Amíg a Wehrmacht hagyományos fegyverekkel győzött és majdnem egész Európát meghódította, addig nem volt szükség semmiféle „csodafegyverre”. A tapasztalt katonák már az 1941. decemberi moszkvai vereség után, majd igazából az El-Alameinnél és Sztálingrádnál elveszített csaták után gyanították, hogy a háború többé nem nyerhető meg, de óvakodtak erről nyíltan beszélni. A katonai helyzet még 1943-ban is kezelhetőnek látszott, de a szövetségesek légi offenzívája a rombolás és az újjáépítés körforgásába taszította a német hadigazdaságot.
Miután Albert Speer 1942 tavaszán fegyverkezési miniszter lett, új fegyverek fejlesztését szorgalmazta, hogy az ellenfél számszerű fölényét kiegyenlítse. Rakéták, sugárhajtású vadászgépek, tengeralattjárók, távirányítású bombák, nehézpáncélosok, nagy erejű robbanóanyagok fejlesztését forszírozta. Valamennyi területen úttörő jellegű projektek kezdődtek. A legnagyobb problémát azonban az időhiány jelentette, mivel az új fegyverek sorozatgyártásáig hosszú út vezetett.
Goebbels propagandaminiszter tisztában volt azzal, hogy a rendszernek a helytállás erősítése érdekében szüksége van a csodafegyver propagandájára, de azzal is, hogy a megtorlás fogalmát nem lehet lejáratni. Ezért propagandaapparátusának fékezésére kényszerült. Speer 1944. szeptember közepén egyenesen Hitlerhez fordult, akit óvott a túlhajtott propagandától. Hitler állítólag négyszemközt igazat adott neki, de mégsem akart lemondani a csodafegyver propagandájáról. Hitler a rakéták bevetését szorgalmazta, ám pontosan felismerte korlátozott katonai jelentőségüket, amíg azokat hagyományos robbanófejekkel szerelik fel. Ezért a rakétafegyver és az újonnan kifejlesztett „szuper-robbanóanyag” kombinációjában reménykedett.
1944 közepétől különféle ködös kifejezésekkel beszélt erről. 1944. július 20-án, az ellene elkövetett merénylet után néhány órával Mussolininak a V-2 elnevezésű rakétát említette, amellyel „Londont a földdel teszi egyenlővé”. A magyar Miklós Béla tábornoknak is új megtorló fegyverekről beszélt: a V-1 repülőbombáról, a V-2 rakétáról, a V-3 szuperágyúról és a V-4-ről. De vajon mit értett utóbbi alatt? 1944. augusztus elején szintén az „új robbanóanyagról” beszélt a román Antonescu marsallnak. Ezt csak akkor alkalmaznák - mondta -, ha egy csapásra véget vetne a háborúnak, mert fennáll a veszély, hogy az ellenség 8-10 hónapon belül szintén rendelkezhet ezzel az anyaggal.
Miután 1943. augusztus 18-án éjjel az angol légierő közel 600 bombázója megtámadta a peenemündei rakétakísérleti telepet, a Führer-főhadiszálláson megállapodás született a rakétagyártás jövőjéről, s munkamegosztás jött létre a fegyverkezési minisztérium és az SS között. A műszaki kérdésekért továbbra is Speer felelt, a koncentrációs táborok foglyainak foglalkoztatását a rakétagyártásban pedig Himmlerre ruházták, aki az „A4 program” különmegbízottjának nevezte ki Hans Kammler építőmérnököt, a Waffen-SS tábornokát.
A rakéták tervezése és gyártása három helyszínen folyt: Nordhausen közelében építették ki a fő gyárát (álcázása: Mittelwerk, más néven: KZ Dora) föld alatti sziklajáratokban, ahol a buchenwaldi koncentrációs tábor foglyait dolgoztatták. Az Ebensee közelében, Salzburgtól 100 km-re keletre, szintén föld alatti műhelyekben folyt a gyártás (álcázása: Zement, Südwerk). Az 1944. július 20-án elkövetett Hitler-ellenes merénylet után Himmler lett a tartalék hadsereg főparancsnoka és a szárazföldi hadsereg fegyverkezésének főnöke. A V-2 rakéta gyártása már 1943 decemberében megkezdődött, műszakilag azonban még nem volt kifogástalan állapotban. A tesztelés során kétharmaduk a repülés utolsó szakaszában szétesett, robbanófeje pedig mélyen befúródott a földbe, s ezzel gyengítette a robbanás hatását.
Hitler elvesztette türelmét, s a V-2 helyett a V-1 repülőbomba bevetését szorgalmazta. A V-1 első bevetési kísérlete azonban kudarcba fulladt: a szövetségesek invázióját követő héten, 1944. június 13-án 63, állásból elindított repülőbomba közül csupán 10 hagyta el az indítóállványt, s ezek közül is négy közvetlenül a start után a földbe fúródott. Ezért 1944. augusztus végén le kellett állítani a London elleni bevetéseket. Hitler reményei ismét a V-2 felé fordultak, s a Dora tábor teljes gőzzel dolgozott. A hadsereg Kummersdorf helyett rövidesen Usedom szigetén építette ki új kísérleti telepét.
1943-tól sorozatban készültek az Aggregat 4-ek, melyeket londoni bevetésük után V-2-nek (Vergeltungswaffe-2) neveztek el. A folyékony hajtóanyaggal működő föld-föld rakéta technikai újdonsága az erős tolóerejű hajtómű kipörgésgátló rendszerével volt. 1942-ben először 80 km magasra, 1945-ben pedig már 200 km magasra emelkedett. Peenemündében 1943 júniusában külső koncentrációs tábor működött, amelynek pincéjében 500 ember összezsúfolva gyártotta a V-2 középső és farokrészét. A rakétafej 750 kg robbanóanyagot tartalmazott, az összeszerelés hosszú távú munkájával. A kísérletek során a találati pontatlanság és a végső hatás részben politikai célokat szolgált, részben műszaki kihívást jelentett.
A V-2 történetében fontos tanulság, hogy a technika önmagában nem dönt háborút. A harcmező taktikai és stratégiai összefüggései, a militarizált gazdaság, valamint a szövetségesek felderítő munkája mind meghatározták a végkimenetelt. A hadiipar és az űrkutatás közötti kapcsolatok, a kutatók nevét viselő későbbi eredmények pedig bizonyították, hogy a technikai fejlődés nem garantál egyetlen döntő fordulatot sem a fronton.
A V-2-hez kapcsolódó kutatások és hadtörténeti elemzések kiemelik: a német kutatók olyan mérnöki bravúrokat értek el, amelyek később meghatározóak voltak a rakéta- és űrprogramokban, de a politikai és morális kérdések is felvetődtek. A harc végéhez közeledve Walter Dornberger és Wernher von Braun karrierje egyaránt Amerikába vezetett, ahol a V-2 technológiájának tudását felhasználták a hidegháború katonai technológiáiban. A korszak másik oldala pedig olyan komplex témákat érint, mint az eugenika és a háború alatt érvényesített orvosi gyakorlatok - ezek mélyen beivódtak a történelembe és ma is viták tárgyát képezik.
Hogyan indították el a V-2 rakétákat
Wernher von Braun személye összekapcsolta a német rakétatudományt az amerikai űrprogrammal, és e kapcsolatok gyakorlati következményei a Saturn V hordozórakéta megalkotásában érthetővé teszik a korszakát tekintve páratlan hullámvasutat. Az űrkutatás iránti szenvedély és a háborús technika fejlődése közötti ellentmondás a tudomány és a politika összefonódását mutatja, amely már a pályafutás kezdetén megfigyelhető volt.
És bár a háború végén a csodafegyverek - vagy legalábbis a felhasznált technikák - túl korán érkeztek a harctérre, a modern fegyverkezési és űrkutatási programok alapjai ezekből a kísérletekből táplálkoztak. A kutatók és történészek ma is vitatják, mennyire volt valódi esélye a D-IX típusú drogokkal és a nukleáris projektek ígéretében, hogy megváltoztassák a háború menetét. A kérdések továbbra is provokatívak: milyen hatással volt a technika fejlesztése a hadsereg moráljára, és mennyire volt determináló tényező a politikai döntéshozatal?