gyakorta vitatkozunk, persze azért nem oly vérre menően. ez a sokunkba belénk ívódott szokás, és mi is ma a helyes teendő? történet áll a háttérben. biztos, hogy 1882-ben már bőven élt ez a „tilalom”. lehet a sörrel is koccintani”. Azaz Magyarországon már nem. ellenállás egyfajta szimbóluma is lett? 1849. Lajos miniszterelnököt. és pribékjei a söröskorsóikat összekoccintva ünnepelték meg. miatt vált az igaz magyar ember számára tiltottá a sörrel koccintás. csak szinte teljes bizonyossággal állítható, hogy nem igaz. feltehetőleg amúgy is inkább a pezsgőt választották volna. fejlődő sörösöktől a piaci részesedést visszaszerezni. koccintást, így a poharukat féltő vendéglátósok hívták életre ezt a szokást. hogy a 150 év honnan csapódott a sztorihoz?
koccintástiltás befejeződése, mint reklámlehetőség kihasználására. sörrel koccintanunk vagy sem? gondolkodnak. legendák vitátlan dolgok”. lényeg, hogy valóban van-e jól dokumentált alapja. egészet”. akarunk ebben a kérdésben. Van aki tartja van aki nem, másoknak az ingerküszöbét sem lépi át, de mindenki hallott már róla: magyar ember sörrel nem koccint. Mert az osztrákok 1849-ben sörös korsók sűrű összeütögetésével ünnepelték a magyarokon aratott győzelmet, a bosszú kezdetét, országunk szolgasorba döntését. Az igazság az, nem tudjuk, hogyan ünnepeltek, ünnepeltek-e egyáltalán az osztrákok?
Az aradi kivégzések utáni eseményekről nem rendelkezünk hiteles forrással, az egyetlen fennmaradt és nagyon idealisztikus ábrázoláson a császári tisztek pezsgőspoharat emelnek a magasba. Olyan embereket gyilkoltak meg, akik megadták magukat, a fegyverletétellel megrövidítették a harcot. Aradon tehát a császári katonák, osztrák nemesek nem ünnepeltek. Feltehetően az elkeseredés és tehetetlenség szülte passzív ellenállás megfogalmazásaként született alulról indulva, amolyan »pesti szokásként«.
Ehhez tudni kell, hogy 1849 legelején a császári katonaság bevonult Buda kiürített várába, Magyarország fővárosába. A hadászatilag igen gyenge, ám eszmei értékét tekintve páratlan fontosságú erődítmény parancsnoka volt az akkor 64. A tavaszi hadjárat sikerei nyomán a magyar vezetésben vita alakult ki a folytatásról, végül a nyugati előrenyomulás helyett Buda presztízsértékű visszafoglalása mellett döntöttek. A válasz nem váratott magára, hamarosan bombák hullottak a pesti rakparton álló klasszicista épületsorra, később a Víziváros épületeire is: Buda osztrák ágyúi az ostrom 17 napjának szinte mindegyikén lőtték Pestet. Amikor honvédeink betörtek a várba, az idős főtiszt nem kért kegyelmet, karddal a kezében, katonái élén állva kapott halálos sebet a Szent György téren. Buda várára 1849. A terrorbombázás a II. világháborúban született fogalom, de Hentzi teljesen értelmetlen rombolására is nyugodtan ráfoghatjuk. Hősi halálával pedig ugyanilyen logikusan az uralkodóház nagyrabecsülését.
Hatalmas ünnepség volt, igazi népünnepély, a Dísz téren sörpadokat állítottak fel, a vár területén csak úgy folyt a sör. A magyar szabadság hívei tökéletes megaláztatásként élték meg, de nem tehettek semmit. Idővel pedig az egész átlényegült a szabadságharc elvesztésére, az elnyomásra. Nem tudjuk mikor, az is lehet csak a XX. században. És mi a helyzet a 150 éves elévüléssel? Minden bizonnyal a rendszerváltás utáni években született legendáról van szó. Tarthatatlanságát két kérdéssel tudjuk a legszemléletesebben alátámasztani. Miért épp 150 év? A magyar történelem egyik legkülönlegesebb legendája még mindig makacsul tartja magát: letelt a 150 év, mégsem koccintunk sörrel az aradi vértanúk miatt, vagy ha igen, akkor nem úgy, de van, aki szemrebbenés nélkül megteszi.
A példátlan kegyetlenség világszerte megdöbbenést vált ki, a megalázott nemzet pedig sohasem dolgozza fel a traumát, ami a passzív rezisztencia mellett egy sajátos módon nyilvánul meg: aki magyar, az tüntetőleg nem koccint sörrel - legalább 150 évig, de ez is hosszabbítható. A trauma miatt a későbbi években több forrás is felbukkant, amelyek a legendát etetik; a történészek szerint a nézetek közt nincs egység a valóságról.
Az Aradi vértanúk emlékezetének megőrzése a hétköznapokban is fontosabb cél lehet. Hermann Róbert történész szerint a szóbeszéd abból az időszakból származhat, amikor Magyarországon megjelent a tömeges sörfogyasztás. Szerinte az sem kizárt, hogy a borkereskedők találták ki, hogy hazafias színben tüntessék fel a bor fogyasztását szemben a sör fogyasztásával. A kép az osztrákokról sem egyenletes: a győzelemre koccintó ábrázoláson hosszú pezsgőpoharakat láthatunk, és a katonák feje fölött lebegő sas mesterséges jelenetet jelez. Katona Tamás történész szerint a németek nem is igazán koccintottak sörrel, inkább az asztalhoz csapták korsójukat. „A kép sem valóságos, a valóság az, hogy a vezérkar a pezsgővel ünnepelt, és a kép is inkább idealizált jelenet” - idézi a történészt a sajtó.
Az 1990-es években felvetődő 150 éves moratórium legendája egy médiahívószállal kapcsolatos, amely felveti, hogy a legendát a közgondolkodás generálta. Hermann Róbert szerint a legenda szívóssága mutatja, milyen mélyen rögzült a megtorlás emléke a magyar társadalom tudatában. A felmérések szerint a fiatalabbak között csökken a hagyományhoz való kötődés, és az idősebbek között is csak többségében él a szokás. A Marketing Centrum felmérése szerint 2005-ben a sörivók 45 százaléka már nem törődött a tilalommal, de megosztott a közvélemény.
Az 1849 utáni passzív ellenállás formái között a néma sörözés is feltűnik a történeti források között. A korsótsengés elmaradása egyike lehetett a jelzésértékű gesztusoknak. A legenda pedig a nemzeti összetartozás eszméjét is erősíti; a sörrel való koccintás tiltása nem tágít az összefogás elfogadottságától. A későbbi időkben pedig a sör sikké vált, és a kézműves sörök népszerűsége is nőtt, miközben a hagyományőrző mozgalmak is megjelentek.
A sör évezredei: a történelem habos oldala. Sörténelem. Katona Csaba, Inforádió, Aréna
Az évezredes történet a sör így és úgy
Az aradi vértanúk emlékezetét a hétköznapokban is igyekeznek tiszteletben tartani; a történészek szerint a legenda lehet, hogy csak egy mítosz, de a kultúra részévé vált. A sör története Magyarországon a középkortól napjainkig mutat be egy folytonos fejlődést: a sörfogyasztás elterjedése, az iparosodás és a kultúra összefonódásának példái követik egymást. A korsók és poharak hagyományai, a sörkóstolás standardjai és a sört kísérő gasztronómia mind hozzájárulnak ahhoz, hogy a sör a magyar társadalom részévé váljon.
- Az első sörfogyasztás nyomai a történeti források szerint az ókorban és a középkorban jelennek meg.
- A magyar söripar a 19. században virágzó; a piacot nagygyárak uralják, majd a trianoni határok megváltoztatják a piacot.
- A koccintási tilalom legendája egyfajta nemzeti identitás-szimbólummá válik, bár hitelessége megkérdőjelezhető.
- A modern korban a sörkultúra újra felértékelődik a gasztronómiában és a társas érintkezésben.
Ha úgy döntünk, hogy megőrizve a történet érintéseit, a sörrel koccintás mégis része lehet a kulturális beszédnek, akkor ezt a hagyományt úgy érdemes értelmezni, hogy az összetartozás szimbolikáját erősíti, miközben nem sért más nemzetek érzéseit. A legenda megőrzése közösségi értelemben is értelmezhető: a múlt traumaenergia, a közös memória pedig megerősítheti a közösséget a jövőben.