A magyar irodalom egyik legjelentősebb alakjának, Márai Sándornak az életműve a külföldön élő magyar értelmiség számára is meghatározó volt. Az emigrációban írt művei, naplói és levelezései értékes betekintést nyújtanak a szerző gondolatvilágába, személyes és irodalmi élete alakulásába. Különösen fontos forrásként szolgál az Újváry Sándor kiadóhoz írt levelezése, amely nem csupán szakmai kapcsolatuk, hanem mélyülő barátságuk dokumentuma is. Ez a levélváltás, amely 1972 és 1988 között zajlott, bepillantást enged a nyugati magyar irodalmi élet kulisszái mögé, a kiadói munka nehézségeibe, valamint az emigrációban élő értelmiségiek lelki és szellemi küzdelmeibe.
A hagyaték és a levelezés keletkezése
Márai Sándor és Újváry Sándor levelezésének gyűjteménye az MTA Könyvtárának Kézirattárában található. Újváry Sándor, aki maga is neves író és kiadó volt, élete főművének a Griff kiadóvállalatot tekintette, melynek legnagyobb érdeme Márai Sándor műveinek megjelentetése volt. Élete alkonyán Újváry töprengett levelezésének, kéziratainak sorsáról, tanácsot kérve Máraitól. Márai válasza magyarázza, miért került Újváry Sándor iratainak gyűjteménye - és benne a Márai-levelezés - az Akadémiai Könyvtárba. Márai így írt erről: „Kedves Barátom, kérdésére, mit gondolok levelezésünk esetleges letétbe helyezéséről, csak azt felelhetem, a levelében említett három cím egyikét sem tartom megfelelőnek. Ha egyáltalán szükség van ilyesmire, a Magyar Tudományos Akadémia az a hely, ahol levelezést és más írásokat szívesen látnék spirituszban, - már ha ott vállalják az ilyesmit.” Márai hozzáteszi, hogy bár a Magyar Tudományos Akadémiának tagja volt, az időközben bekövetkezett változások miatt már nem tekintette magát az intézet tagjának, és a letét csak akkor lett volna időszerű, ha Magyarországon megszűnt a kommunista kormányzat.
Párhuzamos életek és közös sors
Márai Sándor és Újváry Sándor életrajza több ponton mutat hasonlóságot. Mindketten - ha egy rövid ideig is - a Sorbonne hallgatói voltak. Hasonló volt emigrációjuk kezdete is: Újváry 1947-ben, Márai 1948-ban hagyta el az országot. Egyikük sem láthatta meg annak a társadalmi, politikai rendszernek a bukását, mely elől kivándorolni kényszerültek. Márai egy évvel sem élte túl Újváry 1988. április 11-én bekövetkezett halálát. Ezek az érintkezési pontok azonban csak visszatekintve válhattak többé a puszta véletlennél. Esetükben a szerző és a kiadó munkakapcsolata mélyült el baráti viszonnyá, s ennek folyamatát levelezésük végigkíséri.
Halász Péter Újváry Sándort búcsúztatva emlékezett meg arról, hogy Újváry adta ki Márai Judit és az utóhang című új regényét, a Béke Ihtakábant, az Ítélet Canudosbant, a Rómában történt valami című regényt, Márai hangjátékainak, verseinek gyűjteményét, újabb Naplóit. A kaliforniai San Diegóban élő íróval rendszeresen telefonösszeköttetésben állott. Április 10-én este Máraival beszélt utoljára telefonon, gratulált az író másnapi, 88. születésnapjához.
Betiltott, lejáratott írók: Wass Alberttől Márai Sándorig – M5 História 2024. április 20.
A levelezés tartalma: kiadás, személyes reflexiók és irodalmi vélemények
A hetvenes évek közepétől fogva Újváry haláláig rendszeres volt a levelezésük, ennek ellenére sok esetben töredékesnek érezni, mivel soraik nem egészíthetőek ki a München és Salerno, illetve München és San Diego közötti távolsági beszélgetéseik tartalmával. Sokszor csak következtethetünk arra, hogy a szövegben szereplő név, állítás egy telefonon korábban elhangzott dologra utal vagy válaszol.
Márai leveleinek tartalma elsősorban a műveinek kiadására vonatkozik. Ahogyan ösztönös távolságtartása feloldódik, helyet kapnak a személyes közlések, és nem érdektelenek azok az általánosabb reflexiók sem, melyeket egyéni sorsának történéseihez vagy a hazai és a nagyvilági eseményekhez fűzött. E leveleiből is kirajzolódik Márainak az otthoni állapotokhoz, az emigrációhoz, a nyugati magyar irodalomhoz való viszonya. Megtudhatjuk, hogyan ítélte meg egyes műveit, azoknak milyen szerepet tulajdonított munkásságában.
Érdekes például, hogy a nemrégiben külföldön nagy közönségsikert arató, „A gyertyák csonkig égnek” című regényéről miképpen vélekedett: „Én nem szerettem ezt a könyvet, romantikus korszakomban írtam, iparkodom elfelejteni.”
Leveleiben felbukkannak - olykor vallomásszerűen megidézve - azok is, akiknek munkássága öregkorában is meghatározó volt számára: „Ha elmegyünk innen, Krúdy-t viszem magammal és egy teljes Arany Jánost. Ebben a két kötetben számomra benne van, sűrítve, amit így nevezek: ’haza’.”
Mindennapjairól szólt, arról, milyen szerepet tölthet be a nyelvhez való viszony, az irodalom egy emigráns író életében: „Egyelőre a külföldi magyar könyvkiadás már inkább hobby (író és kiadó számára) mint hivatás és mesterség. - De a hobby is jobb mint a közöny és süket tespedés. Majd minden napot azzal zárok, hogy éjfél után, úgy kettő felé, régi és újabb magyar verseket olvasok. Számtalan a rigmusos pamflet (minden korban, a török időkben mint ma) és ritka a vers, amiben parázslik a költészet nukleáris ereje. De magyar líra tanúság, hogy volt és bizonyosan van egy magasigényű szellemiség, - majd mindig pesszimista, de mindig erőteljes.”
Új művek és kiadói tervek
E levelekből is kiderül, hogy 1983-tól 1986-ig a Krimin dolgozott, egy bűnügyi regényen, mely azért lehet újdonság a műfaj történetében - amint Újvárynak feltehetően egy telefonbeszélgetés alkalmával mondhatta -, mert az ártatlant keresik és nem a bűnöst. Azonban hiába üzente Újváry a művel kapcsolatban: „remélem Isten segítségével megérjük annak is sajtó alá rendezését”. Márai 1986. augusztus 18-i levelével egy időben elküldte a kéziratot, de kiadását már nem is tervezhették. Czigány Lóránt Márai naplójáról írott recenziójában föltette a kérdést: Kihívást látott volna Márai a krimiírásban, bizonyítandó, hogy minden hangszeren egyformán tud játszani, vagy el akarta vonni figyelmét a lehatárolt lét terhéről?
Melankóliával szemlélte Márai a nyelvi, szellemi hazát és a mindennapi közeget feloldhatatlanul elválasztó idegenséget.
1976-os salernói keltezésű levelében Márai így válaszol Újváry egy kiadási kérdésére: „Ami kérdését illeti, - gondol rá, hogy kiadja magyar nyelven Sértődöttek című regényem harmadik, kéziratban maradt kötetét, vagy éppen a teljes három kötetet, - válaszom sajnos tagadó. Magyarországon 1948 augusztusáig - ez a dátum, amikor elhagytam az országot - megjelent könyveim semelyikét sem szándékozom külföldön magyar nyelven megjelentetni.” Elmagyarázza, hogy a „Sértődöttek” egy regényciklus befejező része, és a harmadik kötet összefoglalja az előzőket, így csak olyan olvasó számára érthető, aki ismeri azokat.
Márai lát lehetőséget a kollaborációra Újváry új kiadói tevékenységével kapcsolatban. Az elmúlt több mint negyedszázadban, idegenben, tíz új írást adott ki könyv alakban, köztük kettőt saját kiadásában („San Gennaro vére”, regény, 1966 és „Napló 1958-67”). Mindkét könyv az utolsó példányig elfogyott, kevés példányban készült. Azt hiszi, időszerű lenne elsősorban a „San Gennaro vére” című regény második kiadása. Elküldené a rendelkezésére álló egyik fűzött példányt a kiadás megkönnyítése érdekében.
Márai elolvasta az „Osztrigamérgezést” és a „Tücsökzenét”, amit Újváry szíves volt címezni. Előbbit „vidám regénynek” tartja, mely humorral ajándékozza meg az olvasót. A „Tücsökzene” pedig felüdíti az olvasót biztos verselésével, természetes nyelvezetével. A „Teleki-rajzok” is derűsek, tudatosan naivak.
1977-ben Márai tiltakozik az ellen, hogy akármely írását Proust-hoz mérjék, mert Proust rejtélyes nagyságához senki nem mérheti magát, ő legkevésbé. Proustot egyedülvaló szellemtörténeti fenoménnak tartja.
A kiadói tevékenységgel kapcsolatban Goethe szavait idézi: „az öreg ember minden napot úgy kell lásson, mint egy miniatűr csatateret: ‘die Eroberung des Tages’”.
1977-es keltezésű levelében Márai ír a „San Gennaro” regény kötött példányairól, melyek sokáig utaztak. Megemlíti Krúdy-fordítások egyikét, a „Die rote Postkutsche”-t, amit már régebben olvasott. Az „ASindbad” kötetet éppen akkor kezdi olvasni, de már az első benyomás olyan, mintha például olaszra fordított angol verset olvasna. A „Sindbad geht Heim” német kiadásával kapcsolatos elképzelés nem túlságosan vonzó számára, mert úgy festene, mintha egy kincsekkel megtömött uszály nyomában vontató kötélen úszna egy ladik. A „Sindbad geht Heim” láthatatlan és névtelen hőse egy nagy író, akinek valóságban Krúdy volt a neve, de a könyv nem annyira erről a személyről, mint inkább a „másik Magyarországról” akar hírt adni. Elismeri, hogy nehéz a túltömött német könyvpiacon ilyen könyv számára kiadót találni.
Kérdésre válaszolva tisztázza, hogy a „Csak jót vagy semmit” című regénye már megjelent „Rómában történt valami” címmel. Várja a „Napló 58-67” új kiadásának szerzői példányait.
1977-ben Márai a Krúdy-írásokat úgy kortyolja, mint egy pókhálós üvegben maradt nagyon régi dió-pálinkát, mert mindegyik írás íze, illata klasszikus. Örül, hogy Újváry lát lehetőséget a „Szindbád”-könyv német kiadásával kapcsolatban, mert jó lenne, ha ez a könyv német nyelven megszólalna és hírt vinne idegenbe a „másik Magyarországról”.
Megerősíti, hogy az egykori Révai-cég raktárában maradt könyvei sorsáról hallottak megfelelnek a valóságnak: 1948 nyarán, amikor elhagyta Magyarországot, mintegy 30.000 példány maradt a vállalat raktárában. A magyarországi cenzúra mostanában vagy hanyag, vagy válogatós, de néha-néha átcsúszik egy-egy példány. A helsinki egyezmény, amely biztosítja „az eszmék szabad áramlását”, inkább egyoldalúan működik. Különös, hogy ezek az állig felfegyverzett parancsuralmi kormányzati rendszerek milyen fogvacogva félnek a könyvtől, melyben egy író - valahol, valahogyan - szabadon fejezi ki gondolatait.
Márai örül, hogy a „San Gennaro” regény indulása nem volt kedvezőtlen. Reméli, a szanatóriumi tartózkodás hasznos volt. Az ilyen salaktalanítási kúrák (azt hiszi, németül „Entschlackung” a műszó) talán használnak az egészségnek, de bizonyos, hogy használnak a karakternek. Nem elég kivinni a szervezetből a káros toxinokat, hanem meg kell kísérelni a tudatot is salaktalanítani a fölösleges, lerakódott szutyoktól, bosszúságoktól, hiú reményektől, vagy éppen haragoktól, képzelgésektől.
1977-ben Márai megkapja Újváry levelét, a mellékelt szomorú emlékeztetőt és a csekket, mely a „Napló 58-67” új kiadásának példánytöbbletét illető honoráriumot fedezi. Egyidejű postával feladja Újváry címére a „Szindbád” magyar kiadásának egyik példányát.
Ami a Révai-cég „jogutódját” illeti, Márai nem járható útnak tartja a perelést a raktáron maradt és a kommunisták által kéz alatt kiárusított könyvei honoráriuma fejében. Nem fogad el semmiféle pénzbeli juttatást a kommunista rendszertől, még „kártérítést” sem. Nem fogad el, mert nem áll oda kalappal a kezében, és az amerikai állampolgársági okmánnyal a zsebében, egyéni kártérítést követelni akkor, amikor az otthoniak, tehát tízmilliónál több ember, semmiféle kártérítést nem tudnak követelni ettől a rendszertől. Egyéni követelés a privilegizált amerikai állampolgárságot szerzett magyar származású polgár részéről hálátlanság lenne az otthoniak teljességével szemben. Természetesen fenntartja a kártérítés - pontosabban, az igazságtevés - jogát, de nem elébb, csak ha a magyar nép él a nemzeti önrendelkezés jogával és demokratikus, szabad és tiszta választáson kinyilvánítja, mi a véleménye a kommunista rendszerről. Ha bármiféle tárgyalást kezdenének a kommunistákkal, ez azt a téves látszatot kelthetné, mintha elismerné őket vis-à-vis-nek.
Időközben megkapta a „Napló 58-67” példányát, amelyet Újváry szíves volt megküldetni. Még nem olvasta, de a könyv kiállítása hibátlan, nagyon szép.
A levélváltás rávilágít a két alkotó közötti mély barátságra, amely a közös sorson, a magyar irodalom iránti elkötelezettségen és a kiadói szakmai együttműködésen alapult. Márai levelei nem csupán irodalmi véleményeket és kiadási terveket tartalmaznak, hanem az emigrációban élő ember magányát, a hazájától való elszakadás fájdalmát és a szellemi otthon keresésének folyamatát is tükrözik.