A magyar kommunista mozgalom története tele van ellentmondásokkal, bizarr fordulatokkal és az ideológiai tisztaság nevében elkövetett, majd később újraértékelt "hibákkal". Az 1953-ban megkezdődött "tisztogatási" folyamat, amely a személyi kultusz áldozataivá vált kommunisták és a terror felelőseinek számonkérésére irányult, maga is a korszak abszurditásának egyik legékesebb példája. Ahogy a Rajk László temetésén elhangzott legendás mondat is sugallja, „Szegény Laci, ha ezt látná, de közénk lövetne”, a kommunista vezetők közötti viszonyok és az igazságszolgáltatás működése gyakran a legkevésbé sem volt egyenes.
A terror felülvizsgálatának bizarr kezdetei
A sztálinizmus évtizedei alatt bebörtönzött, megkínzott kommunisták helyzetének felülvizsgálatára nem a magyar pártvezetők saját belátása, hanem a szovjet terror egyik fő felelősének, Berijának az utasítása hívta fel a figyelmet 1953 júniusában. Ez a külső kényszer már önmagában is jelzi a rendszer működésének sajátosságait. A "törvénytelenségek" elkövetőinek megbüntetését harsányan követelő Kádár János maga is aktív részese volt a koncepciós pereknek, mielőtt maga is áldozatává vált volna egy újabbnek. Rákosi Mátyás, bár elismerte részvételét a Rajk-ügyben, igyekezett a felelősséget másokra hárítani, többek között Kádárra, miközben ő maga állt a személyi kultusz felülvizsgálatának élére.
A folyamat mélyebb megértéséhez Feitl István és Baráth Magdolna "Lehallgatott kihallgatások" című könyve nyújt segítséget. A kötet a Rákosi-korszak kulcsfigurái, Rákosi Mátyás és Gerő Ernő elleni 1962-es pártvizsgálat titkos hanganyagának átiratát tartalmazza. Elő- és utószavuk részletesen ismerteti a Sztálin halála utáni években kibontakozó, évtizedekig elhúzódó "szembenézés" folyamatát a kommunista múlttal.
Hatalmi harcok és "királycsinálás" a kulisszák mögött
Az 1953 utáni "elszámoltatás" nem volt csupán erkölcsi megtisztulás, hanem kiélezett hatalmi harc volt a kommunista párton belül. Az egyik oldalon Nagy Imre, Kádár János és a Nagy Imre által meghirdetett amnesztiával szabadult, koncepciós perek áldozataivá vált kommunisták álltak. Velük szemben a Rákosi-Gerő "klikk" képviselte az ellenállást, akik 1955-ben sikeresen visszaszerezték a hatalmat. A háttérben ott motoszkált Moszkva, amelynek politikai érdekei hol az egyik, hol a másik csoportnak kedveztek. Így a "szembenézés" sem volt mindig őszinte, gyakran kirakat módszerekkel zajlott, akárcsak a koncepciós perek maguk.
Rákosi rendszer
A felelősség végül a terror "tényleges" irányítóira, az ÁVH-t vezető Péter Gáborra és Farkas Mihály egykori honvédelmi miniszterre hárult. Érdekesség, hogy Péter Gábort épp egy koncepciós perben akarták "elintézni", amikor az elszámoltatás elkezdődött, így eljárását új irányba terelve 1954-ben börtönbüntetésre ítélték. Farkas Mihály ellen 1956 októberében indult vizsgálat, őt már az új Kádár-rezsim börtönözte be 1957 tavaszán. A bukott ÁVH-s vezetők között volt Farkas Vladimir, Farkas Mihály fia is.
Rákosi Mátyás és Gerő Ernő 1956-ig ügyesen hárították magukról a felelősséget. Az 1956-os forradalom leverése után azonban ők sem kerülhették el a leszámolást. Kádár János, aki megerősítette hatalmát, az "ellenforradalmi erők" mellett a "baloldali elhajlók" ellen is harcot hirdetett. Az 1960-as évek elején Hruscsov szovjet főtitkár is végső leszámolást indított a sztálinistákkal, így újra aktuálissá vált a "Rákosi-kérdés".
Biszku Béla és az "elszámoltató" szerepe
Kádár János Biszku Bélát bízta meg a Rákosi-korszak bűneit vizsgáló tényfeltáró bizottság vezetésével. Az általa vezetett 1962-es vizsgálat természetesen arra a következtetésre jutott, hogy a Rajk-per és az egyéb törvénytelenségek a Rákosi-klikk bűnei. E vizsgálat során került sor Rákosi és Gerő meghallgatására is. A történet újabb csavarja, hogy az ő kikérdezésükre a személyi kultusz éveiben megkínzott és bebörtönzött Aczél György mellett Nógrádi Sándort küldték, aki Farkas Mihály helyetteseként maga is bőven benne volt a koncepciós perek lebonyolításában, ám elkerülte a számonkérést.
Bár Rákosit és Gerőt bűnösnek nyilvánították és kizárták a pártból, börtönbe nem kerültek. Rákosi száműzetésben halt meg a Szovjetunióban. Gerő hazatért, de visszavonultan, fordításokból élt. Hasonló sors jutott Péter Gábornak, aki a börtönből való szabadulása után egy gyár könyvtárosaként helyezkedett el. Farkas Mihályt 1961-ben engedték ki, könyvkiadó lektoraként dolgozott, de depressziója következtében 1965-ben öngyilkos lett.
Az 1953 utáni elszámoltatás öröksége
Az 1953 utáni "elszámoltatás" több volt, mint a párton belüli hatalmi harc morális köntösbe öltöztetése. A Rákosiék által irányított terrorgépezet hithű kommunisták tömegét kínozta meg, végezte ki és küldte börtönbe, hamis vallomásokat kicsikarva belőlük a párt igazsága nevében. Majd pár év múlva ugyanezek az emberek ismét csak a párt igazsága nevében szabadultak ki. Bár a hivatalos magyarázat a "szektás elhajlók" visszaéléseiként magyarázta ezt az ellentmondást, ez sok hívőben megrendíthette a marxizmus-leninizmusba vetett bizalmat. Nem beszélve az egykori harcostársakról, akik az "ellenség" helyett egymást küldték börtönbe leosztott szerepek alapján. Aki pedig az egyik pillanatban a vádlót játszotta, az napok múltán maga is a kínzókamrákban találhatta magát.
A Kádár-rendszer elitje nagyrészt a sértettekből került ki, mint Kádár, Aczél György vagy Kállai Gyula. A kor bizarr konszolidációja újra egy asztalhoz ültette az egykori megkínzottakat és kínzóikat, illetve ezek "keverékeit", akikből az új rendszerben könyvkiadók, lektorok, káderek lettek. Ujhelyi Szilárd filmrendező, Erdős Péter popcézár, Kardos György, a Magvető kiadó vezetője, vagy Berkesi András, a korszak sztárírója mind ebbe a körbe tartoztak.
Az ötvenes évek traumája mélyen foglalkoztatta a Kádár-rendszer művészetét is. A hatvanas évek nyitottabb légköre lehetőséget adott ennek kitárgyalására. Bacsó Péter "Nyár a hegyen" című filmjének főszereplői meglepő nyíltsággal beszélték ki a mozivásznon a kirakatperek működési mechanizmusát. Herskó János "Párbeszéd" című filmjének hősei, a "Húsz óra" és a "Tízezer nap" parasztjai, valamint Berkesi András "Hűség" című regényének szereplői mind ennek a súlyos örökségnek a foglyai voltak. Ezeknek a műveknek a konklúziója azonban többnyire kimerült annyiban, hogy a Kádár-rendszer víkendházas konszolidációjában minden múltbeli sérelem hordozója megpihenhetett.
Az amerikai-magyar kapcsolatok története, mint azt a különböző konferenciák és publikációk is mutatják, szintén tele van árnyalatokkal és eltérő értelmezésekkel. Borhi László professzor előadása rávilágít arra, hogy bár a két ország politikai értelemben nem mindig állt egy oldalon, az emberi kapcsolatok és a kölcsönös szimpátia sokszor megmaradt. Az 1956-os menekültek befogadása, Mindszenty József bíborosnak nyújtott menedék, a Szent Korona visszaadása, valamint George H. W. Bush elnök 1989-es budapesti látogatása mind bizonyítják ezt a különleges kapcsolatot. A jövőre nézve az energiabiztonság, a nemzeti szuverenitás, valamint a munkahelyek és jólét megteremtését biztosító befektetések jelentőségét emelték ki, amihez a partnerség megújítása szükséges. A civilizációs szövetségesek nemcsak szerződéseket írnak alá, hanem egymásba is befektetnek és védelmezik egymást.
A szocialista realizmus vizsgálata, ahogy azt Scheibner Tamás is kiemeli, ma is aktuális. Az örökség nem lerázható, hanem a jelenben is érezhető. Az illiberális demokrácia irányába mutató tendenciák pedig tovább erősítik az érdeklődést a múlt rendszerek által irányított irodalma és kritikája iránt. A korszak határainak megvonása, a "szovjetizálás" folyamata és szándékossága, a politikai elit elképzelései a szocializmusról, valamint a különböző irodalmi irányzatok és viták mind azt mutatják, hogy a szocialista realizmus nem volt egy homogén, egységes ideológia, hanem egy rendkívül összetett és ellentmondásokkal teli rendszer volt.
A magyar kommunisták, realistak és utópisták, hívők és kétkedők, mind részt vettek a történelem formálásában, gyakran saját maguk is az események sodrásában. A "bölcs" Kádár, a "szigorú" Rákosi, a "megbukott" Gerő, a "megkínzott" Aczél, mind hozzájárultak ahhoz a mozaikképhez, amelyet ma a magyar kommunizmusról alkotunk. A valóság azonban ennél sokkal árnyaltabb, tele emberi drámákkal, politikai manőverezéssel és az ideológiai tisztaság nevében elkövetett, majd később újraértékelt "hibákkal". A magyar kommunisták története nem csupán a diktatúra árnyékában zajló hatalmi harcokról szól, hanem az emberi természetről, a kompromisszumokról és az igazság kereséséről is, még ha ez az igazság gyakran csak a jövőbeli reményekben ölthetett testet.
tags: #borhi #magyar #kommunistak #realistak