázu, szitahuzu, rostatartuszeg, rostahuzu (csigával), szökröntartu. A szökrön előtt van a daraládo, a szökrön alatt a lisztládo, a liszthuzuval. A lisztmerő lapátot triklinek nevezik. Zsáktartufa. A ládában van a korpahordu lapát. Rosták: duncz-, dora-, koptatu-, sruofoló rosta. Sziták: selem-, koptatu szita. Egyéb eszközök: sziuszék, melyben a molnár faragcsál (sic!), buzakötő kanta, finak. Ez utóbbival veszi ki a molnár a vámot. [Vette, míg a méterrendszerrel a kg, mázsa be nem jött. ML] Mintegy két literes; tölgyfából készült, fölül kengyellel ellátott mérő. A régi parasztmalmok ujabban elég modern berendezésüekké alakultak át.
A XIX-XX. század fordulóján jelentős változás történt a vízimalmok életében. Megjelentek a nagy teljesítményű műmalmok a városokban - elsősorban a fővárosban. A nagyobb uradalmak kezdték eladogatni kis kotyogó malmaikat, amiket már nem lehetett gazdaságosan üzemeltetni. A bennük dolgozó molnárok ekkor -, mai kifejezés szerint - kényszervállalkozók lettek, akik a megvásárolt malmokat kezdték korszerűsíteni. A molnárok mindig élen jártak a technikai ismeretek elsajátításában és bevezetésében. Ez történt ekkor is. Az ekkor már nem igazán hatékony vízikerekeket a sokkal nagyobb teljesitményre képes turbinára és/vagy gőzgépre, fagáz-, illetve nyersolajmotor meghajtásra cserélték. Később propán-bután gázt is használtak. A turbina adta lehetőséget kihasználva generátoraikkal villamos áramot termeltek, amivel a malom mellett lakó-, és gazdasági épületeik világítását is megoldották. Sőt a nagyobb teljesítményű malmok a villamos energiát még el is adták.
A malmok a korai középkorban - talán fontosságuk révén - ugyanúgy menedékhelynek számítottak, mint a templomok. Ezt a hagyományt a molnárcéhek tovább őrizték, mert még a XVIII. Szegény területeken is, a mocsárvárak mellett mindig megtaláljuk a malmokat is, melyeknek nem csak gazdasági szerepe van, hiszen zsiliprendszerükkel duzzasztják fel a várárok vízét. Kivételt képez ez alól a már szintén említett török hódoltság kora. Akkor mindkét félnek hosszú távon kellett gondolkodnia és biztosítani ellátását. A malombirtokosok malmaikat vagy maguk kezelték vagy bérbe adták. A maguk kezelésében lévő malmokban őrlőmolnárokat alkalmaztak, akik részesedésért dolgoztak. Több esetben csak a malomhelyet (fundus) adták bérbe, hogy azon a molnár malmot építhessen. Az 1867 és 1885-ös törvények szerint volt személyes jog és reál jog. Ez utóbbi a malomhoz tartozott, azzal együtt adták-vették a Malomkönyvecskével együtt. A malmokat kezdetben maguk a molnárok építették. A XVI. századból tudjuk, hogy a molnár famunkát végző mesterember volt. Csak a XVIII. századtól azonosul az őrlő személy fogalmával a molnár szó. Technikailag jól képzettek voltak, akik az építkezés elvégzésén, a berendezések - gépek - elkészítésén kívül a működtetéshez is értettek.
Így valószínűleg, ha elkészült egy-egy malom, ha nem is a mester, de valamelyik legény ott maradt őrölni, így aztán a molnár szó jelentése is megváltozott. Feltételezésemet az támasztja alá, hogy a molnárok végezték korábban a gátak, zsilipek építését is. Azok karbantartása is a molnárok feladata volt. Így elég korán párhuzamosan űzték együtt a két mesterséget. Még a XX. században is voltak olyan szakemberek, akik mindkét szakmából szakképesítést szereztek. A malomépítő szakma a XX. században a malomszerelő megnevezést kapta. A malomszerelőket a Malomszerelő Vállalat fogta össze, illetve alkalmazta. Ők építették aztán itthon és külföldön: Mongóliában, Szíriában az akkor még méltán híres magyar technológiával szerelt malmokat. Sokrétű ismereteik alapján - egy közelmúltban elhangzott találó kijelentés szerint - a falusi molnármester a XIX. Malomszerelők.
A vizsgált földrajzi területen a malmok a középkor óta fából épültek. Ez az építőanyag kéznél volt. Elterjedt formája a sövényfalú változat, de jelentős számban készültek boronafallal is. Zsuppal vagy náddal fedték őket. Nagyon ritkán fedték csak zsindellyel (pl. Szilárd építőanyagból (kőből, téglából) csak a XX. Ezek a patakok, folyók partjára épültek, csak vízikerekük, és annak külső tartószerkezete volt vízben. A vizsgált területen a patakmalmok általában egy vízikerékkel működtek, de nem volt ritka a két-három vízikerekű sem. Szécsiszigeten pl. háromkerekű volt az uradalom malma. Ahány kerekű volt a malom, annyi kőbokor volt benne, azaz annyi kőpárral őröltek. Már az ókorban a rómaiak által használt malomtípus. Legelső ábrázolása a XII. Az alulcsapó vízikerékhez, ahol erre szükség volt, a patak vagy folyó teljes szélességében keresztgátat építettek, és csak a kerék előtt hagytak szabályozható elfolyót. A gátak között az egykori leírások megkülönböztetnek öreggátakat, fiókgátakat, vízvető gátakat, oldalgátakat, fenékgátakat, koronás gátakat, hidas gátakat. A gátakon a vízikerék előtt 2-2,5 méteres szabad helyet hagytak a zsilip számára, amellyel a kerék működését szabályozták. Ez a típus a víz mozgási, illetve helyzeti energiáját is hasznosítja. Jellemzője az alul-, és felülcsapottal szemben, hogy átmérője azokénál jóval kisebb, szélessége viszont két-két és félszerese. Vizsgált területünkön belül is találtunk rájuk példát. Már az ókorban is használt malomtípus, legelső ábrázolásai a XIV.-XVI. századból származnak. Gyakorlatilag két típusa alakult ki: az egyik a szabadlapátos, a másik a zárt vagy rekeszes vízikerék. Ezzel szemben a rekeszes vagy szekrényes - hívják cellásnak is - vízikerék alkalmas az ütközés után mozgásenergiáját vesztett víz helyzeti energiájának hasznosítására. Minden keréktípusnál alkalmazták az ún. szűrőrácsot, másnéven őrkarókat. Ezek a vízben sűrűn egymás mellé vert karókból álltak, vagy sövényfonással készültek (később, az 1920-as évekig vaspálcákból, óriási 1.5-2 m hosszú „vasmacskákból” készültek, melyeket alul-felül vízszintes gerendába verve rögzítettek), ezek megakadályozták az esetleges uszadékok kerékre jutását, jégzajlási károkat, és ezáltal annak megrongálódását. A gátak felsorolásánál olvastunk hidasgátról is. A malmoknál szükségszerűen kellett lenni hídnak. Ha több nem, hát egy gyaloghíd volt, amelyről a zsilipet működtették. A vízparton álló malmokhoz hasonlóan a hajómalom is a rómaiaknak köszönhető. A hajómalom két hajóra támaszkodó széles lenta…
How a Ship Engine Works - 2-Stroke Marine Diesel Engine
Működő mini vízimalmot épített Teleki Tibor Szászváron. Először a fa házikó épült meg. Tibor az oldalakat lécvázra csavarozott, ívelt profilú hajópadlóból alakította ki. A tetőt OSB lapokból készítette, bitumenes zsindelyfedéssel. Tibor egy bútorlapon megszerkesztette a kerék 1:1 arányú rajzát. Aztán sablont készített egy körcikkről, amellyel deszkákra rajzolta fel a formát. Az összeszereléshez Tibor rozsdamentes csavarokat használt. A kerék egy csapágyazott acél tengelyen nyugszik. A megfelelő kiegyensúlyozás után következett a kipróbálás. Túristvándi két és fél évszázados vízimalma a Felső-Tisza-vidék egyik legismertebb látványossága. A fából készült vázszerkezet a Túr folyó fölött magasodik, a cölöpökön álló víziládával együtt. Ettől pár méterrel lefelé a bárói család részére lécekből készített, lerögzített fürdőház. A falu felőli részén pedig a Fluder kapu, az árvizek és nagy vízállás levezetésére. Ma már csak a malom áll. A lassú folyású, folyamatosan kanyargó Öreg-Túr Magyarország egyik legkülönlegesebb hangulatú vízitúraterepe.
A vízimalom kerékét 1904-ig módosították: két kővel daráltak, majd 1904-ben a hátsó keréktengelyre 22-es hengerszéket cseréltek, 1921-ben az első keréktengelyre 20/60-as sima hengert, majd hamarosan 22-es hengerszékre. Dinamót is szereltek fel, a malom és a molnárház világítására, ami 1942-ben még működött. A malom mellett a cölöpökre épített malomműhelyben készítették az elkopott alkatrészeket. A folyamatban részt vevő családok és közösségek hagyománya megőrződött.
A Csopakon található Víg Molnár Csárda nemcsak vendéglátóhely, hanem interaktív bemutatótér is, ahol a kerék működését gyakorlati példákon keresztül mutatják be. A csárda megőrizte a hagyományos malmi környezetet, és a somogyi-magyar hagyományok összekapcsolódnak a modern gasztronómiával. A Nosztori-völgy északi végében a Séd-patak rendkívül gyors folyású vize több vízimalom kerékét forgatja. A csopaki malmok közül a Plul-malom megmaradt, látogatható ipari műemlék.