Sándor Petőfi, a magyar irodalom egyik legkiemelkedőbb alakja, nem csupán a 19. századi forradalmi hevület megtestesítője volt, hanem egyben a modern költészet úttörője is. Pályakezdésekor, az 1840-es évek elején, Petőfi Sándor képes volt egyesíteni a romantikus egyéniségkultuszt a népies irányzat ízlésvilágával. Ez a kettősség tette lehetővé, hogy rendkívül rövid idő alatt hallatlan ismertségre és népszerűségre tegyen szert. Korai dalköltészete, amely a közköltészeti hagyományt erősen magában foglalta, a megfogalmazás leegyszerűsített volta révén szinte automatikusan népiesnek minősült. Ehhez természetesen roppant mértékben hozzájárult a felmutatott életanyag, a bemutatott figurák és helyszínek népies preformáltsága. Ahogy Eötvös József fogalmazott: "Igaza volt."
A korai kiadások és a népszerűség kezdetei
Petőfi Sándor 1842-es füzetes kiadása, melyben egybemásolt költeményei jelentek meg, már jelezte a költő felemelkedését. Bár pozsonyi kiadási próbálkozásai nem jártak sikerrel, az 1843-ban Kecskeméten megjelent, "Ibolyák" címet viselő füzet, melynek elrendezése a zsebbe való színházi almanachok mintájára készült, tovább erősítette népszerűségét. A költő ekkoriban gyakran kopott ruhában, gyalogosan, "egypár huszassal és egy kötet verssel" indult útnak, abban a hitben, hogy "versben volt minden reményem".
A költő korai éveiben már megmutatkozott a törekvés arra, hogy a "nagy világ az életiskola" tapasztalatait megossza a közönséggel, ahogy azt a "Hazámban" (1842) című versében is kifejezte. Képes volt beleérezni és ábrázolni az elsődleges közösségek - család, faluközösség, vallási közösség - élményanyagát. Ez a képesség sokszor azt az illúziót keltette az olvasókban, hogy idősebb költő rejtőzik a versek mögött, nem pedig egy fiatalember, aki még csak a házasságkötés után, 1847 novemberében vált családfővé. Petőfi költészete azonban messze túlmutatott a "családfő kliséin"; képes volt olyan, "sohasem-volt falusi életet" ábrázolni, amelynek élménye az iróniáig terjedt.
A "János vitéz" és a népies epika megújítása
Az 1840-es évek közepére Petőfi már nem csupán lírai költőként, hanem epikus alkotóként is megmutatkozott. Az 1845. november 6-án megjelent "János vitéz" című elbeszélő költeménye forradalmasította a magyar irodalmat. A mű szerkezetét tekintve egységes alkotás, melyben a mesei és tündérországi elemek keverednek a valósággal. A 17-27. fejezetben a mesei befejezés Jancsi huszárkarrierjében a költő saját gyötrelmes bakaéletének kudarcát tükrözi vissza. A szerelem, Iluska személyében, a "tündérkirályné" szerepkörére emelkedik, míg a trón maga is a szerelmi beteljesülés szimbólumává válik.
Petőfi célja az volt, hogy közérthetően szóljon az emberekhez, és ezt az elbeszélő költemény műfajában sikeresen meg is valósította. Azonban nem csupán egyetlen forrásra vezethető vissza a "János vitéz" ihletettsége, hanem számos forrásra támaszkodik, ami a művet gazdagabbá és összetettebbé teszi. A költő ekkoriban már egyre inkább kötettervekben gondolkodott, felismerve a művészek megélhetésének gondját. Példája erre az 1845-ben kiadott két szerelmi dalciklus.
A "Felhők" és a költői önkép újragondolása
Az 1846. április 23-án megjelent "Felhők" című ciklus különleges helyet foglal el Petőfi életművében. A versek, melyeket Petőfi 1845. november 25. és 1846. március 10. között írt Szalkaszentmártonban, idegen testnek hatnak a magyar irodalomban. A kötetet nem csupán a cím nélküli versek és a tartalomjegyzék hiánya teszi egyedivé, hanem tipográfiailag is eltér a korábbi kiadásoktól. Minden vers önálló oldalon jelenik meg, ami egyfajta megbonthatatlan egység benyomását kelti.
A korabeli olvasók, ismerve Petőfi addigi munkásságát, tájleíró és természeti költeményeket várhattak. Ehelyett azonban egy újfajta költészetet kaptak, amelyben a "felhő" szó csupán egyszer fordul elő, akárcsak a "felleg" szó. A versekben a sötétség, az éjszaka, a villám és a fénytelenség dominálnak. A "Felhők" cím láttán az olvasó előbb elúszó gondolatokra, rendszertelen ötletekre asszociálhat. Azonban ennél többről van szó. A felhő itt nem csupán a lélek állapotát jelképezi, hanem a belső, a szív megnyilvánulását.
A "Felhők" verseiben Petőfi tudatosan kerüli a szabályos verselést, és keres egy olyan költői nyelvet, amelynek még nem jött el az ideje. A versek gyakran prózavers hatását keltik, ami a korabeli irodalomban újszerűnek számított. A kritikusok, mint Pulszky Ferenc és Zerffi Gusztáv, "sületlenségnek", "ízetlennek" és "nem verseknek" nevezték ezeket a darabokat, mert Petőfi "gyakran a legmindennapibb gondolatokat, a legaljasb nézeteket kényszeríti versekbe". Zerffi jól látta, hogy ezek "nem-versek", de azt már nem fogta fel, hogy ez a modern költészet iránya.
A "Felhők" a szabadulás dokumentuma és története: felszabadulás az elvárások alól, a verselés szabályai alól, a köttetszerkesztés szabályai alól, és még sok minden más alól. Petőfi ezzel a kötettel szinkronba került az európai irodalommal, Heinével, Béranger-val, sőt a náluk modernebb Poe-val és az akkoriban már aktív Baudelaire-rel is. A Pesti Divatlap kritikusa, Szeverin (Dobrossy István) szerint Petőfi "az egész világ költőinek sorában, kitűnőleg jeles".
Petőfi Sándor életútja
A költői életmű összefoglalása és a későbbi művek
Petőfi Sándor életműve rendkívül gazdag és sokszínű. A korai lírai versektől kezdve az epikus költeményeken át egészen a későbbi, kísérletezőbb darabokig, Petőfi folyamatosan megújította önmagát és a magyar irodalmat. Az 1844-1845-ös években kiadott kötetek, mint a "Versek", a "János vitéz" és a "Népregék", mind hozzájárultak népszerűségéhez.
Az 1845-ös év fontos állomás volt Petőfi életében, ekkor írta a Mednyánszky Berta-szerelem dokumentumát, mely harminckilenc versben olvasható. A költő ekkoriban már egyre inkább a kötettervekben gondolkodott, és a "Pesti Divatlap" már júliusban elkezdte publikálni verseit.
Az 1846-os év a "Felhők" mellett további fontos művekkel gazdagodott. Petőfi ekkoriban írta az "Álmaim" és az "Álmos vagyok és mégsem alhatom" című költeményeket is, melyek gondolatvilága hasonló a "Felhők" darabjaihoz. Petőfi ekkoriban már nem csupán lírikusként, hanem mint aki minden szabálytól szabadulni szeretne, alkotott.
Később, az 1847-ben megjelent "Összes költemények" kötetében Petőfi már egy átfogóbb képet adott életművéről. A kötet élére az "Újra szól az édes szó" című verset illesztette, melyben magát "századom hű gyermekének" vallja. A kötet végül harmincöt ívre terjedt, és Vörösmartynak ajánlotta. E kötetben már nem csupán lírai költemények, hanem elbeszélő költemények is olvashatók, melyek a romantikus szerelemábrázolás gazdag palettáját mutatják be.
Petőfi Sándor költészete a 19. századi magyar irodalom egyik csúcspontja, amely mind a népdalkorszak, mind a "Felhők" költői vívmányai tekintetében mérföldkőnek számít. Munkássága a mai napig inspirálja az alkotókat és a közönséget egyaránt. Az 1848-as forradalom eszméinek lelkes híveként Petőfi Sándor a szabadság és a függetlenség költőjeként írta be nevét a magyar történelembe.