Attila hun király, az „Isten ostora”, 453-ban halt meg, halálának körülményeit pedig Iordanes jegyezte le: a legenda szerint menyegzője idején történt halálát követően többnyire végigkísérte a hiedelmekbe zárt temetési rítusok motívuma. A beszámolók különböző részletekben, mégis hasonló elemekkel adnak számot a halál utáni temetéséről: a hármas koporsó, a sír fölötti barátságos tivornya és végül a sír pontos helyének sötét titka.
A temetés körülményeinek forrásai és félreértései
Az idézetekben megjelennek a legfontosabb információk, ugyanakkor a szerzők nem árulják el a pontos helyszínt. A 2. és 3. feldolgozásban más-más hagyományok kötik Attila földi maradványainak végső nyughelyéhez, és ezek a történetek gyakran összemosódnak a későbbi mítoszoktól. A kortárs krónikások között ökumenikus ellentétek és országon belüli viták is megjelennek Attila sírja körül, amelyet sokszor a folyómederrel, a végső nyugalom helyével azonosítanak.
A hazai hagyományokban a keresés folyamatos, és a környező időszakokban újabb és újabb hipotézisek születtek. Kézai Simon és a Képes Krónika például a kelevazi eseményeket hozzák fel, ahol Mikolt nevű, rendkívüli szépségű lányhoz fűződő történet segíti megérteni a temetés kozmikus jellegét, de a helyszín konkrét megnevezése hiányzik. A környékbeli régészeti és irodalmi kutatások gyakran idéznek fel olyan helyszíneket, amelyek Attila nyughelyének hagyományos vagy radikálisan eltérő elhelyezkedését sugallják.
Átjáró a valóság és mítosz között
A kutatók szerint nem könnyű igazságot tenni: a gót királyok temetkezési módjai, a folyóba temetés motívuma és az arany-szivárványos kincsek emléke sokszor mítoszokra támaszkodik. Németh György történész például úgy véli, hogy a hunok temetkezési hagyományai többnyire nem tükrözik a hármas koporsó vagy a folyóba temetés konkrét módszerét. A 19. századtól indult népnemzeti mozgalom hatására vált igazán népszerűvé a történet, amit későbbi irodalmi művek is megerősítettek, például Jókai Mór műveiben.
Hoppál Mihály etnológus felhívta a figyelmet arra, hogy a temetkezési motívum nem kizárólag a magyar hagyományban jelenik meg: hasonló elemek megtalálhatók kínai és mongol folklórban is. Ennek tükrében érdemes kritikusan vizsgálni az Attila sírjáról szóló történeteket, és elkülöníteni a folklórból eredeztetett elemeket a történelmi radikális tényektől.
A sír lokalizálásának nehézségei és a hozzá kapcsolódó elméletek
Az egykori forrásokra alapozva a kutatók között megoszló vélemény, hogy Attila sírja pontosan hol lehetett: a folyóparton vagy Székesfehérvár közelében, esetleg más helyszínen. A 30-50 kilóméteres kísérleti kör átvizsgálása ma már technikailag megvalósítható lenne, de a feladat összetett: nem egy fix pont megkeresése a cél, hanem egy hatalmas körzet átfésülése a modern régészeti módszerek segítségével. Bóna István annak ellenére is szkeptikus, hogy a nyughely pontos azonosítása csupán technikai akadály, hiszen az 1 milliárd potenciális sír között nagy eséllyel csak referenciapontokkal találkoznánk, de ezek is erősen szubjektívek lehetnek.
1888-ban hittérítő nyomtatványok és későbbi beszámolók emlékei szerint Lippa környékén találtak egy sírkamrát, amelyet Attila sírjának tartottak. Bár a történet bombasztikus volt, a korabeli írásokban is megfigyelhető a mítosz-szerű tálalás, és egyértelmű bizonyítékot ma sem tekinthetünk belőle. A temetés körüli legendák azonban tovább éltek a 18-19. században, és a magyar irodalomban, filmművészetben is rendszeresen visszatérő motívummá vált.
Várad és a temetés elhelyezkedése
A 11-12. században László király a Bihar megyei Várad helyet és templomot alakított ki a Kalóz-szabályozás jegyében, és e helyen temették el a királyt. A templom közepén található síremléket a 16. század végén több történet is megerősítette, hogy a koponyát végül Váradon helyezték el. A sír és a templom történetén keresztül látható, hogy a temetkezés körüli események összefonódtak az egyház és az uralkodói hatalom történelmével.
A sír körüli művészet és emlékek
A váradi sírkamra a 15-16. században óriási jelentőséggel bírt: a templom belsejében bronz- és ezüstdíszítés, díszes szemfedők és a különböző korból származó ereklyék kész tarka láttatása. A 16. század végétől a sír Hermája és a koponya érdekességek történelmek igazolható része, amelyet a későbbi korokban több alkalommal is restauráltak és kutattak. A 19-20. században a László-sír harmonikus restaurálására sok figyelem jutott, és a temető több mint ezer, védett sírkép és emlék maradt fenn.
Az 18-19. századi történetírás és irodalom hozzájárult ahhoz, hogy Attila sírja legendává váljon: a hármas koporsó és a folyóba temetés motívuma a módszeres történetírás és a romantikus ábrázolások keveredése volt. A kortárs régészet azonban ezt a mítosz-kavalkádot kritikusan vizsgálja, és igyekszik megkülönböztetni a valós történelmi tényeket a mítoszoktól.
Az utókor mítosza és a közéleti emlékhelyek
A temetkezési motívumok és Attila alakja átível a magyar kulturális emlékezeten: a temetési hagyományok, a sírok és mauzóleumok előtti emlékművek, a kultikus tisztelet és a nemzeti identitás összekapcsolódása. Kola a „nagy király” emlékhelyei között a Kerepesi úti temető mint nemzeti panteon kiemelkedő fontosságú szerepet játszott a 19-20. században, ahol a nagy magyar történelmi személyiségek nyughelyei jelentős közéleti és kulturális jelentőséggel bírnak. A temető beemeltségi és rekonstrukciós folyamatok során megkezdődött a közösség tanúságtevő hagyománya, és a későbbi történeti emlékek megerősödtek.
A modern hazai történészek és régészek szerint a sír pontos helye soha nem lesz teljesen bizonyított; a temetés körüli mítoszok és a történelmi tények között mindig is lesz feszültség. Ennek ellenére a hiteles források és modern vizsgálatok között megjelent a közmegegyezés: Attila sírjának lelőhelye valószínűleg látszólagos, és a történeti emlékezet úgy alakította ki a hármas koporsó mítoszát, hogy az a magyar identitás formálásának része legyen.
Az idők során a történeteket és a temetési motívumokat számos helyre elhelyezték: folyópartokra, terekre, a Tiszához vagy a Duna-Tisza középső régiójához kapcsolódó legendákba. A köztudatban megmaradt történetek pedig folyamatosan megújulnak az új kutatások és irodalmi feldolgozások hatására.
- A történet minden bizonnyal a Jordanes által lejegyzett gót történetek motívumaiból táplálkozik, de a pontos részletek idővel többféleképpen kerültek átértelmezésre.
- A magyar krónikák számos változata a temetés körülményeit más-más helyszínhez köti, amely közül az egyik leggyakrabban említett a folyó medre vagy környéke.
- A modern régészet és a történetírás közös erővel törekszik a mítosz és a valóság közötti határ megállapítására, bár a bizonyosságot nem mindig lehet elérni.